"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Néha zaj tör a csendbe..

Vasárnap volt, mikor hazajöttünk.

Meglepetés várt, de nem úgy sült el, ahogy azt Férjem várta. Ugyanis átrendezte a fél lakást, mire hazaértünk, és nem örültem neki. Főleg annak nem, hogy a kanapé visszekerült a konyhába, és akkor volt ott, mikor még itt lakott a Művésznő. A hideg futkosott a hátamon, mikor megláttam, minden egyes alkalommal, mikor befordultam a konyhába. Ismét eszembe jutott, hogy ebbe se volt beleszólásom, ahogy mostanában semmiben sem..
Férjem azt várta, hogy majd hogy örülök az új étkező saroknak. De nem így lett. Mára már sikerült a sarokkal megbarátkoznom, főleg, hogy tegnap átpakoltuk megint az egész lakást. Úgy, ahogy én szerettem volna. A kanapé bekerült a Manó és az én szobámba. Így már nem kerülget a frász és nem is néz ki rosszul..

Anyósomtól a kulcs természetesen nem került vissza. Váltig azt állította Férjemnek, hogy ő most már nem fog ide átjönni és ennyivel le lett tudva.
Ehhez képest nem volt még olyan nap Vasárnap óta, hogy ne jött volna. A házba nem jön be, de azon kívül mindenhol megtalálható a lelkem.. Ma is elmentem Manóval, motorozott, mire hazaértünk, Anyuka már itt volt. Látta, hogy egyik kezemben, a gyerek és a motorja, a másikban egy nagy csokor aranyeső, erre mikor a szomszéd ház előtt jártunk kulcsra zárta a kaput. Nem álltam meg szó nélkül, mondom nem lehet igaz, hogy bekulcsolja a kaput, mikor látja, hogy jövök hazafelé. Nem szólt vissza semmit..  Gyökér..
Szokásos. Megint az öregasszony szava döntött az enyémmel szemben. Be kellett látnom, hogy ez soha nem fog megváltozni.
De van egy tervem, amit meg is fogok csinálni, de jó kis kib@szás lesz Anyukával.. Barátnőmtől és az élettársától jött az ötlet, és meg is fogom fogadni. Majd meglátjuk ahhoz mit szól Anyuka. :D

Férjem hajtja a második gyerek témát. Beszéltünk már erről, de konkrétan még nem volt kimondva, hogy na akkor dolgozzunk az ügyön. Az átrendezéstől úgy berágtam, hogy napokig nem is feküdtem mellé semmilyen célból. Tegnap enyhültem meg, hogy végre átpakoltunk és sokat volt a gyerekkel este. De nem védekeztünk.
Egész este azon agyaltam, hogy mi van ha most jön majd a második baba. Mivel ma az erdőn volt, fát szedtek, délelőtt hazajött. Akkor mondtam neki, hogy legalább őszig várjunk már, mert két dolgot is kértem a második baba érkezése előtt. Az egyik, hogy hagy tegyem le a jogsit, hogy ne legyek itthon bebörtönözve. A második, hogy ezen a nyáron, hagy vegyek részt egy-két buliban, hagy legyek kicsit fiatal, mert a Manóval való terhességem és a megszületése óta nem volt ugye ilyenre lehetőségem, de mivel még fiatal vagyok, igényem lenne rá. Vannak terveim erre a nyárra.. Beleegyezett és azt mondta támogatni fog a jogsiban is. Hát kíváncsi leszek, mert ugye ígérgetések azok voltak, mostanában bőven, de általában semmi nem lett belőle.
Ne értsetek félre, én is szeretném a második babát. A legjobban egy kislányt. A CSOK is köt, de amúgy is nagyon szeretnék Manónak egy tesót. De még várnék. Mert jelenleg úgy érzem, hogy nincs túl sok szavam ebben a házban és ez zavar. Most annyira kusza minden, hogy nem biztos, hogy pont most kellene várandósnak lennem.
Ha jönnie kell, persze jöjjön, de a jogsit akkor is leteszem. Csak akkor sürgős lesz.
Kíváncsi leszek mi lesz ebből..

Nem javul..

Telnek a napok és történnek a dolgok.

Kedden beszélt Férjem Anyóssal.. Elvileg nem vesztek össze, de Anyósom pontosan úgy reagált, ahogy vártuk. Azt mondta nem jön hozzánk többet, mert ki van tiltva, -ez a nagy lelkesedés kb max egy hétig fog tartani- meg hogy mi nem hisszük el, hogy ő milyen nagyon szereti az unokáját.. Még azt hajtotta, hogy a garázshoz hagy maradjon meg a kulcsa, mert akkor ki tudja venni a fagyasztóból, akármi kell neki. Természetesen erre is reagáltam hogy majd én beengedem és kiveheti. Próbálkozik, hátha.. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy vissza adja-e majd a kulcsot és hogy fog-e akármi is változni.

Férjemet két napig kenyérre lehetett kenni. Mindig mondta, mennyire hiányzunk.. Már mire elhittem, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat és élhetünk boldog családként tegnap visszatért a régi formájába. Beszélgettünk délelőtt telefonon. A szokásos panasz áradat. Hogy ő milyen rosszul volt éjszaka. Megint csak annyit tudtam mondani, hogy akkor miért nem mész el orvoshoz, meg akarjuk várni míg kórház lesz belőle? Utána panasz a munkahelyre. Most lehetett volna másik munkahelye, annyi a lényeg hogy nyugodtabb helyen lenne sokkal és 20 000 Ft-al kapna kevesebbet. Próbáltam rábeszélni. Az a 20 000 Ft nem éri meg, ha pár év múlva eltemetem a férjemet, mert teljesen rámegy idegileg a munkahelyre. Szerintetek mit tett? Semmit!!! Még utána sem érdeklődött.. Mert hogy a pénz.. Aha.. És mit csináljak a pénzzel ha már nem lesz Férjem? Kenem majd a hajamra kb.. Számomra sokkal fontosabb lenne nyugodt környezetben tudni a férjemet, tudni, hogy még sok 10 évig velem lesz.. Mint a pénz... Felfordul a gyomrom még a gondolatra is, hogy fontosabb neki a pénz, mint az, hogy a lehető legtöbbet legyen a családjával.. Azt mondta annyira sok munkája van, hogy nem biztos, hogy be fog tudni jönni értünk Vasárnap, lehet, hogy csak Hétfő lesz belőle. Oké el is fogadtam, ki se látszik a munkából..

Délután elterelődtek a gondolataim, mert Ági barátnőmmel megnéztük a moziban a Kincsemet. Lovasként eszméletlen reakciókat váltott ki belőlem a film... Mikor versenyeztek, Kincsem vágtatott a cél felé, izzadt a tenyerem és végig a hideg rázott. Annyira beleéltem magam.. Két résznél el is sírtam magam. Teljesen magával ragadott, még hazafelé is a dal játszódott a fejemben amit a filmben hallottam.

Egyedül tartottam hazafelé, de érdekes arcok jöttek velem szemben, már majdnem féltem, jobbnak láttam felhívni Férjemet. Beszélgettünk milyen volt a film. Aztán rátértünk hogy ő mit csinált. Hát egyszer csak kinyögi, hogy a kocsmában megbeszélték egyik barátunkkal hogy Szombaton elmennének horgászni....

Na ez már aztán rohadt érdekes! Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy ha valakinek annyi munkája van hogy nem tud elutazni a családjáért az anyósáékhoz, hogy mehet el egy egész napi horgászatra?? Igen, ezt hívják úgy, hogy arra van időnk, amire akarjuk.. Biztosan nagyon hiányzunk neki.. Továbbá erre az illene, hogy az teljesen mindegy mit mond az ember, a lényeg, hogy mit tesz...

Egy világ dőlt össze bennem Férjemmel kapcsolatban. Mostanában annyit csalódtam benne, hogy ez ritkaság számba megy. Eljutottam arra a pontra, hogy innentől egy szalmaszálat nem fogok keresztbe se tenni annak érdekében, hogy együtt legyünk.. Így végképp nem tudom mi lesz velünk.. Szerintem soha nem fognak ezek a dolgok megváltozni. Nem is akar ezeken változtatni. Jó neki, hogy betegeskedik, legalább addig is vele foglalkozom, sajnálom. (Anyósom szindróma. Volt kitől örökölni. Anyuka aztán megtanította az életre a gyermekét.. Gratulálunk!)  Jó neki a munkahely, mert főnök, igaz hogy három ember se volna elég annyi munkára mit amit ő visz el a hátán, és közben saját magát öli meg az idegben, de mégis élvezi, mert 70 embernek dirigálhat és végülis ha úgy nézzük azt csinál amit akar. Mindig is a munkába menekült. Most is azt teszi. Szerinte teljesen normális hogy alig látjuk, hogy a pénzt hajtja állandóan, miközben a fia apa nélkül nő fel, mert mást sem hall szegény gyerek, csak azt, hogy apa nem tud veled lenni, mert dolgozik..Mélységesen csalódtam.. A baj ott kezdődik, hogy szerintem ha akarná se tudná már helyrehozni a dolgokat bennem.. De mivel nem is akarja.. Így halott ügy..

Elég...

Férjem után ismét Anyósom alkotott..  Csak hogy ne unatkozzunk már, ne teljen esetleg nyugodtan egy pár nap.

Péntek délelőtt. Sikerült elaltatnom a Kicsit és mikor rendet raktam, én is lefeküdtem mellé. Úgy fél óra pihenés után keltünk fel, de nem nagyon voltam magamnál, biztosan aludhattam én is egy kicsit. Kikászálódom az ágyból, kilépek a szobából, ebben a pillanatban meglátom, hogy Anyósom már jön be az ajtón. Köszönés nélkül, ront be, csak annyit kérdez, hogy a gyerek ébren van-e. Kómásan, de mondom neki, hogy ebben a pillanatban ébredtünk fel. Kiszól a háta mögött, hogy gyere! Megállok, kipillantok az ablakon, hogy vajon kinek szól. Hát a legrémesebb barátnője, Manyi érkezik. Persze se megkérdezés, hogy bejöhetnek-e vagy zavarnak-e.. Semmi a világon. Még szinte fel sem fogom mi történt, csak bevonulok öt percre a fürdőbe, hogy kicsit magamhoz térhessek. Hallom, ahogy rikácsolnak az előszobában.. Még a hideg is kiráz.

Kimegyek és köszönök. Szokás szerint Manyi mindent megkérdez, már a pofátlanság határát súrolja. Kérdez valamit a gyerekről, elkezdem a választ, de az öregasszony közbevág, túl ordít és befejezi a mondandómat. Oké, most már kezdek bepipulni.

Végre valahára elmennek, de kiakadtam ezen a pofátlanságon, amit ezek ketten megengedtek maguknak. Járkálnak kényük kedvük szerint mint akik otthon vannak, mégis hol lehet a határ??

Délután újabb incidens, holott semmit nem csináltam.

Manó motorozik, loholok a nyomában. Hallom az utca végén ahogy ordibál az öregasszony a Kicsinek, de se a gyerek, se én nem reagálunk. Elmegyünk a szomszédos utcában álló traktorig, ahogy szoktuk, majd hazafelé megyünk. Majdnem a ház előtt járunk, mikor Férjem szó szerint letámad. Mit képzelek, miért nem szóltam az öregasszonynak? Borzasztó vagyok, állandóan csak a feszültséget szítom. Csak annyit tudok kinyögni, hogy tessék? Teljesen leforrázott ezzel..

Míg a boltig érünk ordítunk egymással a kocsiban, ugyanis majdhogynem mindennek el vagyok hordva. Úgy összeveszünk hogy órákig nem is szólok hozzá. De újra jön az öregasszony. Lemegyek Férjemhez a garázsba, amúgy is meg kell ezt beszélnünk, meg ha fent maradok a lakásban az öreggaszonnyal fix, hogy neki megyek..

A garázsban még veszekszünk. Férjem támad szokás szerint. Csak egyszer emeli fel a hangját, én akkor sem. Ezáltal nem veszítjük el a fejünket. Most már olyan mondatok hagyják el a számat, amiket eddig nem mertem kimondani. Most már nem tudom nézni, kit bántok meg és kit nem. Egyszerűen nem érdekel.

Este folytatódik. De még mindig támad. A határt átlépem, már bőgök. Kezd belőlem minden kijönni az öregasszonnyal kapcsolatban. Hogy nagyon fáj, hogy úgy bánt, hogy soha nem tettem semmi rosszat ellene. Hogy mindig őszinte voltam és rengeteget nyeltem. Hogy örülnie kellene hogy szültem egy gyönyörű kisfiút, aki az unokája, mert ha én nem vagyok, unoka nélkül hal meg. Hogy mennyire fáj hogy soha nem mondaná, hogy valamit tőlem örökölt a gyerek. Hogy a kezdetektől közém és a férjem közé akar állni. És hogy egy ember még soha nem okozott ennyi fájdalmat nekem mint ő.

Tegnap ismét mentsváramba, Szülővárosomba menekültem, Édesanyámékhoz, Manóval. Nem bírtam már ezt tovább. És nem is akarok hazamenni, míg Férjem el nem veszi az öregasszonytól a kulcsot. Mindennek van határa.. Így is örülhetnek, mert még finom voltam és nőies, no meg türelmes is. De elszakadt a cérna. Elegem van. Hogy a saját otthonomban nem lehetek nyugodtan mert Anyósom feszt csinál valamit.  Nem altathatom nyugodtan a Kicsit, mert kismilliószor eljátszottuk már, hogy pont akkor jött az öregasszony, mikor altattam volna a gyereket. Nem fogom engedni tovább senkinek, nemhogy ennek az utolsó aljas, alpári, alávaló szipirtyónak hogy belemásszon a magán életembe vagy elmarja mellőlem a Férjemet. Elég!

Igazság..

Tegnap ismét berágtam ezért az ilyenkor legjobb megoldást választottam és elmentem futni. A kedvenc helyemre.

Zakatoltak a gondolataim, amíg vitt a lábam. Kifelé kétszer váltottam gyaloglásra, mert két emelkedőt nem tudok kifutni. Egyszerűen elfogy a szusz. A gondolataim nem álltak meg egy pillanatra sem, de már nem voltam ideges, azt letudtam délelőtt. Már a csalódás vette át a harag helyét. De ez valahogy jobban fáj és mélyebb.. A harag gyorsan elszáll, de a csalódás beleeszi magát a lelkembe és napokon, heteken keresztül nem enged el. Csak rág és gyötör. Ha hagyom. Régen hagytam, sőt engedtem neki, hagy rágjon csak. Még sajnáltam is magam. De szerencsére mára már beláttam, hogy ezzel csak saját magamnak ártok és nemhogy jobb, de rosszabb lesz. Ezért már a csalódásnak sem engedek.

Most Férjem akasztott ki. Ha nem az öregasszony alkot valamit, akkor a kisfia adja az ívet. Már a hétvégén is mondta, hogy el akar menni horgászni, de kifejtettem, hogy nem örülök neki. Lehetne egy kicsit velünk is. Amúgy sem voltunk itthon egy hétig. Nem ment el reggel. Viszont egész délelőtt ezt hajtotta. "Olyan jó horgász idő van!" "Csak el kéne menni.." "Ma biztosan fognék halat!" Kb. fél 11-ig bírtam. Akkora már felhúztam magam, és mondtam neki, hogy menjen el akkor ha már annyira akar. Tettem tovább a dolgom, akkor már hízeleg. Ezzel nég jobban felidegesít, mert csak akkor tud bújni meg ölelgetni, ha akar valamit, ez már nem a mindennapi életünk része. Persze ki is fejtettem, hogy most már akkor hagyjon békén, mert amúgy le se sz@r. Miért mondok ilyet? Mondom, mert így érzem. Persze megint csak az lett a vége, hogy közölte velem, hogy nem vagyok normális. Azt is mondtam, hogy a gyerek is szeretne vele lenni, mert egész nap mást se mond szinte, csak hogy Apa. Reakció: Este vele vagyok. Ekkor már szinte nem láttam a dühtől. Azt mondtam neki, hogy ha neki ennyi idő elég a gyerekkel, akkor én kérek elnézést. Na ez után jött hogy nem vagyok normális. El is ment horgászni. Dúltam és fúltam, elkeseredésemben Édesanyámat hívtam, mindig őt szoktam ilyen esetekben. Kicsit meg is nyugtatott, aztán sikerült elaltatnom a Kicsit és leültem festeni, amivel sikerült teljesen lehiggadnom. A futás is nagyon kellett. Főleg, hogy a kedvenc hegyoldalamban üldögélve rájöttem pár dologra.

Elegem van és belefáradtam az állandó harcokba. Harcoljak anyósommal minden egyes nap. Védjem a gyerekem és saját magam a negatív energiáitól, a köcsög megjegyzéseitől. A lelki fájdalomtól. Mossam ki magam állandóan a sz@rból, amibe minden nap bele akar tuszkolni, csak még nem sikerült neki. Mellé ott van a Férjem. Harcolnom kéne a szeretetéért, a törődéséért, az idejéért, a figyelméért. A bökkenő csak az, hogy belefáradtam a harcokba, nincs erőm ezt tovább folytatni. Nem is akarom. A másik meg az, hogy miért harcoljak ezekért a dolgokért? Ha maguktól nem jönnek, alapból, akkor hiába is erőltetem, soha nem fognak jönni.. Nem erőltethetem a Férjemre az akaratomat. Nem is akarom. De be kell látnom, hogy ő nem tudja nekem azt adni, amire nekem szükségem van. Ő soha nem fog tudni annyi szeretetet adni. És az még hagyján, hogy nekem nem, de a saját gyerekének se. Ez már a nagyobb baj.

Az örökös harcban viszont elvesztettem saját magam. Már nem tudom ki vagyok, vagy hogy ki akarok lenni. Felemésztett az állandó harc, miközben elfelejtettem ki is vagyok valójában. Most már nem találom önmagam. Pedig ezt nem kellett volna. Senkiért sem szabadott volna feladnom.

Hónapokkal ezelőtt úgy éreztem, hogy elkezdtem építeni saját magam. Hogy végre épülök. A zenével, a festéssel, a lovakkal, az edzéssel. De ott a hegyoldalban rájöttem, hogy annyira lent voltam, hogy még csak most vagyok a nullán.

Elvesztettem saját magam mert mindenki mást helyeztem előtérbe. Azzal a gondolattal, hogy jól van ez így. Az énem lázadt. De a hétköznapokban mindig elnyomtam ezt a lázadást. Megvan az Anya. A feleség is. De hol vagyok én?

Szürke..

Pénteken bejöttünk Szülővárosomba.

Szombaton ünnepeltünk kicsit, Édesanyának volt a születésnapja. A tegnapi nap teljesen átlagos módon telt el, elmaradt egy találkozóm, ami nagyon nem tett jót a lelki világomnak. Csak hogy érezzem a törődést, az eső is esik, így nagy valószínűséggel a holnapi lovaglásból sem lesz semmi.

Lelkileg nagyon el vagyok fáradva. Kellene valami ami végre feltölt. De úgy tűnik ebből nem lesz semmi, hiába utaztam. Ürességet érzek, semmi kikapcsolódás nem jut. Manó is nagyon leszívja az energiámat és jelenleg semmi nincs ami feltöltene, ami erőt adna, feldobna.

Sajnos jelenleg elég szürkén látom a helyzetet. Biztosan megoldódik majd és jobb lesz pár napon belül.. Próbálok abba kapaszkodni, hogy most legalább nem vagyok egyedül és nem kell az öregasszonyt néznem. Manó is jobban alszik, ha Édesanyáéknál vagyunk, úgyhogy lehet, hogy egy kis pihenés majd megoldja a dolgot... Egy kis zene.. Plusz ma mindenképp edzek, mert kihagytam a hétvégét. Hátha az is ad majd egy kis erőt.