"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Pont.

Sziasztok!

Végre észhez tértem és beállt a rend.
Most már beosztom az időmet, és nem szakadok meg a gyerekkel sem. A főzés még kicsit nehéz, főleg, ha olyan kaját csinálok, ami több időt vesz igénybe, mert Manó nehezen köti le magát egy dologgal, így van amikor háromszor zárom el a gázt a fazék alatt, és csak negyedik nekifutásra van készen az étel! :D Dehát, ez ilyen!

Szaladnak a napok. És már lenyugszom. Szépen folyamatosan. Főleg, hogy valamilyen szinten fel is gyorsítottam a folyamatot. De most kicsit visszarepülünk a múltban.
Csak a múlt hétig.
Hét eleje. Elég fáradt voltam. Manó ötször-hatszor ébredt éjszaka, állandóan cici. Pedig már vele is alszom, nincs a kiságyban. Befordítottuk a kis francia ágyunkat a falhoz, így két oldalt védve van, az ágy végébe oda toltuk az íróasztalt, a negyedik végen pedig én fekszem így le sem tud esni. De mégis csak ébredt.. Ordítva általában..
Szó szerint majdnem összeestem a fáradtságtól. Rendesen rosszul voltam.
Erre mit ad Atya Úristen?
Jön a Banya egyik reggel (3/4 7!) és hozzá fog nekem magyarázni, hogy azért nem alszik a gyerek, mert én voltam az, aki "elkapatta" és ő így meg úgy csinálta a két fiával. Na gondolhatjátok.. Egész délelőtt majd szét vetett az ideg..
Aztán jött délután is szokás szerint. Kint játszottunk. Már kicsit nyűgös volt Manó. Mellettem seggre ült, elkezdett sírni. Az öregasszony odament, felsegítette. Mire megkapta, hogy "Ugyebár én kapatom el a gyereket?".. Ezzel ott is hagytam. Aztán készült elvinni a kismotorjával, akkor mondja nekem, hogy én ne sértődjek be mindenen meg ne lovagoljak állandóan a semmin. Kijött belőlem, hogy megint ment a szarkeverés a hátam mögött, mert nem is azt mondtam, amit terjesztett. Erre közli, hogy letagadom! Én! Aki egy fűszálat nem tett neki keresztbe sose.. Annyit mondtam, hogy oké, maga a tökéletes meg maga soha a büdös életbe nem hibázott még. Azzal megint otthagytam.
Úgy vasaltam, míg távolt voltak a gyerekkel, hogy konkrétan remegtem az idegtől.
Aztán amikor visszajöttek, kimentem a kapuba. A gyerek a kapunál, az öregasszony a motoron. Elkezdi nekem magyarázni, nagy nyájasan, hogy merre vitte el a gyereket. Robbantam. Pedig egy rossz szót se szólt. De a letagadom beszólás volt az utolsó csepp abban a bizonyos kis pohárkában. Közöltem vele, halál nyugalom hangon, hogy én még neki nem tagadtam le semmit, továbbá nem is hazudtam és ráadásul közöltem is vele szemtől szembe ha volt valami problémám. Folytattam, hogy senkinek nem fogom engedni, hogy beleszóljon abba, hogy hogy nevelem a saját gyerekemet. A reakciója az volt, hogy ő csak magából indult ki. Válaszom: Pontosan ezáltal erőlteti rám azt, amit maga akar. Persze ezt tagadta, az nem úgy van. Szó szót követett, nem is emlékszem mindenre, mert totálisan eldurrant az agyam. Elé álltam, mert el akart menni. A kismotor kosarára támaszkodva magyaráztam - szó szerint bele az arcába - hogy a fiához jöhet, szeresse az unokáját de engem hagyjon békén, mert elegem van a szarkavarásból, a kibeszélésből. Ekkora elment mellettem. Már vagy 10 méter távolságból kiabált vissza, hogy ne hazudjak.. Aha, már nem csak tagadok de hazudok is, oké.. Nyilván..

Megkönnyebbültem. Nem kicsit. Olyan teher ment le a vállamról, hogy eszméletlen.
Azt terjesztette, hogy meg akartam verni. XD Másik Felemnek azt mondta, nem jön, ha itthon vagyok. Ezt be is tartotta. Ma találkoztam vele a kapuban. Normálisan beszélgettünk. Na nem sokat, nehogy azt gondoljátok! :D
Elvitte Manót, most nála van.
Két oka van ennek, hogy hajlok az úgymond békülésre, de én nem nevezném annak, inkább fegyverszünetnek mondanám.
Tehát az egyik: Ha a seggemet a földhöz verem is az Anyósom, a Párom anyja és a Fiam nagyanyja.. Ha beszélünk, ha nem, ez nem változik.
Nem tilthatom el és nem is akarom a Fiától és/vagy az unokájától. Semmi jogom hozzá. Így valamilyen szinten muszáj vele tárgyalni.
De elengedtem már bizonyos szinten az állandó gyűlöletem ellene.
Lesz@rom mit mond, vagy tesz. Úgyis feszt ki fog beszélni. De már az se érdekel, hogy mit gondolnak mások. Eddig sem kellett volna, hogy izgasson.. Csak most sikerült eljutnom erre a szintre..

A jó hír, hogy kicsit ki tudtam kapcsolni.
Az utolsó blogbejegyzésem elolvasása után Zsóm máris itt termett. Jól esett, kicsit dumcsizni, mint régen, kiönteni a kicsi szívem. Nagyon hálás vagyok Drágám, hogy akármikor számíthatok Rád, pedig már nem laksz a szomszédban.. Imádlak, ugye tudod?!!

Másik Barátnővel is találkoztam.
A gyerekkorival. Kincsőnek hívják. Együtt nőttünk fel. Szó szerint. Általánosban osztálytársak voltunk, de évekkel utána is feszt együtt voltunk. Aztán négy éve fordult a kocka. Kiment Londonba dolgozni. Az első két hazajövetelekor még keresett úgy-ahogy. Aztán eljutottunk arra a szintre, hogy jóformán csak én írogattam, hogy ugyan mi van. Az előző itthon töltött napjaiban nem is találkoztunk, pedig direkt bementem a gyerekkel Szülővárosomba.. Aztán most megtört a jég. Találkoztunk. Kétszer is. Ideje volt.
Jókat beszélgettünk, noha nem töltöttünk rengeteg időt együtt. De olyan érzés volt, mintha tegnap váltunk volna el.. Rosszul esett, hogy anno nem nagyon keresett, de most azzal magyarázta, hogy azért van mert a 7 napból ötöt 16 órázik és nagyon fáradt. De most azzal váltunk el, hogy többet fogjuk egymást keresni. Jól esett ez a kis lelki világomnak..

Másik Felemről is ejtenék pár szót.
Egy hónapja már, hogy magunk vagyunk. Sokat változott. Már nincs Anyuka hátsójában, mondjuk azt gondoltam, hogy ez átmeneti állapot lesz. Plusz, többet megköszöni, hogy ha pl megfőzök, vagy pl ma is megköszönte, hogy kitakarítottam az egész házat. És jól esik. Hogy jobban odafigyel, mintha kezdené belátni, hogy attól, mert itthon vagyok nem a tv-t lesem egész nap.. Úgyhogy nagyon örülök neki. Én is türelmesebb vagyok már. És jókedvűbb. Sőt tegnap a ház előtt állva, néztem a Férjem és a Fiam, ahogy közösen játszanak a kertben. A szél belekapott a hajamba, ezerrel sütött a nap. És akkor elkapott. A boldogság érzése. Van családom, fedél a fejem felett, megvan mindenem.. Mosolyogva tudattam magammal, hogy Igen! Most már elkezdhetek ÉLNI! Békében, nyugalomban, ahogy akarok!

Köszönöm szépen, kösz itt jártatok!
Sziasztok!




Változások..

Üdv Mindenkinek! 

Hát kellett hozzá 3 hét, hogy a lakást kipofozzam, rend és tisztaság legyen.. Totálisan el voltam havazva, még edzeni sem tudtam, egyszerűen sem időm, sem energiám nem volt rá.
Reggeltől estig nyomtam a házimunkát. Plusz még a pakolás, mert Anyóshoz folyamatosan kerültek át a dolgok. Megrökönyödésemre, még a fagyasztó jelentős tartalma is.. Azon még annyira nem rágtam be, mikor konkrétan az utolsó darab konzervbontót is elvitte, de amikor szépen kiemelte az utolsó csomag zöldbabot a fagyasztóból, azon már cseppet kiakadtam.. Másnak a kamrájából könnyű feltölteni a sajátunkat ugyebár... Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy ne adjunk neki 10 db tojást, ha nincs, de az, hogy kiemeli az utolsó csomag zöldséget és nem is mondja, az már kész....
Ez már erre a hétre megszűnt. Elvitt egy csomó dolgot, ezen a héten már semmi nem került át. Csak az amit mi adtunk. Ideje..
A hétvégén ünnepeltük Manócskám első születésnapját.. Akkor is próbálta a hátam mögött a szart kevergetni, csak nem sikerült. Azt mondta Másik Felemnek, hogy beszóltam neki, mikor egyszer itt volt, pedig ilyen nem is történt. Innen forduljak le a székről, ha nem így lesz, de egyszer négyszemközt megmondom neki, hogy adhatna nekem is a gyógyszereiből, mert tuti jó anyag lehet, ha ilyeneket hallucinál tőle.. Na de mindegy, hagyjuk is a Banyát. Már az is nagyon jó, hogy csak napi kétszer öt percre kell lesnem azt a kis csupaszív arcát...

Másik Felemmel is érdekesen alakulnak a dolgok.
Egyszer azt mondta nekem, az unokatesója, Zsolti, hogy ők a családi dolgokat nem nagyon tudják kezelni. Tehát azt tudják, hogy a munkában mit meg hogy,meg más kérdésben is mindent megoldanak. De ha otthon van valami probléma, azt nem feltétlenül tudják kezelni. Hát mára kiderült, hogy ezt Zsolti nagyon is eltalálta..
Ugye felhalmozódott egy-két dolog itthon, amit Másik Felemnek kéne megcsinálnia.
Pl: Mondtam neki, hogy rakjunk rendet hátul a portán, mert minden ott hever szana-szét. Az még hagyján, hogy szétázik minden, de nem is valami esztétikus
látvány. Azt is mondtam, hogy csináljunk a gyereknek egy matatófalat születésnapjára. Hátha lekötné magát, mert majdhogynem lehetetlen mellette főzni és takarítani, ha csak ketten vagyunk itthon, mert semmi nem köti le hosszú távon és feszt rajtam csüngne. Továbbá kellene két vagy három helyre szerelni fogantyút, hogy Manó ne tudja kipakolni minden nap vagy ötször a szekrény tartalmát. Ezekből még egyik sem valósult meg...
Rinyáltam azért is, hogy konkrétan megy mindenfelé, de a gyerekével és velem nagyon kevés időt tölt. Menni kell gombázni, kocsmázni, horgászni, dolgozni, aztán mi valahogy kimaradunk az időtöltésből..
Aztán persze ezekből az lett, hogy kiakadtam.. Sírtam, kiabáltam vele, veszekedtünk. Mind ketten tudjuk, és utána meg is beszéltük, hogy meg fogjuk tudni ezt oldani. Szeretjük annyira egymást, hogy ez nem is lehet kérdés. El is mondtam neki, hogy azért csesztetem, mert hiányzik.. És fogadja el, sőt örülnie kéne neki, hogy vele szeretnénk lenni.. Hiszen nekem csak a gyerek és Ő vannak a közvetlen közelemben.. Se barátnő, se Anyuci nincs itt nekem ebben a csepp faluban. Imádok itt lakni, de ha nincs velem senki, annak az a vonzata, hogy a Férjembe és a gyerekembe fogok kapaszkodni. Meg azért valljuk már be, kibe is kéne kapaszkodnom, ha nem beléjük? Ők a kis családom.. Velük kell megbeszélnem a kis dolgaimat, a legtöbb időt töltenem, hiszen ők az életeim..

Elég nehéz időszakon mentem és megyek is még keresztül. Változom. Lehet, hogy túl gyorsan és ez is megvisel. De nagyon érzem.
Érek, érzek, élek.. Felelőséggel tartozom a családomért. Anya vagyok. Feleség vagyok. Összetartó rugó vagyok.
Csak ez nagy súly ám, ami alatt, éreztem már úgy, hogy összeszakadok. Hogy sok. Hogy túl sok dolog nyomja a vállam, mert sokat érzem úgy, hogy szinte mindent egyedül kell megoldanom. Ez félelmetes és kicsit sem egyszerű.
Mélyen tudom, és érzem azt, hogy meg tudom oldani és hozzá fogok szokni a szerephez. De megint változott az életem. Egyik napról a másikra. Tettem a dolgom folyamatosan, hajhatatlanul, de közben olyan változások mentek végbe nagyon kevés idő alatt, amire úgy tűnik, nem igazán voltam felkészülve.
Nagy a felelősség. A tettek súlya. Felelős vagyok, egy kis gyermekért, egy férjért, egy háztartásért..
Főzni, mosni, takarítani kell és a piszkos edények sem mossák el magukat sajnos.. Emelett még ott vannak az állatok, ott van a plusz munkám is, amibe szintén nagyon belefogtam most, mert az ismerősünk jelezte, hogy most pár napig nem lesz senki nála a hétvégi házban úgyhogy most tudunk haladni..
Takarítónő, szakácsnő, bohóc,óvónő, szerető, állatgondozó, és mosónő vagyok egy szerepben..
Volt két elég kemény kiborulásom. Az egyiknek csak a felét, de látta Másik Felem. Akkor kiabáltam vele. De azután is el kellett mennie itthonról. Így végül is csak Manó nézte végig, ahogy az anyja harcol önmagával, a teherrel és a gondokkal.. De tudom, hogy meg tudom csinálni. Tudom, hogy meg tudom oldani. Másik Felemmel is meg fogjuk tudni oldani. Össze fogunk csiszolódni, kis idő kell, neki is nekem is, de menni fog. Zsigeremben érzem.
Egy család lettünk. És ennek súlya van.
De minden egyes verítékcsepp, minden könnycsepp, minden perc fáradtságos munka, minden kihívás, minden gond és minden akadály megéri. Értük. Kettejükért. A Fiamért és a Férjemért.

Mindenesetre rám férne már egy kis lelki fröccs. Egy kis lovaglás, vagy egy kis kávézás. Zsó, ha majd haza tudsz jönni, és úgy tudjuk csinálni, akkor üljünk össze kicsit dumálni, mint régen, mert nagyon hiányzol, Nyuszika!!

Köszönöm, hogy itt jártatok!
Ne feledjétek, ami nem öl meg, az megerősít!!!