200. bejegyzés, el sem hiszem. 

Visszaálltam a munkába. Jól esett már bejönni és végre kicsit hasznosnak érezni magam. Ez az első éjszakám egyedül. Megmondom őszintén, féltem. Nem kicsit. Vajon milyen lesz?
Nem is olyan rossz.
Éjfélig nagyon ment az idő, azóta csak vánszorog, de mindig próbálok csinálni valamit és nem mindig az órát nézni. Közben az agyam is jár folyamatosan. Szerencsére már sikerült elvégeznem a munkámat így most már jöhet egy kis szabadidő. Tehát olvasás és blogírás. És várakozás,hogy legyen már reggel.

Repültem haza a kórházból Hétfőn, mikor kiengedtek délelőtt. Nagyon örültem. Először Édesanyáméknál voltam, Ő jött elém, hogy segítsen elvinni a cuccaimat. Náluk töltöttem egy pár órát, aztán jött értem Férjem és a barátja, Peti. Viszont hazafelé már én vezettem.
Nagyon hiányzott már ez az érzés, amit kivált belőlem a vezetés. Szabadság..
Ahogy suhantunk hazafelé nagyon sokat beszélgettünk, nevettünk, jól esett. Manó szaladt hozzám, amikor hazaértünk, könny is szökött a szemembe, nagyon hiányzott már. Soha nem voltunk még ilyen sokat egymás nélkül. Egyfolytában az Ő képeit nézegettem a telefonomban, az utolsó napokban már a hiányérzet jobban megviselt, mint maga a betegség. A lényeg, hogy végre túl vagyunk rajta.
Ahogy hazajöttem, napról napra lettem egyre jobban és szépen lassan, fokozatosan összeszedtem magam. Tegnap és Kedden már főztem és takarítottam, szóval megmaradok! :D
Manó is megbetegedett. Kedden mennem kellett érte az óvodába, mert belázasodott. Szerdán még elég ramatyul volt és sokszor felébredt éjszaka, de tegnap már látszott rajta, hogy rendeződik, szóval, ha nem lesz semmi baj a hétvége folyamán, akkor megy oviba Hétfőn.

Sajnos történt aggasztó dolog is.
Édesanya költözik Apámtól a hétvégén.
Teljesen megértem egyébként. 28 éve folyamatosan eltartja az Öreget, Apám amikor dolgozott sem nagyon adott haza semmi pénzt és ez a mai napig így van. De ez olyan szinten el volt durvulva, hogy Édesanya vette neki a cigit, bevásárolt otthonra, hogy legyen mit enni, közben ugye dolgozott, fizette a rezsit, az Öregem meg, amit megkeresett pénzt szépen elköltötte magára, illetve piára. Természetesen. Ki kell mondani, Apám alkoholista, ez van. Ezt eddig is tudtuk, az egy dolog, hogy ő nem hajlandó ezt belátni, de ez akkor is így van. Alapjáraton nem rossz ember, sőt, nagyon segítőkész és jószívű, de ha elkapja az alkoholmámor akkor ez az egész szerte foszlik és nem önmaga. Ha iszik, az élő fába is beleköt, ordít, hörög, néha komolyan mondom félelmetes. Ha meg kukára issza magát, akkor elalszik evés közben, vagy beesik az asztal alá, ahonnan órákig képtelen kijönni. Kismillió olyan alkalom volt, amikor lesült a képemről az összes bőr, vagy lejáratott. Mikor ott hagyott az óvodában, mert elaludt és nem jött értem... Mikor alsós voltam és bejött értem, de már részegen, akkor meg az osztályomban igazított el mindenkit. Mikor exem hívott fel, hogy most szedték össze az Ősömet a mentők, mert összetörte magát.. Volt jó pár ilyen alkalom. Éveken keresztül láttam, ahogy kifordítja magából Apámat az alkohol és egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen hogy létezhet. Soha nem kerültünk egymáshoz közel. Mindig ott volt a szakadék. Ha meg is akart ismerni, soha nem mutatott nagy érdeklődést, általában csak bírált, hogy miért teszem ezt vagy ezt vagy miért vagyok olyan, amilyen. Soha nem feleltem meg neki, és mindig azt sújkolta belém, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok dolgokra képes. Ez a bélyeg ott van a lelkemben, az önbecsülésemen, és ez elég nagy baj. Úgy érzem túl fogok tudni lépni ezen, mert már jó úton haladok, csak kicsit nehézkesen megy, mert ha az ember úgy nő fel, hogy azt hallgatja folyamatosan, hogy értéktelen ember, akkor egy idő után el is hiszi.... Édesanya mindig próbált védeni és Anyatigrisként fellépni az Öreg ellen, de az én lelkemben akkor is ott maradtak a sebek. És erről Édesanya nem tehet. Ő mindent megtett. Nekem sem lett volna szabad hagynom ennyire elhatalmasodni ezt a dolgot. De már megtörtént, muszáj helyrehozni. És nekem kell saját magamat. Ez az én kis harcom...

Visszakanyarodva a témához Édesanya elmegy. Átköltözik egy albérletbe, így könnyebb lesz dolgoznia és az Öregtől is megszabadul. Úgyhogy sürgősen reformokat kell bevezetnem. És ehhez nagyon nagy szükségem lesz Férjem segítségére is.
Először a hír hallatán kicsit megijedtem, mert hirtelen nem tudtam mitévő legyek. Akármilyen, akkor is az apám, muszáj törődnöm vele, hát ki fog ha a saját lánya nem?! Elmondtam Férjemnek az aggályaim, amúgy is el kellett volna, mert rögtön látta rajtam, hogy valami nagyon nem stimmel nálam. És akkor állt elő a lehető legjobb ötlettel.
Felvázolta, hogy meg kell beszélni Apámmal, hogy adjuk el a lakást, amiben most lakik, mert nagyon drága a fenntartása. A pénzből, amit kapunk kifizetjük a tartozásokat és veszünk az Öregnek egy házikót, tőlünk két faluval arrébb és így ott lesz a közelünkben, akármi van könnyen elérhetőek vagyunk, nem marad egyedül, de mégis megőrizheti a kis önállóságát.
Eddig nem akart belemenni a lakás eladásába, többszöri kérésre sem, de reménykedem benne, -mivel Férjemet nagyon tiszteli és ad a szavára- hogy majd Férjem hatására átgondolja és jó döntést hoz. De csak akkor fogunk tudni segíteni neki, ha ő is akarja. Félek, hogy megint összezuhan ettől, hogy Édesanya elhagyja és elzüllik, megint felhalmoz egy csomó tartozást és megint lehet munkálkodni a helyrehozatalán. De remélem tud józan döntést hozni. Szó szerint.
Ha jó döntést hoz, akkor is sok múlik az időn. Remélem minden jól fog alakulni.

Hajnalodik. A madarak füttykoncerttel köszöntötték a mai reggelt is és nagyon friss a levegő odakint. Úgy érzem minden éjszakás műszakom alatt ki fogok menni ilyen tájban, mert hihetetlen feltöltődést ad a madarak éneke és a friss levegő.

Lassan lejár a műszakom is és mehetek haza pihenni. Ma éjszaka megint itt leszek. Remélem nem rontottam el semmit és értékelhető lesz az éjszakai munkám. Bár már nagyon várom, hogy indulhassak haza...