"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Megvilágosodás...

Minden ember életében eljönnek olyan időszakok, mikor valamiért változás történik.
Vannak akik elég sokszor próbálnak változtatni jelenlegi életükön, helyzetükön, van aki csak párszor, mert megelégszik az élet adta dolgokkal. Olyan is van, hogy nem az ember akar változtatni, hanem az élet kényszerít rá.

A helyzet az, hogy én most egy ilyen változás előtt állok. Jobban mondva, már el is kezdődött a folyamat.
Ugye már eleve mondhatom, hogy nagy változás ment végbe az életemben, akkor, mikor Művésznő elköltözött. Július 21. A gyermekem megszületése és az esküvőm után a legboldogabb nap az életemben! :D Na jó, még az érettségim és a lóápoló-és gondozó szakmám megszerzése is előtte van! :D

Ez a változás a mai napig tart. A mai napig alakítom a saját életemet is és a családomét is. A legjobb dolog, hogy Másik Felemen is nem kis fokú változást vettem észre.
Erre konkrétan felhoznék egy példát.
Tegnap brutális hosszú napom volt. Manó is tiszta Hiszti Kriszti volt, sok volt a teendőm is itthon, estére már elfáradtam. Lementünk az Irodába.
Nagyba beszélgetünk, mikor Manó belemászik ujjal az orrába. Én egyből tiltakozom, mire Másik Felem leint, hogy legalább kiszedi, ami bent van.. Közölte a gyerekkel, hogy ne hallgasson rám. Mire becsatlakoztak még ismerősök is -gyerekük nincs, de magyaráz!- hogy hagyjam a gyereket. Mondom jó, akkor nevelje fel a gyereket, aki akarja, mert nekem szavam nincs. Másik Felem tovább mondta, hogy ne problémázzak már, míg azt mondtam neki, hogy akadjon már le rólam. A tekintete a másodperc tört része alatt változott át, már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Annyit mondott, hogy ezt nem felejti el.
Míg hazaértünk nem szólt hozzám, utána is csak nagyon távolságtartón. Megkérdeztem haragszik-e?
"Már ne is haragudj, de így még nem beszélt velem senki, ilyen flegmán! Az én családomban ez nem szokás, hogy azt mondják, akadj le rólam!"
A reakcióm védekezés volt, közöltem, hogy akkor Ő se mondjon olyat a gyereknek, hogy ne hallgasson rám. Szó szót követett, míg ott hagyott, elment fürdeni. Csak pislogtam, de rosszul esett a szitu, mire végzett, már bőgtem. Meglátott. Kérdezte mi baj, de most én hagytam ott. Kicsit később, mikor én is túl voltam a zuhanyon, kimentem. A konyhában játszott a gyerekkel. És most jön a lényeg!
Őszintén szólva el akartam menni mellette. Elém állt. És megölelt. Megint elkezdtem a sírást, most a meghatódságtól. Azt mondta ne sírjak és hogy szeret!
Természetesen rögtön helyre állt a lelki békém. Elmondtam neki, hogy ne haragudjon, nem úgy gondoltam, amit mondtam, de megkérem, hogy ne bíztassa a gyereket ellenem.
De a reakciója volt a meglepő. Eddig mindig csak puffogott és mindig úgy éreztem, hogy nekem kell megtennem az eső lépést, hogy kibéküljünk, mert Ő nem fogja. És most Ő lépett. Olyan jól esett, úgy örülök neki, hogy ilyen sokat fejlődött. Ez még pár hónapja teljességgel elképzelhetlen lett volna. Olyan büszke vagyok rá. Nagyon szerencsés vagyok!!

Tehát van ez a változás. De az igazság az, hogy nem csak ez a fajta változás áll fenn. Nem csak arról van szó, hogy egy család lettünk, csiszolódunk, hangolódunk egymáshoz és az élethez. Pedig szerintem ez is elég lenne. :) De bennem egy másik változás is végbemegy.

Tudjátok, mint olyan sokan én is eddig a kereszténységhez "húztam".
De valahogy éreztem, hogy ez nem feltétlen az én utam. Furcsa volt mondani a Miatyánkat. De a kereszténység azért nem nekem való, mert akárki mondhat nekem akármit, de nem tudom elfogadni, hogy embereket mészároltak le, csak azért, mert nem voltak keresztények. Isten nevében elvileg, de ezt nem tudom elfogadni. Ez mindig egy teljesen abszurd dolog lesz a számomra. A másik, hogy elmennek a templomba az emberek, imádkoznak, közben meg nem egy és nem kettő olyan emberről tudok, aki velejéig romlott, de minden misén ott van. Ez a képmutatás számomra elfogadhatatlan. Ez a bálványimádás.. Nem, ez valahogy sehogy nem fér bele számomra..

Viszont az indiai és a tibeti vallás mindig vonzott. Olvastam egy időben hasonló dolgokról és ez határozottan tetszett.
Aztán Édesanyám mesélt nekem egy könyvről, amit Ő is csak kölcsön kapott egy ismerősétől, de ajánlotta. Így belementem, hogy elolvasom, oda is adta nekem.
A könyv a buddhizmusról szól, mint vallásról, a lámakolostorok életéről, egy dalai láma megtestesülésének tollából.
Most vannak páran, akik biztosan, csak néznek, hogy miről is magyarázhatok itt. Mi az, hogy egy dalai láma megtestesülése?
A buddhizmusban elfogadott a reinkarnáció. Legelőször ez tetszett meg, hiszen ebben mindig is hittem. Hiszem, hogy nem csak egy életünk van, hanem halálunk után újjászületünk. Magyarul: Egy olyan személy írta a könyvet, aki a dalai láma reinkarnációja. Aki egy vagy pár életével ezelőtt a dalai láma volt.
Nem sok, csak 220 oldal. De nagyon nehéz olvasmány volt. Maga a buddhizmus vallás nagyon tetszik. A törvényeik és az életük tiszteletre és szeretetreméltó. Nem bántanák embertársukat. Teljesen más rendszer szerint élnek nagy a fegyelem és a szigorúak. A lelküket ápolják, nem fontosak az anyagi javak számukra. Sokkal több dolgot tudnak, mint gondolnánk, úgy az orvoslásról, mint akármi másról. Csodálatosak..
Úgyhogy nagyon megtetszett a tibeti buddhizmus. A Dalai Láma igazságos vezető. Buddha is az volt. Nem isten, Ő is meghalt egyszer, csak újjászületett és bizonyára fog is még. Egyenlőre ennyit mondanék, nehogy esetleg sok legyen.

Tehát ezt a vallást érzem a legközelebb magamhoz és már ki is tűztem célul, hogy mindenképp eljutok legalább egyszer Tibetbe. Rá léptem egy útra. Egy útra, ami jobbá tesz, mint ember. Egy útra, ami lelkileg is rengeteget fog rajtam fejleszteni. Egy útra, ami nagyon izgatottá és boldoggá tesz, hiszen végre úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Egy útra, amit a zsigereimben érzem, hogy járnom kell.
Tudom , hogy nagyon sokat kell még tanulnom, és hogy nem lesz könnyű, de egyszerűen tudom, hogy ezt kell tennem, ez a nekem való. :)




Végre család..

Ebben a kellemesen búskomor időben az embernek jóformán élni nincs kedve..
A héten ráadásul betegek lettünk kis Manómmal.. Mind a kettőnket igen csak nagy mértékben elkapott a nátha. Én Szerdán voltam dögön, Manó szerencsére annyira nem vészes, csak már nem igazán tolerálja, hogy állandóan az orrszívóval zaklatom.
Most alszik, így kisettenkedtem mellőle.

Majdhogynem egy hónapja nem jelentkeztem, ez idő alatt elég sok dolog történt.

Először is, Másik Felem.
A köztünk lévő nem igazán felhőtlen kapcsolatot már szakadéknak éreztem és ez akkor sem lett jobb, mikor pár napra bevonultam Szüleimhez, egyrészt, hogy végre kicsit én is kikapcsoljak, - erre még visszatérünk-  másrészt, hogy átgondoljam a dolgokat.
Azt tudtam, éreztem, hogy elhagyni nem fogom. Ez teljességgel kizárt dolog. De akkor hogyan mondhatnám meg neki, hogy ez így nem lesz jó,  nem jó irányba halad a kapcsolatunk és muszáj lesz minél hamarabb változtatnunk? Hiszen mostanában vagy támadott állandóan vagy végig sem hallgatott..
Kitaláltam, hogy írok neki egy levelet, amiben leírom, hogy nem érzem teljesen fair dolognak azt, hogy mostanában Anyukának (Művésznőnek) mindent lehet. Az oké, hogy segítsen az anyjának, persze, nem mondtam, hogy ne szóljon hozzá, de amikor már a huszadik dolog történt, hogy megint Anyukának segít, én meg mondtam neki akármit az meg nem, na ez már nem jó dolog. Plusz már meg lettem szólva, hogy milyen dolog az, hogy nem szóltam egyszer Anyukához, mikor itt volt. De hozzáteszem, hogy éppen akkor csomagoltam, mert indulni készültünk Szülővárosomba, tehát pont lesz@rtam, hogy Anyuka itt van vagy nincs. Tehát már nem volt elég, hogy elviselem még spanolgassak is. Na neeem...
A levélben minden gondolatom leírtam őszintén. Hogy nem szeretem az anyját, de még nem is kedvelem, sőt... Hogy döntse el, hogy Anyuka kell, vagy mi kellünk, mert nem fogja tudni eltartani az anyját is meg minket is..
Három és fél oldalas levelecske kerekedett belőle..

Amikor hazajöttünk Szülővárosomból, este, mikor elment fürdeni, a párnájára raktam a levelet, hogy biztosan ne hagyja figyelmen kívül. A tervem sikerült is, de aznap este nem olvasta el. Ami rosszul is esett, de nem akartam neki felolvasni, hogy vegye a fáradtságot és igenis Ő olvassa el.
Másnap reggel elolvasta, de erre nem is számítottam. A reakciója az volt, hogy már kiosztotta az anyját és megmondta, hogy igenis éljen meg a kis nyugdíjából, nem fogjuk eltartani. Hozzáteszem, hogy a Művésznőnek nem is rossz nyugdíja van. De közölte Másik Felemmel, hogy ő soha nem tudott spórolni. Mire mondta neki, hogy akkor majd megtanulsz! Azóta már kétszer hallottam, hogy leosztotta Anyucit, az meg csak pislogott.
Összegzés: Minket választott!!! A családját! Tudtam én, hogy nem hiába mentem hozzá feleségül!! :D
Azóta ugyanúgy működünk, mint mikor összejöttünk. Amikor csak tud felhív, többet beszélgetünk és sokkal kedvesebb is. Próbál segíteni minél többet Manó mellett is. Nagyon boldog vagyok, hogy visszakaptam a Férjemet! <3
A Banya meg pukkadjon meg!!  Hááááhááá :D Na de hogy az is miket csinál, inkább bele se kezdek.. Sültbolond és kész... xD

A kikapcsolódás:
Eljutottam régi Mesteremmel lovagolni. Nem találkoztunk már évek óta, még azidőtájt jártam hozzá lovagolni, mikor összejöttem Másik Felemmel. De aztán elköltöztem, a sors és az élet máshogy hozta, így Mesteremmel váltottunk ugyan pár szót,de nem találkoztunk.
Most felkerestem. Eladta ugyan a tanyáját, ahova kijártunk, de a lovai a mai napig barátoknál vannak, így meglátogattuk egyik barátját, akit már én is ismertem.
Mesteremnek volt egy lova, de az én időmben még csak kiscsikó volt. Már akkor rabul ejtett a személyisége és a szépsége. Mindent tudok róla a tanyáról elkerülése óta, mert ez a barát mindig felvilágosított. A neve: Pazar. Pazar gyönyörű lóvá cseperedett,mióta nem láttam. Pej színű, csillag alakú folttal a homlokán. Az a megtiszteltetés ért, hogy rá ülhettem fel egy terepre. Mesterem barátja egyik lovát, Carlost választotta. Felszereltük a lovakat, és irány a messzeség.
Életem egyik legcsodálatosabb két órája volt.. Olyan tájakon jártunk, amilyet még soha nem láttam. Lóhátról minden olyan gyönyörű..
Réteken vágtattunk át, szőlősorok közt ügettünk és volt hogy csak egymás mellett sétálva beszélgettünk. Egyszer vágta közben kicsúszott a lábam a kengyelből, de nem történt baj, sikerült korrigálnom a helyzetet. Másodszor meg Carlos vágtából satuféket nyomott, mert semmiképp nem akart átgázolni egy pocsolyán, úgy, hogy előbb ne vette volna jó alaposan szemügyre. :D Így történtek meglepetések, de örültem is neki, mert így tudom, hogy állok a tanulásban. És egyáltalán nem rosszul. Pár hónapja még Pazar nyakán kötöttem volna ki ilyen satufék esetben, de most meg se mozdultam a nyeregből. :D Úgy éreztem magam, mint aki olimpiát nyert! :D Örültem nagyon, Mesterem átadott jókedvének és életszeretetének és Pazar társaságának. Eddig is szerettem volna sajátomnak ezt a lovat, de ezek után.. Rendkívül jóindulatú, egy rossz mozdulata nem volt. Amikor rosszul csináltam valamit, jelezte, abszolút jól együtt tudtunk működni. Nekem kell ez a ló!!! ;)

És végül, de nem utolsósorban a Kis Hercegről:
Manó átváltozott egy tündéri, aranyos kisbabává. Feltehetőleg benne van a kitartásom, hogy próbálok a lehető legkevesebbszer kiakadni, többet mondom neki, hogy szeretem, többet ölelgetem és a háztartás mellett is próbálok a lehető legtöbb időt Vele tölteni, játszani.
Úgy tűnik hat, mert egy hét alatt teljesen kicserélődött.
De konkrétan a hajamra kenhetném ezeket a dolgokat, ha magától a kis agyacskája nem fejlődött volna arra a szintre, hogy most már tud koncentrálni, egy dologra összpontosítani jó ideig. Hozza a könyveit, nézegetjük benne a tárgyakat, a járműveket, az állatokat. Elmondom neki mi az, hangokat utánozok, és már egy csomó dolgot megjegyzett. Nagyon örülök neki, hogy érdeklik a könyvek, remélem ez később is így fog maradni.
Nagyon büszke vagyok rá. Már nem hisztizik, csak akkor sír, ha tényleg fáj neki valami. Egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb kis ember, Anya legnagyobb örömére. Sokkal könyebb így vele, mert leköti magát, így én is jobban haladok a dolgommal.

Úgyhogy minden jó, ha a vége jó, maradjon is még így, jó sokáig.




Változás..

Az élet hoz nagyon furcsa fordulatokat néha, amitől megijedhetünk, netán úgy is gondolhatjuk, hogy befejezzük az eddigi életet és kezdünk egy újat, egy esetleges költözéssel vagy bármi mással. Kérdés, hogy megéri-e?! Mindent feldobni egy lapra. A saját boldogságunkért. És amikor már nem csak a saját életünk, a saját boldogulásunk, a saját jövőnk a cél? Akkor nagyobb a súly, nagyobb a döntés súlya! És akkor látjuk be igazán a régi, bölcs mondás mondanivalóját: " Nem eldobni kell, hanem helyre kell hozni!"

Vízválasztóhoz értünk. Másik Felemmel. És úgy döntöttünk, illetve inkább úgy mondanám, hogy úgy döntöttem, hogy nem adom fel.
A házasságomat, a családunkat, a szerelmünket. SOHA nem adom fel!

Az elmúlt hetek, hónapok folyamatos gondjai ráébresztettek arra, hogy muszáj beszélnem Másik Felemmel. Főleg, hogy kifejtette, ő is érzi, hogy "Ez egyre rosszabb!" .

Anyósom távozásával megint felfordult az életünk. Másik Felem családfő lett, én Édesanya lettem. Minden kötelezettséggel, minden feladattal együtt. Ez hirtelen zúdult a nyakunkba. Mind a ketten fáradtak voltunk állandóan, szépen lassan kezdtek elmaradni a beszélgetések, kezdtünk elhidegülni. Nem jutott egymásra, kettőnkre időnk, hiszen Művésznőre nem lehet számítani, így állandósult az a helyzet, hogy soha nem voltunk kettesben. Ideig-óráig meg tudtuk beszélni a dolgokat, de mindig ugyanoda jutottunk ki.

Másik Felem dolgozott. Sokat. Ránk nem maradt ideje és türelme. Egyre többet veszekedtünk. A rám nehezedő nyomás és fáradtság miatt én is folyamatosan csak belékötöttem, idegesítettem. Elhanyagolva éreztem magam és már teljesen elragadott a gondolat: Csak egymás mellett élünk, de nem egymással.
Alig jutott időm magamra és féltékeny voltam rá, amikor Ő el tudott menni horgászni, vagy csak kocsmázni a haverokkal, hiszen Ő kikapcsolódhat. Én miért nem? Mindig azt a választ kaptam, hogy " Ilyen ez az Anyaság!". És az Apaság milyen? Nem kell lenni a gyermekünkkel, csak a pénzt kell hazahozni vagy miről szólna?
Dacoltam örökösen, harcoltam Másik Felemmel, azt akartam fogja fel, hogy én is dolgozom egész nap és kicsit sem könnyű a Kicsivel meg a háztartással segítség nélkül.

Tegnap volt a napja, amikor Manó elaludt és beszélnünk kellett. Másik Felem nem szeret az érzéseiről beszélni. Ez tény, eddig is tudtuk. De most muszáj volt, így meg is nyílt.
Délelőtt írtam neki egy üzenetet, így jogosan amikor hazaért, első kérdése az volt miről akarok beszélni.
Kerülgettük egymást mint a forró kását, míg csak eljutottunk odáig hogy Manó elaludt így lementem hozzá a garázsba, hogy végre tudjak vele beszélni.  Mondtam neki, hogy zavar, hogy nincs annyit a gyerekkel, mint szerintem kellene és, hogy nincs szabadidőm. A válasza az volt, hogy higyjem el, Ő annyit van a gyerekkel, amennyit csak tud. "Ne várj el olyan dolgot amit nem tudok teljesíteni. " Ezen a mondaton meglepődtem.. Örüljek hogy ennyit is van a gyerekkel! Szóljak ha kell szabadidő, de ő akkor nem tud mit csinálni, amikor velem akar lenni a gyerek, mert ő is az anyjával nyugodott meg. És itt ki is ugrott a szög a zsákból! A következő mondat szó szerint így hangzott el: "Engem sem fogott apám mikor kicsi voltam egyszer sem!" innentől fogva a játék le van játszva. Mert nem azt látta itthon, hogy apa is foglalkozik a gyerekkel.
Persze, a régi időkben megvolt, hogy az Apa dolgozott, Anya otthon a gyerekkel, Mama megfőz, Papa meg elvan. Na ez náluk is így volt. Az apja egész nap az erdőn volt, valamilyen szinten nem meglepő ez a gondolkodásmód.

Magyarul két dolgot tehetek:

-Vagy elfogadom a helyzetet így ahogy van

-Vagy kalap kabát fogom a gyereket és megyek.

Az utóbbi nem jöhet szóba. Egyszerűen érzem hogy mellette kell lennem. Nem tudom megmagyarázni miért, de tudom. Így van a gyereknek apja, még akkor is ha keveset tudnak együtt lenni, de abban az esetben, ha elmegyünk, akkor csak hétvégi apuka.

Nem tehetem meg a gyerekkel hogy csak azért ne legyen apja, mert nekem nem tetszik hogy keveset van velünk..
A beszélgetés további részében, azt is mondta, hogy hülyén gondolkozom, mert ne essen nekem sz@rul, amikor az első útja munkából a kocsmába vezet. Mert nincs ott sokáig. De ha más lenne a férjem, az biztos nem lenne ennyit se a gyerekkel. Mondom ez hogy jön ide? Nem máshoz hanem Hozzád mentem... És akkor én gondolkozok hülyén.
A beszélgetés megszakadt, mikor megjelent egyik legjobb barátja, de meg mondom őszintén, nem is bántam.

Hidegzuhany megvolt.
Én lettem beállítva hibásnak. Hiába mondtam, hogy szerintem mind a ketten vétkesek vagyunk, mindig visszapattant a labda.

Ez az amikor az értékrendek ütköznek. Meg azok az élet felfogások, az élethez való viszonyunk, amit otthonról hozunk... Amit tanulunk a szüleinktől.Csak kérdés, hogy ezt akarom-e, képes vagyok-e partner lenni és velem szemben Másik Felem is képes-e és akar-e partner lenni és, hogy van-e türelmem ehhez az egészhez?

Bizony ezek a kérdések.

Valahogy, az van most bennem, hogy minden okkal történik. Lehet ez is a fejlődésemet szolgálja valahogy. Nem tudom méég , hogy miért, de biztosan van értelme.

Gondolom mondanom sem kell, hogy folyamatosan jár az agyam.
- Ha Anyósom annak idején kiköveteli Apósomtól, hogy már pedig a gyerekekkel Te is leszel, akkor most nem szívok. Ha megtanította volna a kisfiát arra hogy hogy működik egy család, akkor már könnyebb dolgom lenne. De hát miért is tanította volna, mikor azt gondolta élete végéig vele fog élni Másik Felem?! Kisajította, kiszolgálta. Nagyon sok olyan dolog, ami mára már probléma, miatta van, őrá vezethető vissza..
- Egy kialakult egyéniségű makacs férfit, hogy is bírhatnék rá, olyan dologra, amiről azt hiszi nem helyes? Hisz az helyes amit látott.

Lényeg a lényegben, hogy felköthetem a gatyámat. De Másik Felem becsületére legyen mondva, hogy ma délután nagyon sokat volt Manóval, így nyugodtam tudtam enni és vasalni. Segített fürdetni, etetni is és amikor már Manó szopizott, akkor bejött, hogy hozzon-e valamit. Ez nagyon nagy előre lépés, mert ilyet még soha nem csinált. Meg is köszöntem neki a figyelmességét, az idejét, a gondoskodását.

Tudom, érzem, hogy meg fogjuk tudni oldani. Nem lesz egyszerű, de menni fog.

De le kell még írnom valamit, így végszónak:
Több, mint 3 éve vagyunk együtt. Soha senkit nem szerettem így. Akarom. Mindenestül akarom. A hibáival, a veszekedéseinkkel, a makacsságával együtt. A mosolyával, az ökörködéseivel, a csábító nézésével együtt.
Amikor Hozzá bújok és megérzem az illatát, a mai napig megrészegít.
Feladta értem anno, az életét, a kapcsolatát, még az anyját is elköltöztette.
Rajtam a sor. Kicsit magamat kell feladnom.
De Érte megéri. Értük megéri. ÉRTÜNK MEGÉRI!!!