Üdv Mindenkinek!

Csak annyi jó hírrel tudok szolgálni, hogy Kedden megyünk a Takarékhoz aláírni a papírokat. Volt egy kis kavarás, mert plusz papírokat akartak kérni, de úgy néz ki, megoldódik. Nagyon remélem, hogy most már végre meg fogjuk kapni azt az átkozott hitelt, mert ennyit még ember nem sz@rakodott egy dologgal, mint mi, komolyan mondom.

Manóval nehéz napjaink voltak.
Ott kezdődött, hogy három hete volt egy kis alvászavarom. Egy hétig felébredtem 6x 7x éjszaka és nagyon nehezen aludtam csak vissza. Gondolhatjátok mennyire voltam friss.. Aztán amikor már tudtam volna aludni Manó kezdte el.
Olvastam egy úgynevezett szeparációs szorongásról. A lényege, hogy a Kicsi borzasztóan igényli a szülők, az Anya társaságát. Többet szopizik, ha nem látja Anyát, ordít, egyfolytában a szülőkön csüng, nem akar aludni egyedül, hasonlók.
Na Manó dettó ugyanezt csinálja. A kiságyban csak akkor alszik, ha előtte elalszik Másik Felem és köztem. Igenám, de félek, hogy közénk fog szokni. Azt tudni kell, hogy próbáltunk odafigyelni arra, hogy ne szoktassuk közénk, mert igenis szükségünk van az intimitásra, a kettesben létre éjszaka. Ennek érdekében éjszaka is, ha felébred, nem teszem magam mellé, ébren vagyok vele, ülve szoptatom, hogy ne aludjak el vele és vissza kerüljön a kiságyba. Ha a több hónapos munkámnak annyi nem tudom mit csinálok.. :(
Egyenlőre még nem tudom, hogy ezt majd hogy fogjuk tudni megoldani. Mára virradóra valamilyen csoda folytán csak egyszer ébredt fel, eddig volt, hogy két óránként keltünk, aminek az lett a következménye, hogy szó szerint alig állok a lábamon, annyira fáradt vagyok. Remélem, hogy nem tart sokáig, mert jelenleg a WC-re alig tudok elmenni Manó nélkül, mert feszt a sarkamban van. :D

Ma történt egy dolog, ami nyomot hagyott bennem, le kell írnom.
Jöttek rokonok a Dunántúlról. Életemben se találkoztam velük, kiderült, hogy Másik Felem unokatesója és a férje. Eleve bemutatkoztunk, de kézen fogáson kívül semmi extra nem történt. Úgy értem, se puszi, se semmi, pedig valahogy vártam, hiszen akkor egy családba tartozunk. Elvileg.
Bejönnek, dumcsizgatnak Anyósommal, fényképeket nézegetnek, stb. Ott ülök a gyerekkel az ölemben, hozzám egy mondatot nem szóltak, a gyerekhez is max kettőt. Csak ültem és lestem, totál úgy éreztem, mint akinek nincs helye, mint akiről semmi tudomás nincs véve.
Nem maradtak sokáig, amikor épp távozni készültek, mondta Anyós, hogy vigyem át ezt a nőt, nevén szólítva Marikát, a házba megmutatni, hogy hol van, hogy néz ki. Amelyiket meg akarjuk venni.
Át is mentünk, de esküszöm ,hogy az idegenek különbül elbeszélgetnek egymással és volt egy mondata amin fent akadtam. Közölte, hogy neki a családból már csak Anyósom van itt. Hát Másik Felemmel mi van?? Vagy esetleg Másik Felem családjával??
Utána mondta, hogy Másik Felem öccsének ő volt a keresztanyja. Na szép, akkor végképp nem értem, hogy miért nem azt mondta, hogy mi vagyunk itt csak. Nem csak Anyósom, hanem mi. Vagy ne is mondja ezt, csak annyit, hogy Anyós meg Másik Felem. De Párocskámról se mondott semmit. Mindenesetre érdekes.. Nem lesznek a szívem csücske az biztos..
Szarul esett mit ne mondjak. Az én családom elfogadta Másik Felemet és szeretik. Ez a család meg.. Ezek a Dunántúliak nem hogy nem fogadtak el, de konkrétan le se sz@rnak. Az okát nem tudom miért szeretnek ennyire, de nem esett túl jól a lelki világomnak, annyi szent..

Remélem legközelebbi írásom alkalmával már több jóval szolgálhatok.
Komolyan mondom úgy érzem,hogy elegem van. Bezárva itt a négy fal közt, nincs akivel beszélgessek, Anyósomat hallgatni egész nap.. Tele a tököm.. De nagyon durván..

Köszönöm, hogy itt jártatok!
Sziasztok!!