"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Otthon, édes otthon.

Ahogy változom és lassan rakom lefelé a terheket magamról,  elkezdtem itthon érezni magamat. Ez azt hozta magával, hogy díszítgetésbe kezdtem. Egyrészt már a karácsonyi hangulat is visz magával, másrészt késztetést éreztem, hogy elkezdjem csinosítgatni családi fészkünket és akkor szépen lassan haladva egyszer csak egy olyan házban ébredek amilyet szeretnék. Már nem állunk hozzá nagyon messze.

A konyhaszekrényt lecseréljük. Legalábbis a régebbit. A másik még elég jó állapotban van, az kisebb is. Így azt már átfestettem. Szerintem brutál jó lett és egyedi. Biztosan nem látom viszont más konyhájában. Manó szobájában dísztapétát tettem fel, de az még nincs teljesen készen, mert nem lett elég az egész szobára. Plusz elkészítettem életem első adventi koszorúját. Nagyon szép lett és büszke vagyok, hogy alakul a házikó. Jövő héten bekerül az új konyhabútor, már alig várom.

Az elmúlt másfél hónap kicsit nehéz volt. Manó megint sokszor volt ébren éjszaka és kezdtem kimerülni. De szerencsére tegnap este megtört a jég. Rájöttem, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy ráéreztem, hogy Manónak melege van. Levettem hát róla a tipegőjét és kicsit kinyitottam az ablakot. Le volt húzva a redőny, így nem jutott be sok levegő. Lefeküdtem de nem takaróztam be, hogy érezzem, mikor hűl a szoba, meg ne fázzon a Kicsi. Kb fél óra után fel is keltem és becsuktam az ablakot. Manó este kilenckor aludt el. Hajnalban, negyed ötkor ébredt, de szopizás után vissza is aludt. 3/4 7-ig aludt. Ki vagyok pihenve. Rendesen furcsán érzem magam.. :) De jól esik, hogy végre nem vagyok hulla. És nagyon jó érzéssel telt el, hogy rájöttem erre. Nagyon örülök neki, hogy megszűnni látszik az alvásproblémánk.

Édesanyámtól kaptam egy könyvet, amit eredetileg karácsonyra szánt,  csak odaadta hamarabb. A könyv címe: Buddhizmus Anyáknak. Tegnap sikerült elkezdenem olvasni, és igaz, hogy nem haladtam benne olyan sokat, de most nem a könyv mihamarabbi kiolvasása a cél, hanem a tanulás és alakulás, a buddhimusba való mélyebb elmélyülés. Már most sokat tanultam belőle, és az benne a legjobb, hogy nem csak arra mutat rá, hogy hogyan legyünk türelmes, kitartó és szeretetteljes szülők, hanem közben belemerülhetünk a Buddhizmus világába is. Minél jobban beleásom magam, annál jobban tetszik. Már most kezdem felfogni, hogy abszolút nem érdekes, ha romokban a lakás, mert ha Manó elalszik, pár perc alatt össze lehet pakolni. Tehát amennyi időt csak lehet Vele akarok tölteni, játszani, mesélni, ölelgetni mert ez az idő nem jön vissza és Manó szépen felnő. Csak az nem mindegy, hogy úgy nő fel, hogy azt látja, hogy Anyám egész nap takarít, fáradt és rám alig van ideje, vagy úgy nő fel, hogy érzi, hogy az anyja próbál mellette lenni, sok időt vele tölteni,hogy tudja, számíthat rá, akármikor és mellette lesz mindig. Bízhat bennem. Mert ott vagyok neki.

Eddig próbáltam minden értelemben tökéletes Anya lenni. Tökéletes háziasszony, akinél mindig rend és tisztaság van. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nagyon nem ez a fontos. Kit érdekel, hogy épp el van-e mosogatva vagy épp nincs? A lényeg, hogy mennyit játszottam aznap a Fiammal, mennyi időt voltunk igazán együtt. Csakis ez számít. Minden más mellékes.

Hála...

Szerencsére minden pozitív irányban halad, semmi okom a panaszkodásra.
A hetünk gyorsan elment, hiszen teendő volt bőven, mint mindig, de a jövő héten szintén nagyon el leszek havazva,de szerencsére most előttem van minden dolog, így remélhetőleg semmi nem fog váratlanul érni.

Tegnap meglátogattak minket Dunántúli rokonok.
Másik Felem egyik unokatesója jött el hozzánk, a lányával és annak családjával.
Kicsit tartottam a találkozástól, mivel amikor utoljára itt voltak rokonok, elég bunkó módon viselkedett velem egy nő, pedig vele is először találkoztam. Ezt nem is tudom mire vélni, mivel egy rossz szavam nem volt hozzá.
Megérkeztek, próbáltam nagyon kedves lenni.
Zsuzsa, az unokatesó nem sokat beszélt velem, de nem volt bunkó egyáltalán. A lányával, Anitával viszont hamar oldódott az ismeretlenség és hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Magával hozta a két és fél éves lányát, Fannit és a párját, Krisztiánt.
Először természetes dolog, a gyerekekről beszélgettünk, de volt bőven közös dolog, a felfogásunkban is és az élethelyzeteinkben is. De azért elgondolkoztam, mert bizonyos dolgokban egy szavam sem lehet.
Egyrészt oké, hogy úgy vagyunk Anyóssal, ahogy vagyunk, de legalább ha minden kötél szakad, rá bízhatom a gyereket. Nem nyugodt szívvel, de akkor is. Neki ez nincs.
Másrészt mellettem van Másik Felem. Neki kamionozik Krisztián, Hétfőtől Péntekig nincs otthon, ezáltal a gyereket is alig ismeri, hiszen nem mondhatni,hogy nagyon része volt az életének. Azért nem lehetett könnyű gyereket nevelni Apa nélkül mondhatni. Nekem minden nap van apja a gyerekemnek és ez hatalmas kincs!
Anitának továbbá kikapcsolódása sincs, mert Őt csak a munka kapcsolja ki. Nekem ott vannak a lovak. Fannit bölcsödébe adta és visszament dolozni, így aránylag elvan. De a kapcsolata Krisztiánnal teljesen tönkrement. Amíg itt voltak is összevesztek egyszer.
Viszont neki Fanni soha nem volt rossz alvó, és mivel városban élnek, minden nap le tudja vinni a lányát a játszótérre, és nem okoz gondot egy bevásárlás sem. Nekem meg ezek nincsenek. De akkor is kimondhatatlan mértékben hálás vagyok az életemért!

Általában mások élete ébreszt rá minket, hogy mennyire szerencsések vagyunk. A családért, a tetőért a fejünk felett, a mindennapi betevőért, hogy meg tudunk élni.
Eddig sem voltam olyan ember, aki mindenben csak a rosszat látja, de megint rádöbbentem, hogy milyen szerencsés is vagyok. Szavam sem lehet. Köszönöm!