"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Gondolkodós..

Továbbra is nagyon gyorsan telnek a napok.
Szerencsére már kicsit több idő jutott magamra, így eljutottam lovagolni is.
Ugyan nem jutottunk ki terepre, mert elromlott az idő, és esett az eső. De a fedett lovardában így is tudtunk lovagolni.
Életemben először felvezető voltam. Engem követtek a többiek, mindent csináltak utánam. Csak hárman voltunk ugyan, de így is izgultam kicsit.
Mindenféle feladatot csináltunk, alakzatokat. Sokat felejtettem, rám fért már egy kis gyakorlás. Az óra végén legnagyobb örömömre vágtázhattam is. Csak pár kört mentünk Vénusszal, de nagyon élveztem és neki is volt kedve, csak úgy ficánkolt alattam. Dolgozott a combom elég rendesen.
Jól esett már nagyon.

Itthon kicsit el van laposodva a hangulat.
Férjemmel kapcsolatban az az érzésem van, hogy valami bántja, de megint csak nem mondja el.
Az ominózus lány, aki anno annyira idegesített még most sem hagy nyugodni. Múlt héten két alkalommal is volt olyan, amikor Férjem a gyerekkel az Irodában ütötte el az időt és ez a lány mind a két nap ott volt velük, természetesen azután, miután én eljöttem munkába. Elég irritáló..
Elvileg még mindig játsza Sherlock Holmes-t, ugyanis régebben is nyomozott utánam. De a múlt hét folyamán megint lebukott, hogy követett. De nem csak engem, hanem Andi barátnőm hugát is rendszeresen figyeli. Hogy ez mire jó, nem értem, de nagyon zavaró. Egyrészt semmi köze ahhoz, hogy hova megyünk, másrészt nem is tudom mi értelme van ennek.
Viszont az okára elég kíváncsi lennék.
Egyre jobban izgatja a fantáziámat, hogyan tudnám valahogy elkapni, tetten érni. Bár nagy valószínűséggel majd az arcomba nevet, mert amilyen egyszerű és buta azt is meg fogja magyarázni, hogy hát ebben semmi különös nincsen, hogy ő követ bennünket.
Azt bírom a legjobban, mikor ott vagyunk együtt az Irodában és megérkezik az élettársával illetve a nemistudommineknevezzem dugópajtijával és elvigyorognak egymásra egy órán keresztül, majd elvonulnak haza. De esküszöm, ha csak egyszer is hozzám szól, tuti letépem a fejét. :D

Férjem már jó formán beteg a rengeteg munkától és megint elég kevés időt tölt Manóval, ha együtt is vannak, akkor is dolgozik,a gyerek meg szaladgál világba. Sokat gondolkozom ezen mostanában, hogy lehet hogy ebbe is bele van fáradva?! Mármint ebbe a családi életbe. Hogy a gyerek nem hagy úgy pihenni, vele foglalkozni kell, olvasni neki, játszani és néha úgy veszem észre Férjemen, hogy olyan, mintha nem lenne hozzá ereje vagy kedve, nem is tudom.
Csak akkor nem tudom miért vállalt gyermeket ennyi idősen, mikor elvileg ez volt minden vágya és álma.. Akkor amikor megadatik ez az álom, akkor miért nem használja ki az időt, amikor a gyerekkel lehet?
Miért fontosabb a munka feszt?
Lehet, hogy én látom rosszul a helyzetet és ez csak átmeneti állapot.
Remélem...

Manó tündéri. Akaratos persze, de aranyos nagyon. Egyre többet használja a "légyszíves" és a "köszönöm" szavakat. A szerény véleményem az, hogy teljesen jót tesz neki ez az ovi, mert látható rajta a fejlődés, aminek nagyon örülök.

A mai nap folyamán, délután hozom ki a fogadott gyerkőceimet hozzánk. Nagyon vártam már ezt a hétvégét, hogy végre kicsit együtt tudjunk lenni.
Róluk annyit kell tudni, hogy a tanyán voltak sokat, akkor, amikor én ott dolgoztam. Elhagyta őket az anyjuk, az apjuk neveli mind a hármukat. A legnagyobb lányka 12, a középső 10, a legkisebb kisfiú pedig 6 éves. Tündériek nagyon, rengeteget segítettek nekem a munkám ideje alatt is és pár hét alatt egymáshoz nőttünk. A pótanyjukká váltam. Szó szerint. Mióta eljöttem a tanyáról, szinte nincs olyan nap, hogy ne beszéljünk és ha sikerül kijutnom a tanyára akkor tuti, hogy találkozunk.
Hiányoznak már ők is.

Jelenleg dolgozom, szokásos éjszakai műszakomat töltöm, csak most nagyon hamar sikerült végeznem a munkával. Még fogalmam sincs mi a jó francot fogok csinálni reggel hétig, de remélem valahogy majd gyorsan eltelik ez a pár óra.

Dönts..

Telnek a napok, legtöbbször feszt munkával, aminek nyilván az az eredménye, hogy most jutottam el arra a pontra, hogy nagyon fáradt vagyok.
Úgy testileg, mint lelkileg és már megint dolgozom.
Szabadnapjaimon általában a háztartást teszem rendbe, mert ha dolgozom, semmire nincs időm.
Így vasalok, főzök és mosok, de odafigyelek a pihenésre is, legalább a szabadnapomon megadom magamnak azt a röpke egy-két órát, azt gondolom ennyi már igazán jár..

Bejutottam a héten a Szülővárosomba, mert kevesebb nap telt el most melóval.
Rengeteg elintézendő dolgom volt, mindenre jutott is időm, csak épp magamra nem nagyon. Nem jutottam ki lovagolni ugyanis...
Barátnőzés, vásárlás, kis kávécska és beszélgetés megvolt, de már ennek is örülök, mert már erre is nagy szükségem volt.
Vittem magammal Kicsikémet is, aki nagyon örült a Nagyijának, régen találkoztak már, több hete.
Megnéztük Édesanya új albérletét, ahol most már dolgozik is, de nekem is tetszett a lakás, felújított, tágas, teljesen rendben van. Amióta eljött Apámtól, a hangja is sokkal nyugodtabb, látszik rajta, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb, mint volt. És azt is elmesélte, hogy már nem köhög annyit. Ugyanis ebben a lakásban nincs odabent dohányzás, ennek is nagyon örülök.

Tegnap délután jöttünk haza, csatlakozott Édesapám is, csóri meccset se tud nézni, szóval kihívtuk magunkhoz.
Kattog Ő is rendesen. Látszik rajta, tiszta ideg. De akkor sem tudom olyan nagyon sajnálni, mert akkor is azt gondolom, hogy igenis, ha egy kicsit megerőltette volna magát, akkor nem történt volna ez, ami történt.

Vajon miért van ez?
Miért hagynak az emberek, miért hagyunk ellaposodni egy kapcsolatot? Miért nem teszünk ellene, miért nem harcolunk a másikért? Miért gondoljuk azt, hogy áhh, úgyis itt marad velem? Emberek, hát miért maradna?! Ha nem látja, hogy úgy igazán, szívből akarod őt és harcolsz, hogy Veled maradjon, akkor nem fog maradni.. De akkor sem, ha mindig csak a szennyet kapja és bántod..
Akkor elindul keresni a saját kis boldogságát, hiszen mindenki azt keresi..
Azt az egyet, aki átöleli éjszaka (ezzel olyan nyugalmat adva, hogy arra nincsenek szavak) és elmondja mennyire szereti..
Azt az egyet, aki mellett biztonságban érzi magát..
Akire lehet számítani, akkor is, mikor életed legnagyobb kakájában csücsülsz éppen nyakig...
Azt az egyet, akivel ugyanúgy el lehet játszani, mint nagyon komoly dolgokról beszélgetni..
Azt az egyet, akinek a csókjától elhiszi, ha csak pár percre is, hogy létezik varázslat..
Azt az egyet, akinek szeme csillogásától az összes baj elszáll...

Miért nem harcolunk, miért nem állunk ki magunkért?
Az idő telik..
Teljesen mindegy,hogy jól érzed magad, vagy sem. Az idő akkor is elmegy. A napok, az órák, a percek eltelnek és SOHA nem jönnek vissza..
A Te döntésed.. Hogy jól érzed-e magad az életed során.. vagy csak hagyod elmenni az időt..


Vissza a mindennapokhoz..

200. bejegyzés, el sem hiszem. 

Visszaálltam a munkába. Jól esett már bejönni és végre kicsit hasznosnak érezni magam. Ez az első éjszakám egyedül. Megmondom őszintén, féltem. Nem kicsit. Vajon milyen lesz?
Nem is olyan rossz.
Éjfélig nagyon ment az idő, azóta csak vánszorog, de mindig próbálok csinálni valamit és nem mindig az órát nézni. Közben az agyam is jár folyamatosan. Szerencsére már sikerült elvégeznem a munkámat így most már jöhet egy kis szabadidő. Tehát olvasás és blogírás. És várakozás,hogy legyen már reggel.

Repültem haza a kórházból Hétfőn, mikor kiengedtek délelőtt. Nagyon örültem. Először Édesanyáméknál voltam, Ő jött elém, hogy segítsen elvinni a cuccaimat. Náluk töltöttem egy pár órát, aztán jött értem Férjem és a barátja, Peti. Viszont hazafelé már én vezettem.
Nagyon hiányzott már ez az érzés, amit kivált belőlem a vezetés. Szabadság..
Ahogy suhantunk hazafelé nagyon sokat beszélgettünk, nevettünk, jól esett. Manó szaladt hozzám, amikor hazaértünk, könny is szökött a szemembe, nagyon hiányzott már. Soha nem voltunk még ilyen sokat egymás nélkül. Egyfolytában az Ő képeit nézegettem a telefonomban, az utolsó napokban már a hiányérzet jobban megviselt, mint maga a betegség. A lényeg, hogy végre túl vagyunk rajta.
Ahogy hazajöttem, napról napra lettem egyre jobban és szépen lassan, fokozatosan összeszedtem magam. Tegnap és Kedden már főztem és takarítottam, szóval megmaradok! :D
Manó is megbetegedett. Kedden mennem kellett érte az óvodába, mert belázasodott. Szerdán még elég ramatyul volt és sokszor felébredt éjszaka, de tegnap már látszott rajta, hogy rendeződik, szóval, ha nem lesz semmi baj a hétvége folyamán, akkor megy oviba Hétfőn.

Sajnos történt aggasztó dolog is.
Édesanya költözik Apámtól a hétvégén.
Teljesen megértem egyébként. 28 éve folyamatosan eltartja az Öreget, Apám amikor dolgozott sem nagyon adott haza semmi pénzt és ez a mai napig így van. De ez olyan szinten el volt durvulva, hogy Édesanya vette neki a cigit, bevásárolt otthonra, hogy legyen mit enni, közben ugye dolgozott, fizette a rezsit, az Öregem meg, amit megkeresett pénzt szépen elköltötte magára, illetve piára. Természetesen. Ki kell mondani, Apám alkoholista, ez van. Ezt eddig is tudtuk, az egy dolog, hogy ő nem hajlandó ezt belátni, de ez akkor is így van. Alapjáraton nem rossz ember, sőt, nagyon segítőkész és jószívű, de ha elkapja az alkoholmámor akkor ez az egész szerte foszlik és nem önmaga. Ha iszik, az élő fába is beleköt, ordít, hörög, néha komolyan mondom félelmetes. Ha meg kukára issza magát, akkor elalszik evés közben, vagy beesik az asztal alá, ahonnan órákig képtelen kijönni. Kismillió olyan alkalom volt, amikor lesült a képemről az összes bőr, vagy lejáratott. Mikor ott hagyott az óvodában, mert elaludt és nem jött értem... Mikor alsós voltam és bejött értem, de már részegen, akkor meg az osztályomban igazított el mindenkit. Mikor exem hívott fel, hogy most szedték össze az Ősömet a mentők, mert összetörte magát.. Volt jó pár ilyen alkalom. Éveken keresztül láttam, ahogy kifordítja magából Apámat az alkohol és egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen hogy létezhet. Soha nem kerültünk egymáshoz közel. Mindig ott volt a szakadék. Ha meg is akart ismerni, soha nem mutatott nagy érdeklődést, általában csak bírált, hogy miért teszem ezt vagy ezt vagy miért vagyok olyan, amilyen. Soha nem feleltem meg neki, és mindig azt sújkolta belém, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok dolgokra képes. Ez a bélyeg ott van a lelkemben, az önbecsülésemen, és ez elég nagy baj. Úgy érzem túl fogok tudni lépni ezen, mert már jó úton haladok, csak kicsit nehézkesen megy, mert ha az ember úgy nő fel, hogy azt hallgatja folyamatosan, hogy értéktelen ember, akkor egy idő után el is hiszi.... Édesanya mindig próbált védeni és Anyatigrisként fellépni az Öreg ellen, de az én lelkemben akkor is ott maradtak a sebek. És erről Édesanya nem tehet. Ő mindent megtett. Nekem sem lett volna szabad hagynom ennyire elhatalmasodni ezt a dolgot. De már megtörtént, muszáj helyrehozni. És nekem kell saját magamat. Ez az én kis harcom...

Visszakanyarodva a témához Édesanya elmegy. Átköltözik egy albérletbe, így könnyebb lesz dolgoznia és az Öregtől is megszabadul. Úgyhogy sürgősen reformokat kell bevezetnem. És ehhez nagyon nagy szükségem lesz Férjem segítségére is.
Először a hír hallatán kicsit megijedtem, mert hirtelen nem tudtam mitévő legyek. Akármilyen, akkor is az apám, muszáj törődnöm vele, hát ki fog ha a saját lánya nem?! Elmondtam Férjemnek az aggályaim, amúgy is el kellett volna, mert rögtön látta rajtam, hogy valami nagyon nem stimmel nálam. És akkor állt elő a lehető legjobb ötlettel.
Felvázolta, hogy meg kell beszélni Apámmal, hogy adjuk el a lakást, amiben most lakik, mert nagyon drága a fenntartása. A pénzből, amit kapunk kifizetjük a tartozásokat és veszünk az Öregnek egy házikót, tőlünk két faluval arrébb és így ott lesz a közelünkben, akármi van könnyen elérhetőek vagyunk, nem marad egyedül, de mégis megőrizheti a kis önállóságát.
Eddig nem akart belemenni a lakás eladásába, többszöri kérésre sem, de reménykedem benne, -mivel Férjemet nagyon tiszteli és ad a szavára- hogy majd Férjem hatására átgondolja és jó döntést hoz. De csak akkor fogunk tudni segíteni neki, ha ő is akarja. Félek, hogy megint összezuhan ettől, hogy Édesanya elhagyja és elzüllik, megint felhalmoz egy csomó tartozást és megint lehet munkálkodni a helyrehozatalán. De remélem tud józan döntést hozni. Szó szerint.
Ha jó döntést hoz, akkor is sok múlik az időn. Remélem minden jól fog alakulni.

Hajnalodik. A madarak füttykoncerttel köszöntötték a mai reggelt is és nagyon friss a levegő odakint. Úgy érzem minden éjszakás műszakom alatt ki fogok menni ilyen tájban, mert hihetetlen feltöltődést ad a madarak éneke és a friss levegő.

Lassan lejár a műszakom is és mehetek haza pihenni. Ma éjszaka megint itt leszek. Remélem nem rontottam el semmit és értékelhető lesz az éjszakai munkám. Bár már nagyon várom, hogy indulhassak haza...

Haza...

Izgultam az úton bevallom, nem kicsit.

Manó is nagyon boldog volt, egész úton be nem állt a kis szája,mindent mondott amit látni vélt. Beszélgettünk, de az útra is nagyon figyeltem nehogy baj legyen. Élvezem vezetni ezt az autót, kis Döncimet. Ő egy fekete Dacia Duster.

Azóta is én használom, olyan mintha az én autóm lenne. Öröm vezetni. Jó nagy, gyönyörűen kilátok belőle és ha picit odalépek csak úgy suhan a maga kis több mint egy tonnájával. Az ember ki nem nézné ebből az autóból milyen eszméletlen könnyű vezetni. Illik hozzám, nem is kicsit. Vigyázunk egymásra. Imádom.

Amikor hazaértünk kipakoltunk. Irány az Iroda.

A pultban, barátnőm, Andi, könnyes szemmel ölel magához és azt mondja, ne is mondjak semmit. Mikor kikérem a szokásos kis forró csokimat,azt mondja neki teljesen olyan, mintha el sem mentem volna. Őszinte legyek? Nekem is. A szívem ezé a kis falué lett, ahol összeházasodtam egy csodálatos Férfival,ahol családot alapítottam,ahol gyermeket szültem. Érzem, nekem itt a helyem és nem is megyek már én onnan sehova.

Férjemmel minden este beszélgettünk, miután Manó elaludt köztünk. Új alapokat fektettünk le, de ezek még kialakulóban vannak. Amit látok az idő múlásával, ami nagyon szembetűnő volt, az a hála. Ha kitakarítok,ha csak rend van vagy áthúzom az ágyneműt, Férjem már megköszöni. Ültek egyik este az asztalnál és ettek Manóval,amikor mondja a gyermekünknek:"Látod kisfiam, Anya milyen jó és milyen finom ételt készített nekünk, ezért hálásnak kell lennünk!" Bevallom, nagyon meglepődtem. Bebújnak az ágyba, Férjem magára húzza a takarót majd megszólal:"Friss az ágynemű, jaj de jó. Azért mert Anya áthúzta. Nagyon szépen köszönjük!" Ekkor már bekönnyeztem...

Minden este úgy alszom el, hogy percekig elnézem, ahogy a fiam odabújik az apjához, elmondják egymásnak mennyire szeretik a másikat és elalszanak. Ennél több egy Anyának nem is kell. Megnyugszik tőle a lelkem.

Már nem alszunk külön. Mindig együtt alszunk. Manóval ugyan, de összebújunk Férjemmel rendszeresen. Mindenki bújik mindenkihez. Nagyon élvezem.

Nincs a lakásban dohányzás!! Eddig feszt becigizett. Az ágyba is. Most már nem. Legtöbbször kimegy, de ha nem, akkor a bejárati ajtóban elszívja a kis ablaknál. A legmeglepőbb ebben hogy nem is mondtam neki, hogy így kéne, ezt is magától csinálja.

Nincs Anyósom uralom!! Ha károg az öregasszony, Férjem úgy elküldi melegebbik éghajlatra hogy csak pislogok. És nincs rögtön rohanás ha valami kínja van Anyukának. Anyuka akkor nem is jön ha otthon vagyok, igazából csak akkor kommunikálunk, ha nagyon muszáj. És ez jó is. Legalább nem megyünk egymás agyára.

Ha kiejtek valamit a számon, Férjem kapásból azon van hogy megoldja. Konkrét példa. Nem volt otthon palacsintasütőm, így Férjem elkérte az anyjáét,mert palacsintát szerettem volna sütni. Meg is csináltam természetesen és csak annyit mondtam hogy majd veszünk egy saját sütőt, ne kelljen már mindig az anyjáét elkérni. Erre két nap múlva hazaállít nekem egy vadonatúj palacsintasütővel és egy wook-al. "Tessék Szívem, neked vettem,így már lesz sajátod!!" Elsírtam magam örömömben...

Kezdek stabilizálódni lelkileg. Nem telik el úgy nap,hogy ne érezzem hogy szeretve vagyok. Most ugyan itt fekszem a kórházban, de Férjem sokat felhív és amikor csak tud nálam van. Rendszeresen jön Édesanyám is, a másik Lélektartóm. Esküszöm mikor megjelenik én már megnyugszom,akármi is van. Csak Édesanyám puszta látványától. Nagyon szeretem. Barátnőm, egyetlen Ágicám is rám szokott nézni és rendszeresen érdeklődik hogy hogy vagyok. Na jó, azért néha elkap egy depi. Nem töltöttem még ennyi időt Manó nélkül és nagyon hiányzik. Meg Férjem is. Tegnap, amikor itt volt és megölelt, esküszöm éreztem,ahogy gyógyulok. Nagyon durva volt, mintha átadott volna egy kis energiát. Ez a szeretet úgy gondolom...

Visszamenetelem feltűnt az embereknek is, nyilván. A legtöbbjük örömmel fogadott. A nyaralók pl ugyanúgy beszélgetnek velem, mint mielőtt elmentem. Van egy-két lenéző tekintet, igen, lettek, akik elítélnek. Ugyanis annyit látnak ebbe bele, hogy elhagytam a Férjemet egy másik pasasért. Egy ember nem állt még elém és nem kérdezte még meg tőlem,hogy vajon mi a jó isten vezetett rá arra, miért döntöttem úgy,hogy elhagyom a Férjemet,az életemet?! Az embereket ez nem érdekli. A tartalom a dolgok mögött. Ezeket a felszín érdekli,mert nem látnak alá. Nem gondolnak bele egy percre se a másik helyzetébe, mert nem is akarnak. Nem is baj. Más emberként tértem én is vissza. Erősebb vagyok, mint valaha. Egy hatvanon túl lévő idősebb bácsinak rezzenéstelen arccal mondtam a szemébe a véleményemet amikor azt mondta hogy ezt lehet nem kellett volna meglépnem. Mondjuk hogy a család barátja tehát én erre számítottam is. Köpni, nyelni nem tudott. A következő találkozásnál majd meglátjuk hogyan fogad. Bár én akkor is nyugodtan alszom, ha többet a büdös életbe nem szól hozzám. :D Még egy alkalom volt mégpedig az Irodában amikor kinyitottam a számat. Dadink volt már cseppet szinten az alkoholtól és elkezdte nekem dadogni, hogy "Háát, azért p-p-p-páran leku-ku-ku**áztak téged!". Kortyoltam egyet a citromos sörömből, majd halálos nyugalommal a hangomban megszólaltam: "Elhiheted nekem, hogy teljes mértékben hidegen hagy mások véleménye,mivel mindenkinek van mit sepregetni a saját háza táján is. Szeretem a Férjem, amúgy is, ez csak rá és rám tartozik. Ha meg valakinek nem tetszik a jelenlétem, nyugodtan arrébb mehet!" Ezután Andival már csak összemosolyogtunk. Hát így állok már az emberekhez. Megtanultam,hogy úgy sem lehetünk jók mindenkinek,fizikai képtelenség. Ítélkezni mindig fognak,mert közönségesek, ez változni már sajnos nem fog. Csak azokkal foglalkozom akik megérik a fáratságot,akikben látom a jót és a szeretetet. A többi tehet egy szívességet! ;)

Kicsit már jobban vagyok és már második napja nem kaptam infúziót sem. Csak a hasmenés nem nagyon akar múlni de már legalább kevesebb az alkalom. Majd csak rendeződik. Ma a kaja egész ehető volt, bár már ott tartunk, hogy a reggeli és a vacsi rendszeresen a kukában végzi mert van egy szaga a párizsinak. Hozattunk be szalámit, uborkát és paradicsomot és olyan fejedelmi kajákat csapunk itt hogy elképesztő. :D Túl kell élni, na. A finom és minőségi étel pedig csak segít nekünk gyógyulni. A kávé hiányát viselem egy kicsit nehezen. Az már hiányzik. De pl nem gyújtanék rá egy szál cigire sem, mert még a szagától is rosszul vagyok. Múlt hét Szombat óta én nem cigiztem. Igencsak fontolgatom hogy le kéne tenni megint. Lehet jót tenne. Jelenleg úgy nézek ki, mint valami aszott hulla, és az a baj, hogy nem túlzok. Megint fogytam, az összes bordám kint van. Jó ha van bennem 45 kiló. Nagyon taccsra tett a szalmonella. Mondjuk amikor egyszerre jön kifelé minden, felül is meg alul is az azért kegyetlen tud lenni. Ezért fogytam megint, pedig már kezdtem hízni. Erőm még mindig nem sok van. Sokat hallgatok zenét. Amennyit csak tudok eszek. Olvasok. Ökörködünk a kolléganővel, aki azóta már a pótanyám lett, annyi mindent megbeszéltünk. Nagyokat alszom. Elmélázok a velünk szemben lévő hegyen, amire pont kilátok az ablakból,mert annak a lábánál található az én hőn szetetett tanyám. Gyakran mikor pihenek és hallgatom a zenét,azt képzelem,hogy vágtatunk Apostollal vagy Nefivel az örökzöld réteken és a menetszél belekap a hajamba. Hiányzik a szabadság...

 

Vissza a múltba a búcsúzáshoz..

Miután darabokra tört a szívem, nagyon sok dolgon elgondolkoztam. A múlton és a jelenen, mit és hol rontottunk el. Arra jutottam hogy hibáztunk mind a ketten. Férjemnek jobban oda kellett volna figyelnie ránk, nekem pedig nem a saját egómra, saját önzőségemre figyelni és arra koncentrálni hogy mi minden sok a rossz. Pedig volt bőven jó is.

Férjem egyszer kijött értem a tanyára, hazavitt a munkából, úgyis vitte el Manót. Amikor beszálltam mellé az autóba,megláttam ugyanazt a csillogást a szemében amikor akkor láttam sokat mikor megismerkedtünk. Örültem neki nagyon hogy újra láthatom.

Fokozatosan kerültünk egymáshoz újra közelebb és közelebb. Sokat beszélgettünk, nyíltabban és őszintébben mint azelőtt. Zaklatottan hívtam fel az ominózus eset után. Megnyugtatott, nem lesz semmi baj. Másnap dolgoztam. Felhívott. "Szívem, ha gondolod gyertek haza!"

Négy napot dolgoztam még a tanyán. Repültek a napok, az utolsón elbúcsúztam. Kocsiztunk még egyet, sírtam Nefi nyakába borulva (az a lovacska akin a legtöbbet lovagoltam) és még egyszer felvezettem Apostolt a karámból. Amikor rácsatoltam a vezetőszárat a kötőfékére, adtam az orrára egy nagy puszit és elindultunk. A könnyeim folyni kezdtek, és a homokos pályára érve meg kellett állnom. Apostol hozzám bújt. Elbúcsúzott. Adtam neki még egy puszit és megígértem neki, ha megtehetem egyszer, eljövök érte. Hiányzol kis lovacskám!

A munkaidő lejártával, ahogy kikanyarodtam az úton a tanyáról megint könnyek gyűltek a szemembe. A dombról még utoljára visszatekintettem arra a helyre, amit annyira szerettem és megköszöntem a Sorsnak hogy átélhettem azt a csodát és megszerezhettem azt a tudást amit ott kaphattam.

Manót kiirattam a bölcsiből. Elbúcsúztunk a dajkáitól is, még meg is siratták. Kapott fényképet, kis emlékként egy papír szívecskét és nyalókát. Amikor lement az utolsó napja Édesanya vitte haza. Én is hazaértem a munkából, az Öregemmel bepakoltunk az autóba. Bekötöttem Manót az autóba és el is indultunk az igazi Otthonunk felé.