Kicsit sok idő telt el, mióta utoljára ide írtam, sajnos nem volt sok időm, illetve nem kerültem olyan pár órás nyugalmi állapotba, hogy a gondolataimat kellőképpen összeszedve át tudjam adni.

Most jött el ez a nap.

Még az utolsó napjaimat töltöttem a szállodában, mikor eltűnt Édesapám. Egyik napról a másikra nem értük el telefonon, aztán már ki volt kapcsolva. Édesanyának szóltam és ő ment fel hozzá, de előtte is találkoztak volna, akkor már erre nem került sor. Édesanya felment egyik este, és mikor a következő alkalommal felment, mindent ugyanúgy talált a lakásban, még az ajtó is ugyanúgy volt bezárva. Pedig eltelt egy hét. Ekkor ijedtünk meg nagyon. Próbáltuk tovább hívni de semmi. Másnap már nagynéném is hívott, hogy mi van Apummal, mert semmit nem tud róla és nála sem járt már napok óta. Ekkor tettem meg a rendőrségen a bejelentést telefonon, mert aznap dolgoztam. Délelőtt úgy szétidegeltem magam, hogy inkább hazaküldtek mert képtelen voltam ebédelni is, dolgozni meg végképp. Hazaértem, átöltöztem és indultam is Szülővárosomba. A következő napokat a nyomozás tette ki. Jártunk a lakásán, a kedvenc helyein, az összes törzshelyén, beszéltem szomszédokkal és minden nap a rendőrségen voltam. Kinyomtattam egy papírt, amin a képe van és hogy eltűnt, a telefonszámommal feltüntetve, és kitettem a város összes forgalmas helyére, de sajnos nem látta senki és érdemi információt senki sem tudott róla mondani. Annyit tudunk hogy az utolsó fizetését már nem vette fel, a személyi igazolványa és a nyugdíjas igazolványa van nála, tehát oda utazhatott ahova akart.

Az idegesség rögtön betámadta a gyomrom, aminek hányás és hasmenés lett a vége. Így az agyamban és a lelkemben kellett rendet raknom annak érdekében hogy ne menjek rá erre. Dolgoznom kell és a gyereknek szüksége van rám, tehát egy betegséget nem engedhetek meg magamnak. Próbálom úgy felfogni hogy mindent megtettem amit tudtam, és Apumnak saját döntése volt, hogy elment valahova minden információ nélkül, így ezt tiszteletben kell tartanom. Minden rosszban van valami jó, ebben az volt a jó hogy ismeretlen rokonok vették fel velem a kapcsolatot és rengetegen osztották meg a bejegyzésem Apum eltűnéséről, olyan összefogást tapasztaltam, ami rendkívül jól esett. De jobban megviselt ez a dolog, mint ahogy gondoltam. Ez a bizonytalanság a legrosszabb. Idegörlő tud lenni nagyon és felemésztett volna, ha hagyom. Szerencsére időben kaptam észbe.

A félretett pénzemet elvitte Apukám lakásának rezsi kifizetése, mert semmit nem fizetett, mióta anyum elment, tehát ez három havi rezsit jelent ha a szeptembert is belevesszük. Ezért viszont van bennem egy adag düh, mert nem értem hogy hagyhatott így mindent, felnőtt ember léttére lehetett volna kicsit felelősségteljesebb is. Valószínűleg az eltűnésében nemcsak Édesanya elköltözése, hanem az is közre játszott, hogy az utóbbi időben sokat dolgozott és nem bírta a lába, begyulladt és bedagadt neki, így dolgozni sem tudott menni. Talán az fáj a legjobban, hogy nem tudtam neki elmondani, hogy szeretem és nem tudtam neki rendesen megköszönni azt a sok segítséget amit adott nekem az elmúlt pár évben. Az ő általa ültetett orgonafáim és a gyönyörű szederbokor emlékeztet arra, hogy Apum ha nem is tökéletes Apuka, de szerette a természetet és egy jószívű ember, akire lehetett számítani. Gyere haza Öreg!

Visszatérve a régi hőn szeretett istállómba még a lelkem is megnyugodott egy kicsit. Közel annyi stressz nem ér, mint ezelőtt, nyugalom és lószag van, nekem ennél nem kell több. A munkáltató korrekt és rendes, minden megy szépen a maga rendjében és módjában. Ketten vagyunk pénztárosok, névrokonom a kolléganőm, még a monogramunk is megegyezik. Jól elvagyunk, sokat beszélgetünk, nincs gond köztünk, mindent meg tudunk oldani. Szerintem abszolút jó páros vagyunk. Itt van a kedvenc lovam is, Lili, akinek nagyon örülök. Egyre többet beszélgetünk a gazdájával is újra. Minden reggel mikor bemegyek az istállóba, köszönt és ha bemegyek  hozzá a boxba, hozzám bújik, ugyanúgy mint évekkel ezelőtt, mikor itt dolgoztam. Nagyon kellett már ez az érzés, nagyon jól esik. Minden nap ide visszajönni csupa öröm számomra. Feltöltődöm és megnyugszom ezen a helyen és szerintem ez már soha nem fog változni.

Manó újra óvodás, ezen a héten kezdte. Én vittem reggelente de ordított minden alkalommal, nehéz volt az elválás és fájt a szívemnek hogy mindig úgy hagyom az oviban, hogy sír. Apa megy mindig érte délután, mert ő végez hamarabb a melóban. Tegnap mikor ment érte, mondta neki a dajka, hogy próbáljuk meg, hogy vigye reggel is ő, hátha akkor könnyebben indulnak majd a napok. És bejött. Ma reggel már Apa vitte be az oviba. Beszaladtam munkakezdés előtt Apához, izgultam hogy ment az elválás. Semmi baj nem volt. Se ordítás, se semmi. Úgyhogy Apa hozza viszi a gyermeket, ahogy régebben is volt. Tőle könnyebben el tud válni és tudja hogy megy érte az apja délután. Egyébként rendkívül büszke vagyok rá, mert nagyon okos, talpraesett és a végtelenségig huncut kis kölyök. Tegnap mesélték, mikor hazaértem, hogy egy gyerkőc leszedte Manó jelét, a házikót, a fogasról, ahova a cuccaikat szoktuk tenni. Manó rászólt a gyerekre, hogy tegye vissza, mert az az ő jele. Hát ennyi. Már most megvédi magát. Ennek nagyon örülök. Nekem hosszú évekbe került megtanulni ezt.

A héten sajnos újfent kibuktam. Lent voltunk a kocsmában egyik este és pont egy üzenetet írtam a messengeren barátnőmnek, mikor egyszer csak mögém állt Férjem. Mivel nem látok sajnos hátra, nem láttam először,hogy ő az és ezért reflexből kiléptem. Rákérdezett hogy milyen üzenet volt, de nem mutattam meg, mert nem akartam, hogy lássa, elég intim témában voltunk benne. Meg amúgy is miért kell megmutatnom akárkinek is az üzeneteimet?Na erre teljesen ráindult, ki tudja kinek írtam. A végén már eléraktam az összes messenger beszélgetésemet, hogy akkor olvassa el ha ilyen kíváncsi. Otthon tovább folytatódott a veszekedés. Persze megint én gondolkodom hülyén, ezt ne így fogjam fel, meg a amazt ne úgy értsem.Nem is értem. Szerintem nincs ilyen, hogy valaki nem úgy gondolkozik, ahogy kéne. Minden ember más és más, de ne akarjuk már előírni basszus a másiknak, hogy hogyan kellene gondolkoznia,hát milyen jogon??Mindenki úgy gondolkozik, ahogy akar,könyörgöm. Ha egy ember máshogy fogja fel a dolgokat, mint ahogy én, akkor azt elfogadom. Ő nem úgy fogja fel, kész. Ennyi. Nagyon rosszul esett a vádaskodás, így sírás lett a vége. Szegény Manó próbált megnyugtatni. Aztán elmondtam Férjemnek, egy régi szálkát ami nyomja a szívem. Egyszer azt mondta, hogy a lovászatot úgyse bírom. Ezt így. Azt is elmondtam, hogy az ilyen dolgoktól az Öreg jut eszembe, mikor éveken át azt sulykolta belém, hogy nem vagyok jó semmire. Édesanya és az én munkám van abban, hogy már kezdem felfogni azt a dolgot, hogy nem vagyok hasztalan és kezdem elfogadni és szeretni önmagam. Sok könyvet olvasok erről a mai napig, ami ilyen dolgokat ír le, hogy hogyan fogadjuk el önmagunkat és ezáltal a párunkat, és az életet is.Mivel felhozódott a téma elkezdte ecsetelni Férjem, hogy egyszer kijött az Öregem hozzá egy cetlivel, amit én írtam, arról hogy soha nem volt az apám, de nem is lesz az. Ezt a cetlit még abban az időszakban írtam, mikor eljöttem Férjemtől és ő ellenem fordult és mindent elmondott Férjemnek amit rólam tudott.Újabb sírógörcs. Nem is értem ezt miért akkor és miért így adta a tudtomra. Hogy apám könnyes szemmel mesélte ezt neki. Így is kegyetlen lelkiismeret furdalásom van apum miatt de még ez is.. Padló. Két perc alatt képes lerombolni több hónapos munkámat a magamba vetett hitemről. Összetört. Még tegnap is beszéltünk erről az egészről, de mondtam neki, hogy ha kérhetem félreérthető helyzetekben ne a támadás legyen már az első, hanem kérdezzen. Beszéljük meg. Ne támadjuk egymást állandóan hanem álljunk egymás mellett. Ha tudni akar valamit velem beszélje meg ne mással, mert engem vett feleségül. Különben elég abszurd dolognak tartom, hogy egy több mint 50 éves embert nekem kell felvilágosítanom arról, hogyan kellene működnie egy normális kapcsolatnak. Csak attól félek hogy ez volt az utolsó eset amikor energiát és erőt fektettem ebbe az egészbe. Mert úgy gondolom, ha szeretne elfogadna olyannak, amilyen vagyok és nem lenne féltékeny még a barátaimra is.Én is hibás vagyok ám. Nem kicsit. Hogy hagyom magam lerombolni és hagyom hogy felülbírálják még a gondolkodásomat is. Olvasok hát tovább. És visszaépítem az újra széttört darabkáimat...