Rengeteg dolgot szeretnék megosztani, egyrészt az elmúlt hónap történéseit, másrészt érzéseket, véleményeket és mindent ami történt.

 

Jelenleg egy kórházi ágyból írok. Úgy néz ki, a munkahelyemen összeszedtem egy jó kis szalmonella baktériumot. Megbetegedtem, nem is kicsit, napokon keresztül rosszul voltam, hánytam, nagyon ment a hasam és belázasodtam. Elvesztettem minden erőmet. Vasárnap már lementünk az ügyeletre, mert Férjem már nagyon aggódott, hogy mi lehet a baj. Persze, megnyugtattak, ó biztos, csak egy kis vírus, menjen haza nyugodtan, pár nap és kipiheni, diéta, sok folyadék blabla. Ha nem javul, kórház.

Hétfőn, Kedden nem javultam. Szerdán elmentem az orvoshoz, de a mi háziorvosunk nem rendelt, így egy másikhoz kellett mennem. Ugyanaz a Doktornő, aki ellátott Vasárnap az ügyeleten.

Bekerülök, mondom hogy mi a helyzet. A kedvencem ebben a Doktornőben hogy voltam nála már egy párszor, de egyetlen alkalom volt csak amikor meg is vizsgált. Amúgy szemrevételez csak. Meg a beteg elmondása alapján diagnosztizál. Úgy gondolom, ezzel finoman sem vagyunk kisegítve.. Na vissza térve. Mondom, mizujs, erre közli, hogy ad táppénzes papírt. Mindeközben azt tudni kell hogy az elmúlt napokban többen kerültek kórházba a munkahelyünkről, szalmonellával. Ezt már a Doktornő is tudta. Tehát állam leesett, hogy azt mondta, táppénzes papírt ad. Még rá is kérdeztem: "Otthon feküdjem ki?" Erre ő, halálos nyugalommal: "Persze!" Na itt kattant az agyam. Elmondtam, hogy már tudok pár kollégámról, aki kórházban van és jobbnak látom én is a kórházi ellátást, mert akkor kapok infúziót és nem száradok ki. Pislogva közölte velem a doki, hogy hát engem szalmonellával nem fognak befektetni, mondja tovább és két mondattal később megjegyzi hogy hát az infúzió lenne a legfontosabb. Ekkor már azt hittem elszáll az agyam. Végül sikerült megkapnom a beutalót, de elég érdekes modorral megjegyezte, hogy menjek be a kórházba, ahogy akarok, mert nem fog mentőt hívni, ugyanis nem szeretnek fertőző betegeket mentőbe fektetni, mert utána sterilizálni kell és így is kevés a mentő kocsi. Ezt már fel sem vettem...

Végülis sikerült megoldanom természetesen, Férjem barátja, Peti behozott a kórházba, neki is jönnie kellett vizsgálatra. Útközben  Peti próbálta elterelni a figyelmem, ami be is vált, mert néha el is nevettem magam. Mikor beértünk, meg is kerestük a sürgősségit. Ekkor már Édesanyával. Alig ültünk le, már szólítottak is, meg is lepődtem. 10 perces vizsgálat vette kezdetét, EKG, vérnyomásmérés, lázmérés, vizsgálat, vérvétel. Mindenről kikérdeztek de hoztam is minden orvosi leletem így nem volt nehéz. Kaptam egy infúziót gurulós álvánnyal és elnézés kérések közepette kiültettek a folyosóra. Nem bántam, aranyosak voltak, legalább tudtam még Édesanyával beszélgetni. Kicsit később jött Hugocskám is, így a szokásos vidámságával oldotta bennem a feszkót. Kb egy óra telhetett el, amikor behívtak a vizsgálóba. Felkerültem osztályra. Infektológia, fertőző osztály. Felkísértek, eligazítottak és megkaptam a szobám. Kolléganőmhöz tettek be, aminek kimondhatatlanul örültem. Csak ketten vagyunk és nem is idegen. Mi kell még? Nagyon hálás vagyok érte.

Jöttek az infúziók, amiktől jobban is lettem. Délután van látogatás is. A kaja nem rossz, kaptunk teát is. A nővérek között egy tahót fogtunk ki, a többi nagyon normális.

Vannak kellemetlenségek, de ez tök természetes. Már egész jól megszokom a branüllt a jobb karomban és már egyre kevesebbszer akarom behajlítani. Az első két alkalomnál kicsit betojtam.. :D a legnagyobb örömhír az volt, hogy nem fertőzünk, ez a baci emberről emberre nem terjed csak nagyon rossz higiéniai körülmények között.

Most pedig hogy hogy alakult a kis életünk.

Édesanyáméknál laktunk még Manóval, az albiból elköltözés után. Minden nap beszéltünk a Férjemmel és egyre többet. Ebből már az lett hogy jött egy olyan hétvége, amikor Manó kiment hozzá. De Férjem hívott engem is. És én is kimentem. Ott kezdtek el változni a dolgok azon a hétvégén. Sokat beszélgettünk, nyitottak voltunk egymásra, meghallgattuk a másikat. Visszatértünk a hétvége elmúltával a Szülővárosomba, de a következő egy héten végig nagyon hiányérzetem volt. Újra munka, Manónak ovi, és mind a ketten vártuk hogy újra Apával lehessünk. Úgy alakult, hogy egy Hétfői napon szabadnapos voltam, így Vasárnap kimentünk Apához. Gyorsan elment, de élveztük az együtt töltött időt. Eljött a visszaindulás ideje.

Beszálltunk az autóba. Mikor elindultunk, Manó nagyon elkezdett sírni. "Anya, vigyél vissza Apához!!Engedj ki!! Vissza akarok menni!"

Én ezt senkinek nem kívánom. Két falun át, ordított, toporzékolt, sírt. Már én is sírtam vele a volán mögött. Megszakadt érte a szívem.

Az én Picikém az apját akarta minden erejével. Ekkor sikerült ezt belátnom, bár ez olyan fájdalmas felismerés volt, ami leírhatatlan. Mintha kiszaggatták volna a szívemet. Legszívesebben visszafordultam volna, esküszöm. Legszívesebben ott azon nyomban megígértem volna az egyetlen kicsi Fiamnak, hogy soha, de soha többet nem kell elválnia az apjától, mert nem fogom hagyni hogy szétválasszák őket. SOHA többet.

Az élet úgy hozta, hogy egy hét múlva meg is ígérhettem neki. Ekkor lettünk egy család. Egy úton, egymásért, együtt.

Folytatás később!