Miután darabokra tört a szívem, nagyon sok dolgon elgondolkoztam. A múlton és a jelenen, mit és hol rontottunk el. Arra jutottam hogy hibáztunk mind a ketten. Férjemnek jobban oda kellett volna figyelnie ránk, nekem pedig nem a saját egómra, saját önzőségemre figyelni és arra koncentrálni hogy mi minden sok a rossz. Pedig volt bőven jó is.

Férjem egyszer kijött értem a tanyára, hazavitt a munkából, úgyis vitte el Manót. Amikor beszálltam mellé az autóba,megláttam ugyanazt a csillogást a szemében amikor akkor láttam sokat mikor megismerkedtünk. Örültem neki nagyon hogy újra láthatom.

Fokozatosan kerültünk egymáshoz újra közelebb és közelebb. Sokat beszélgettünk, nyíltabban és őszintébben mint azelőtt. Zaklatottan hívtam fel az ominózus eset után. Megnyugtatott, nem lesz semmi baj. Másnap dolgoztam. Felhívott. "Szívem, ha gondolod gyertek haza!"

Négy napot dolgoztam még a tanyán. Repültek a napok, az utolsón elbúcsúztam. Kocsiztunk még egyet, sírtam Nefi nyakába borulva (az a lovacska akin a legtöbbet lovagoltam) és még egyszer felvezettem Apostolt a karámból. Amikor rácsatoltam a vezetőszárat a kötőfékére, adtam az orrára egy nagy puszit és elindultunk. A könnyeim folyni kezdtek, és a homokos pályára érve meg kellett állnom. Apostol hozzám bújt. Elbúcsúzott. Adtam neki még egy puszit és megígértem neki, ha megtehetem egyszer, eljövök érte. Hiányzol kis lovacskám!

A munkaidő lejártával, ahogy kikanyarodtam az úton a tanyáról megint könnyek gyűltek a szemembe. A dombról még utoljára visszatekintettem arra a helyre, amit annyira szerettem és megköszöntem a Sorsnak hogy átélhettem azt a csodát és megszerezhettem azt a tudást amit ott kaphattam.

Manót kiirattam a bölcsiből. Elbúcsúztunk a dajkáitól is, még meg is siratták. Kapott fényképet, kis emlékként egy papír szívecskét és nyalókát. Amikor lement az utolsó napja Édesanya vitte haza. Én is hazaértem a munkából, az Öregemmel bepakoltunk az autóba. Bekötöttem Manót az autóba és el is indultunk az igazi Otthonunk felé.