"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Átlag...

Nagyon hosszú napjaim vannak mostanság, és a múltkori nyugalomnak, amiről írtam, se híre, se hamva..

Megint össze vagyok kicsit zuhanva, de még éppenséggel tartom magam..

A rossz hangulatomnak az alapjául szolgáló eset még a múlt hét folyamán történt. Ugyanis egyik este Manócska átment az apjához és valamilyen csoda folytán ott aludt el, nem mellettem. Ilyenre még soha nem volt példa. Mikor átmentem megnézni, hogy mi ez a nagy csend, nagyon örültem annak, amit láttam. Ami utána következett, már annyira nem dobott fel. Természetesen úgy gondoltam, hogy akkor elalszunk szépen hárman, ahogy a családokban szokták az emberek. De Férjem közölte velem, hogy vigyem át a másik szobába, a helyére a gyereket. Kamilláztam rendesen. Rögtön tiltakozni kezdtem, hogy ez most mi, hát miért nem jó ez így, milyen meghitt, meg ha itt akar aludni a gyerek, akkor hagy aludjon már itt, de a mondandóm- mint általában- süket fülekre talált. Férjem ugyanis kitartott az álláspontja mellett és azzal az indokkal, hogy de ő tv-zik és cigizik éjszaka, vigyem át a gyereket.

'Hogyan tapossunk bele szakszerűen a lelkembe' kitűnő példáját olvashattuk.. Meg kell mondjam, elfáradtam. Az örökös tanításba, hogyan kell normális módon viselkedni egy családban. A türelembe, hogy hiába kérek valamit, mondom el szászszor, akkor sem érdekli. Nem eleget harcoltam már az anyjával is, amikor még itt élt? Akkor a Férjem által érzett szerelmem hajtott előre, adott erőt, hogy végig csináljam. De már elfogyott az erőm. Elfogyott a türelmem. Belefáradtam az örökös harcba. Csak nyugalmat szeretnék, békét, ahonnan erőt tudok kovácsolni. De jelenleg ehhez utaznom kell...


Pénteken este kirándultam, hogy úgy mondjam. Ugyanis délután Csibész kutyánk szokásához híven elszökött, de most vitte magával Maszatot is. Amikor este hazaértünk Csibész itthon volt, de Maszat nem volt sehol. Bőgőgörcsöt kaptam, hogy hol lehet a kiskutyám, vajon hol hagyta el az a barom Csibész.. Persze Férjem szerint megint csak nem vagyok normális és közölte velem, hogy akkor menjek el megkeresni. Nyugodjatok meg, egy pillanatig eszébe sem jutott szerintem, hogy esetleg átöleljen és azt mondja, hogy megkeressük vagy nyugodj meg, haza fog jönni, nem lesz semmi baja, vagy valami hasonló. Nem, simán nem vagyok normális, kész. Miután megfürdettük Manót, és ciciztettem, Férjem elment itthonról, mert váltig állította, hogy szerinte a szomszéd utcában, az anyjánál van a kutya. Mondtam neki, hogy kizárt dolog, mert onnan haza tudott volna jönni, de megint csak nem hitt nekem. Így elment oda, de Maszatot nem találta ott. Persze ezt csak másnap tudtam meg, nekem nem mondta el akkor, mit forgat a fejében. A büszkeség nagy úr..
Nyolc órakor, a Férjem is és a Fiam is aludtak, amikor elindultam. Jól esett a friss esti levegőn a séta. Noha néha megállt a szívem a közeli bokrok zörgésétől, de Csibész elkísért, így nyugodt tudtam maradni. Mondjuk ez a minimum azután, hogy elhagyta a kiskutyámat.. A falu közepén felhívtam Andit, mert tudtam, hogy Ő van a kocsmában. Mondtam neki mi a helyzet, de mondta, hogy nem látta a kutyust. Elküldte hozzám Dettit, azt a csajszit, akibe szerelmes a kisfiam. Megállt mellettem autóval, elszívtunk egy cigit, aztán mondtam neki, hogy menjünk le a forráshoz, mert kocsival le merek menni, de egyedül nem mertem volna, mert az már az erdőben van és nincs rendesen kivilágítva sem. Megérkeztünk a forráshoz, kiszálltam. Elkiabáltam magam. "Maszat!!" A kiskutyám már szaladt is felém. Rögtön elkezdtek folyni a könnyeim, mikor már a karomban volt a négylábú Tündérem. Amíg hazaértünk, szétnyalta az arcom és mikor megérkeztünk rögtön elfoglalta a kis ládáját a kazán mellett és el is aludt. Még néztem egy darabig, elszívtam még egy cigit az idegeskedésre való tekintettel és utána jöttem fel. Arra értem haza, hogy Manó leesett az ágyról. Fogalmam sincs hogy csinálta, mert úgy kipárnáztam mint állat, takarót, macit, mindent odatettem, de hiába.. Az apja mesélte, hogy ordított a gyerek és nem tudjuk hogy, de keletkezett egy kis lila folt a homlokán, biztos valahova nagyon beütötte. Na, mondom, hogy nem unatkozunk.
Maszatra visszatérve, elmondanék valamit. Azért annyira fontos nekem ez a kutya, mert a régi kutyámra, Édenre emlékeztet. Imádtam azt a kutyát, de az exemnél maradt, hosszú lenne most elmesélni miért. Ezért már nem az enyém. Így le kellett mondanom róla, elvesztettem, és ez a mai napig fájó pontom. De Maszat a helyébe tudott lépni. Azokkal az aranyos kis barna szemeivel, a jellemével, hogy szabály szerűen könyörög, hogy simogassam meg, hogy csak rám hallgat, hiába szól rá Férjem vagy Anyósom. Egy tündér. Éden volt ilyen. Ezért nagyon fontos nekem Maszat és nem tudnám elviselni, hogy ha valami baja lenne. Mert Ő az én kiskutyám. De a lényeg, hogy itthon van újra és megfogadtam, hogy soha többet nem fogom engedni, hogy ilyen eset történjen.

Hétvégén kis löketet adott, hogy kijött hozzánk Édesanyám. A jelenléte nagyon jó hatással volt rám, de érezhetően telik a pohár nála Férjemmel kapcsolatban és ez szült egy pár nézeteltérést, azokról a szitukról nem is beszélve, mikor megakadályoztam, hogy balhézzon. Én elhiszem hogy ideges, hiszen védeni akar engem meg az unokáját, de van elég balhé itthon enélkül is sajnos..

Vasárnap délután történt még egy igencsak említésre méltó dolog.
Lementünk a kocsmába, mivel kisfiam Keresztapjának, Asztinak volt aznap a születésnapja. Haverokkal együtt ültek egy asztalnál, már kicsit őszinte állapotban a pezsgőtől és a pálinkától. Andi barátnőm volt a pultban, úgyhogy ez adott egy alap hangulatot.
Kezdtem megijedni, mikor a kis alkoholmentes citromos Gösserem mellett megjelent egy kis Baileys és egy kis meggypálinka is. Hát na, csak születésnap van, amúgy sem valami sűrűn engedek meg magamnak ennyi alkoholt, ezért úgy döntöttem, hogy most engedek a csábításnak.
Amíg én a poharakkal barátkoztam, a vadászok kiszúrtak. Hát csak meg kéne velem is ismerkedni ugyebár. Sokszor gratuláltak a Kicsihez, hogy milyen szép és milyen okos kisfiú. Dagadtam a büszkeségtől. Kifejtették, hogy olyan nézésem van, hogy nem akarnak velem rosszban lenni. Csak nevettem és mondtam, hogy nem is néztem senkire csúnyán, mire annyi volt a reakció, hogy "Hát ez az!". Kicsit viccesnek találtam a szitut, hogy 25 éves kis "csitriként" ilyen reakciót váltottam ki meglett, családos férfiakból. Jobb is!! :D ;)
Aztán egyszer csak meghallottam,amint az egyik vadász nagy lelkesedéssel ecseteli Férjemnek, hogy milyen szerencsés ember, amiért ilyen szép, fiatal felesége van és hogy ha neki lenne ilyen szép felesége elfogadná minden rigojájával együtt. Megmosolytatott, de kellett már egy kis lelki fröccs. Tovább folyt a dolog, arra is kitért, hogy tegye össze Férjem a két kezét, hogy 25 évesen gyereket szültem neki, családot adtam neki és nem a bulikba mentem, még annak ellenére is, hogy nagy köztünk a korkülönbség. Ja és, hogy köszönjön meg nekem mindent, amit teszek érte és a családunkért.
Mindenkinek leesik, mindenki tisztában van azzal, hogy mekkora ajándék egy család, egy egészséges gyönyörű kisfiú, csak a saját Férjem nem érti a lényeget. Az együtt töltött idő jelentőségét, a közös programokat, egymás támogatását és szeretetét, és hogy igenis egy nő is dolgozik otthon egész nap és néha szüksége van a barátai társaságára és egy kis kikapcsolódásra.

Ez a hetem is húzós. Manó a szó szoros értelmében mindent megtesz annak érdekében, hogy valamilyen módon összetörje magát. A mai nap leesett a székről, miközben mosogattam. Hiába fektettem le a széket, hogy ne tudjon rá felmászni, úgy felállította, hogy észre se vettem, és onnan már csak egy aprócska rossz lépés hiányzott... Aztán a kezét vágta el a mosogatótálca alatti éles résszel, hiába mondtam, hogy ne nyúlkáljon oda. Aztán motorral esett akkorát, hogy hét darab apró kavics karcolta fel az arcát a jobb szeme alatt, úgyhogy egyre jobban néz ki a gyermek.
Ezért a mai idegemet is edzéssel vezettem le, mert majd felrobbantam. Főleg miután közölték velem, hogy Anyóska elviszi a mikrónkat, mivel az övé elromlott. Nem is ez a baj, mert bánja a franc, vigye, vettünk már másikat, erre felkészülve, csak éppen megint én tudtam meg utoljára. Szokásos..

Na nem baj, Pénteken újra Szülővárosom. Édesanyám szülinapját feltétlenül meg kell ünnepelni, író-olvasó találkozó is lesz de ezeken kívül is lesz kellemes időtöltés. Amúgy is ki kell szakadnom már megint a szürke hétköznapokból, mert ezt tényleg nem lehet bírni épp ésszel...



Visszaállás..

Egy hete már, hogy hazajöttünk Szülővárosomból.

Nem bántam meg, hogy ennyi időt bent töltöttünk, voltak kellemes élmények bőven. Férjemre is rá fért már, hogy egy kicsit elgondolkozzon és nekem is le kellett higgadnom.

A héten minden nap a fiúk együtt voltak esténként. Én meg csak lestem. De örülök neki nagyon, hátha megváltozik ez és több időt fog együtt tölteni Apa és fia. Játszottak, én pedig simán el tudtam úgy olvasni 10 oldalt a könyvemben, hogy senki nem zavart meg közben... Ilyen sem nagyon volt még..

Pénteken este elmentünk egy fürdőbe. Csak hárman. Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, Manó olyan szinten feloldódott, hogy két kislánnyal is összebarátkozott, plusz az egész fürdőt bejárta, mi meg csak loholtunk a nyomában. A vízből alig lehetett kiszedni, olyan pancsolással volt, nagyon élvezte. Öröm volt nézni. Végre Férjem is nyugodt volt és mosolygott. Nagyon ránk fért már ez, örültem neki, hogy Férjem megszervezte.

A tegnapi napon érkezett hozzánk, volt Lakótársam, Ágicám. Majd csak holnap délelőtt megy haza én pedig felettébb élvezem a helyzetet, hogy beszélgetünk és van segítségem. Nagyon jól esik a társaság.

Tegnap délután lementünk a volt munkahelyemre, az istállóba, mert megtudtam, hogy kis csikó született, ha jól emlékszem 16-án este. Bekönnyeztem kicsit, mikor megláttam, meghatódtam és eszembe jutott az a kis csikó, aki akkor volt az istállóban mikor én ott dolgoztam. Ránéztem erre a kis törékeny pici lényre, akiből árad az ártatlanság. Nagyon édes. És már most gyönyörű kis lovacska. Biztosan jó ló lesz belőle.

A mai napon már festeni is tudtam, úgyhogy tényleg nem lehet szavam sem. Plusz Keddtől újra edzek. A tegnapi nap pihenő napot tartottam, de ma délelőtt is nyomtam. Ágica becsatlakozott, jó volt a társaság és Ő is ügyesen csinálgatta, a felét bírta, de tényleg kemény edzés úgyhogy az is csoda hogy azt bírta.

Most kicsit nyugalom van, aminek nagyon örülök, mert már nagyon hiányzott. Kicsit próbálok pihenni, már amennyire a gyermekem engedi... ;)

Állítólag semmi...

A múlt hétvége folyamán bejöttünk Szülővárosomba, mivel Férjem unokatesójáékhoz voltunk hivatalosak. Lagzit ünnepeltünk, de csak kicsiben, mert egy családi tragédia kicsit beárnyékolta a hangulatot.

Nem maradtunk valami sokáig, mivel Manó álmos volt már, így kapkodva kellett ennem is, mert Férjem szokásához híven feszt sürgetett, hogy menjünk. Oké, valahol megértem, mert Ő vitte haza mamámat is, - Mamám a kórházban volt a héten, aznap engedték haza- de attól nem kell feszt azt hajtani, hogy menjünk. Ő megkajált, hogy én ettem-e vagy hogy meg tudok-e nyugodtan inni egy kávét, az szokás szerint nem érdekli. Mindegy, nem is tudom miért lepődök már meg..

Bent maradtunk Édesanyáéknál, Manóval, semmi kedvem nem volt hazamenni. Úgy volt, hogy Keddig maradunk, de Manónak Hétfőn hőemelkedése volt. Szerencsére Nurofen után annyiban is maradt, azóta sem volt, de mivel nálunk egy héten egyszer van gyerekorvos, itt meg van délelőtt is, délután is, így nem akartam kockáztatni és nem mentünk haza. Na jó, nem foghatom teljesen Manóra, mert én sem akartam még hazamenni. Minek? Veszekedni? Esetleg Anyóst hallgatni? Köszi, inkább maradok..

Pár napig még szúrkálódtunk Férjemmel, de aztán lehiggadtunk. Úgy néz ki, sikerült rábeszélnem, hogy vizsgáltassa ki magát, mitől fáj állandó jeleggel a gyomra és miért idegbeteg. Tegnap mondtam neki, hogy már legalább nem öljük egymást, mire simán közölte velem, hogy szerinte semmi extra nem történt, mégcsak nem is veszekedtünk. Nem értem.. Most tényleg én vagyok ennyire mimóza? Neki mégis mit jelent akkor a veszekedés? Ha ennyire különbözően gondolkozunk, akkor ezt,eddig miért nem vettem észre?

Mindenesetre nagyon jót tesz Manónak is és nekem is egy kis távollét az otthonunktól. Mivel Édesanyám is hozza a formáját, í gy annyit nevettem már csak ezen a héten, mint egy egész hónapban kb.. Manó is sokkal nyugodtabb.. Úgyhogy mindenképp jó, hogy bent maradtunk!

Már nem agyalok annyit, mi tévő legyek, bár jósoltam magamnak és igencsak érdekes dolgot hozott ki a kártya. De Édesanya olvas egy könyvet, az írónőtől lehet kérni személyre szabott karmikus horoszkópot. Párkapcsolati kérdésekre is választ ad. Hozzá fordultam, nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Jövő hét elején elkészül, de már alig várom. Hátha abból ki tudok szűrni valamit, hogy merre induljak. Jobbra vagy balra...

Valós problémák..

Eddig nem akartam konkrétan leírni a kettőnk között zajló probléma halmazt, ami jelentkezett Férjem és köztem de eddig bírtam. El akartam siklani felettük, próbáltam meg sem jegyezni, hogy ne rágódjak rajtuk. De a problémák nem múltak. Hanem csak jöttek és jöttek.
Most már muszáj kitárulkoznom, mert ez már sok..

Ha visszamegyünk az időben, már az esküvő előtti időszak is érdekes volt.
Ott kezdve, hogy a kezem nem is lett megkérve. Csak el lettem véve feleségül, és isten áldja. Egyszer megjegyeztem még az esküvő előtt Párocskámnak, hogy ez mégis hogy van. Akkor próbálta elviccelni, de azért egy nő életében valljuk be, elég fontos lenne, hogy eljegyezzék. Annak elkerülése érdekében, hogy enyhítsen azon a gondolaton, hogy "csak azért vett el feleségül, mert várandós lettem a gyerekével"...
Itt kezdődött talán az a bizonyos lejtő, aminek jelenleg nagyon az alján tartózkodunk.
Amikor már rendesen nőtt Manó a pocakban egyre nehezebben viseltem az utazást. Többek közt azt is, ha rágyújtott mellettem, miközben vezetett. Hiába mondtam, le se szarta magyarul. Nem egyszer lettem mellette rosszul, vagy a pólóm az orromra húzva utaztam. Ezt már nagyon észre kellett volna vennem. Hogy nem tartja tiszteletben amit kérek, vagy amit mondok, ezáltal magát a személyemet sem. Ennek is lettek további viszonzatai.
A Kicsi mellett is simán rágyújt, akármikor utazunk akárhova. Teljesen mindegy, hogy a gyerek ott ül mögötte a gyerekülésben. Szerinte kimegy a füst az ablakon. Én meg érzem hátul a szagot.. Csak ha engem nem tart tiszteletben, akkor legalább annyi lenne benne, hogy a gyerek érdekeit nézi.

Anyósom elköltözésével elkezdett rohamosan romlani a helyzet.
Abban a hiú reményben áltattam magam, hogy ha elmegy az öregasszony még közelebb kerülünk egymáshoz. Nagyon nem így lett.
Biztos vagyok abban, hogy lelkiismeretfurdalása van, amiért elköltöztette az anyját. Az nem jut eszébe, hogy majd' 50 évesen ennek már nagyon ideje volt. Szerintem az is közrejátszhat, hogy mivel miattam költözött el Anyuci, tudat alatt ezért bánt. Mert engem hibáztat. Amúgy is azokon csattan mindig az ostor, akik a legközelebb állnak hozzánk, de valahol érzem, hogy ez a fajta hibáztatásom a szerves része ennek a dolognak.
Egyre többet találtam magam olyan helyzetben, hogy Anyukával úgy beszél, mint a hímes tojással, nekem meg odaköp egy-két bunkó mondatot. A helyzet most is ez. Már két hete folyamatosan.

Voltak húzások. Anyuka részéről is, Férjem részéről is.
Kezdődött azzal, hogy feszt azt hallgattam, mit csinált Anyósom, vagy épp egy dolgot hogyan csinálna, úgy levetítve, hogy nekem is így kéne. Amikor már tizedjére hallgattam, hogy Anyuka épp ezt hogy csinálná, azért felment a pumpa rendesen..
Aztán ott a másik része, hogy Anyukát feszt ellátta pénzzel, én meg a mai napig nem tudom az anyagi helyzetünket sem. Én beosztom azt a havi 53000+12000 Ft-ot, általában a kaját állom és ha kell valami Manónak. Férjem fizeti a számlákat. De soha  nem tudom mennyi pénzünk van mert nem avat be, nem mondja. A héten egyik nap itthon hagyta véletlenül a telefonját. Isten lássa lelkem, nem szoktam túrkálni de jött egy számlaértesítő sms. Aszerint 400.000 Ft van a számláján. Biztos halmozott fel hónapok alatt mert azt tudom hogy szokott pénzt hagyni a  számláján, ha lehet a maszek munkáiból fizeti a rezsit. De hogy 400.000. Mondanom sem kell, a szemem majdnem kiugrott konkrétan. De ha hagyok 4000 Ft-ot kajára a boltban, engem már megszól. Anyukának már három csekket fizettünk ki. Akárhogy agyalok nem jövök rá, hogyan lehet ez..
A két dolog nagyon nem egy lap alá tartozik az én értékrendemben. És nagyon nem igazságos.
Anyukának több dolog el van nézve. Ha beszól, én változtassak, ha nem tetszik neki valami, én változtassak, ha félre ért valamit, én beszéljek hangosabban.. Elég lesz már nem?

Volt már egy mélypontunk. Reméltem, hogy azzal le is van zárva és ha változtatok a viselkedésemen, ha türelmesebb vagyok és megpróbálok nem minden kis szar piti húzásuknál kiakadni, akkor majd jobb lesz. Egy ideig jobb is volt. Csak már ott tartunk hogy a semmin veszekszünk, olyan problémák jönnek ki, aminek még másfél év házasság után nagyon nem kéne kijönni. Akkor mi lesz később?

Már nem tudunk beszélgetni. Két hete folyamatosan gyilkoljuk egymást a szavakkal. Amikor megkérdezem, nem-e látta a gyerek kesztyűjét, az a válasz, hogy én vagyok itthon a gyerekkel, miért nem tudom. Amikor meggyújtok egy mécsest, kis hangulatnövelés gyanánt, odaadja az égő mécsest a gyereknek és mikor nézek értetlenül és meg is szólalok, hogy az eszét hova tette, én vagyok a hibás, hiszen én gyújtottam meg a mécsest. Amikor a gyermek közvetlenül fürdés előtt meztelenül szaladozik a szobában egy könyvvel a kezében és beteszi a gyereket a kádba könyvestül, én vagyok a hibás, hogy miért nem vettem ki a kezéből, mikor akkor léptem be a szobába.

Na jó, ez már tényleg nem normális...

Nagyon fájt, mikor azt mondta, hogy túl sokat kérek azzal, hogy legyen többet a gyerekkel, azt mondta olyat kérek, amit nem tud teljesíteni. Pedig szerintem ha akarna, többet tudna a gyerekkel lenni, csak nem is akar. Nagyon fájnak az olyan megjegyzései, hogy a szülésem csak egy múló fájdalom volt. Azért mindennek van határa..

Amikor megpróbálom vele megbeszélni, megkérdezem miért ideges, a reakció mindig semmi, fáradt vagyok. Rákérdezek, én csináltam valamit? Nem. Munkahelyen történt valami? Nem.
Így hogy segíthetek? Így hogyan értsem meg a viselkedését, hogyan legyek a társa?
Kezdem érezni, hogy túlságosan sok lett a kérdőjel..
Az az alap, amire eddig simán számíthattam, meggyengülni látszik. Anyagilag még mindig biztos, de semmi másban nem találom olyan határozottan. Pedig, ha érzelmileg nem érzem magam biztonságban, akkor már a hátsóm törölgetésére való az anyagi biztonság.
A Férjem szent meggyőződése, hogy mivel megvettük az új konyhabútort és megkaptam az új telefont, be is fogom a szám. Nem tudom hogyan gondolhatja, hogy ezzel minden rendben, nem ismer? Nem tudja, hogy sokkal fontosabb számomra egy ölelés és egy kedves mondat, mint egy telefon? Ennyire nem figyelt rám? Akkor mit csináltunk eddig? Álomvilágban ringattam magam? Vagy Ő változott meg ennyire és elég hirtelen?
Mi lehet az oka a változásnak? Hiányzik neki a régi, független és nagyon szabad élete?


Hétfőn ölelt meg utoljára. Péntek van..
Oké, tudom, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál. Meg szeretet igényesebb. De így, hogy nincsenek itt barátaim, vagy szüleim, még jobban rá vetítem ki ezen igényeimet. Megfojtanám?
Sikerült leszoknom arról, hogy állandóan azzal szapuljam, hogy legyen velünk. Feszt dolgozik, csak este látjuk. Egy olyan nap nincs a héten, amikor együtt töltenénk egy napot hármasban. Vagy még messzibbre megyek. Amikor pár órát töltenénk kettesben.
Tavasztól télig horgászni jár, amikor egész nap nincs itthon. Majdnem minden este kocsma. Átlagban egy hónapban egyszer bemegyek Szülővárosomba pár napra gyerekkel, akkor nyugodtan tud pihenni, azt csinál amit akar.
Na jó, nem fojtom meg. Sőt, azért valljuk be ennyi szabadság.. Akkor a szabadság túl sok? Nagyon elengedtem a gyeplőt, jobban fognom kellett volna?
De ezt azért zártam ki, mert nem akartam, hogy úgy érezze, hogy korlátozni akarom akármiben. Hogy ugyanúgy meg akarom neki mondani mit csináljon, mint az anyja. Én nem vagyok ilyen. Nem is akarok ilyen lenni. Nem tudok ilyen lenni.

Mikor hazajön és látom rajta, hogy a hátára kíván minket púpnak, az eléggé rosszul esik. Vagy mikor megkérdezi minden nap, hogy volt-e már az anyja itt nálunk, de azt nem, hogy hogy vagyok..

Tegnap elmentünk egy szomszédos faluba. Manót is vittük, ismerősökhöz mentünk, ott is nemrég múlt másfél éves a kislány. A körmömet szerettem volna megcsináltatni. Én naív, azt gondoltam, majd Férjem ott marad velünk és akkor nem csak ismerősöm mamája lesz a két gyerekkel. Hát bukó.. Nem maradt ott. Az volt a szerencse, hogy erre ismerősöm számított, mert az ő férje sem tölt valami sok időt a gyerekkel, és eleve azt mondta a mamájának, hogy a két gyerekkel kell lennie. De olyan frusztráltan éreztem magam attól hogy egy idegen nő vigyáz a gyerekemre. Nagyon kedves volt meg minden, de milyen jogon sózzam rá a gyereket? Végülis semmi baj nem volt, mert elvoltak a Kicsik de nem tudom mit csináltam volna, ha Manó valamiért kiverte volna a balhét.
A nőiességem amúgy is eléggé háttérbe volt szorítva, már ennyit sem érdemlek, hogy hébe-hóba megcsináltassam a körmöm vagy a hajam? Pofám leszakad..

A baj, hogy megint felböffent bennem az a gondolatom, ami esküvő után közvetlenül volt a fejemben. Hogy csak azért vett el, mert teherbe estem, mert kapóra jöttem, hogy szülök neki. Nem azért, mert annyira szeret, hogy velem akarja leélni az életét. Nem azért, mert annyira fontos vagyok neki. Családot adtam neki. Csak annyit szerettem volna, hogy igazi család legyünk. Hogy számíthassunk egymásra. Hogy mindent meg tudjunk beszélni, tudjuk egymást támogatni, kiálljunk egymásért.
Mostanság egyre erősebb bennem a gondolat, hogy ez nagyon nem így van. És ez fáj.

Teljesen más értékeket hoztunk. Férjem annyit látott, hogy Apuka állandóan dolgozik, viszi haza a pénzt, amikor kedve van a gyerekkel van. De főleg az anyja és a mamája volt vele, hiszen ugyebár a nők dolga a gyereknevelés és a háztartás. Belerögzült, hogy az Apának dolgoznia kell, az Anya nem szorul támogatásra, megértésre. Az a dolga, hogy kiszolgálja a család igényeit, legyen mindig meleg kaja, tiszta ruha, a gyerek is legyen rendben, de közben ne mondja, hogy milyen nehéz napja volt, ne várjon törődést vagy dícséretet. Hiszen ez a dolga.
A probléma ott kezdődik, hogy én nem ebben ringattam magam. Úgy gondolom, két szülője van egy gyereknek, mind a kettőnek ki kell vennie a részét a gyereknevelésből. Támogatniuk kell egymást, beszélgetniük kell, ki kell mutatniuk egymás iránti szeretetüket ahhoz, hogy a mindennapos harcokat simán meg tudják oldani. Hogy kiegyesúlyozott életet tudjanak biztosítani ahhoz, hogy egy gyermek boldogságban nőjjön fel.

Nem tudok több szart ledugdosni a torkomon. Nem akarok több hibáztatást, veszekést, elegem van abból, hogy mindig rám van hárítva a felelősség, hogy mindig én vagyok a hibás. Megtörtem a vállamon lévő dolgok nyomásától. Nem akarok többet változni, nem akarom feladni magam többet. Valljuk be, ha tényleg szeretne nem akarna megváltoztatni állandóan, elfogadna olyannak amilyen vagyok.

Mégis mi lesz így? Annyira utálom a bizonytalanságot.
A hitelfelvételnél én erőltettem, hogy írjuk alá a CSOK-ot a második gyerekre is. Szerettem volna Manónak testvért, hogy tudja, milyen ha tesód van. Hogy ne legyen egyedül, ha én már nem leszek. Havi 42000 a hitel, hat évre van felvéve. 4 éven belül kell szülnöm a tesót. Ha nem szülök, nem fogadunk örökbe gyermeket és nem tudom bizonyítani, hogy azért nem lett tesó, mert meddő vagyok, olyan büntetőkamatos visszafizetést rónak ránk, amivel teljesen tönkre tehetnek.

Azért ez így kemény.. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Az még súlyosbítja a helyzetet hogy félek hogy a gyerek rámegy erre a folytonos idegre, veszekedésre, feszültségre. Így is megviseli. Édesanyám azt mondta a múlt héten: "Jól gondold meg mit csinálsz, hiszen férjed annyi lehet, amennyit csak akarsz, de gyereked csak egy van."

Azért valljuk be, néha jó ha valaki belemondja a képedbe a nagy büdös igazságot.

De még akkor is fennáll a helyzet: Mit tegyek?