"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Nem javul..

Telnek a napok és történnek a dolgok.

Kedden beszélt Férjem Anyóssal.. Elvileg nem vesztek össze, de Anyósom pontosan úgy reagált, ahogy vártuk. Azt mondta nem jön hozzánk többet, mert ki van tiltva, -ez a nagy lelkesedés kb max egy hétig fog tartani- meg hogy mi nem hisszük el, hogy ő milyen nagyon szereti az unokáját.. Még azt hajtotta, hogy a garázshoz hagy maradjon meg a kulcsa, mert akkor ki tudja venni a fagyasztóból, akármi kell neki. Természetesen erre is reagáltam hogy majd én beengedem és kiveheti. Próbálkozik, hátha.. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy vissza adja-e majd a kulcsot és hogy fog-e akármi is változni.

Férjemet két napig kenyérre lehetett kenni. Mindig mondta, mennyire hiányzunk.. Már mire elhittem, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat és élhetünk boldog családként tegnap visszatért a régi formájába. Beszélgettünk délelőtt telefonon. A szokásos panasz áradat. Hogy ő milyen rosszul volt éjszaka. Megint csak annyit tudtam mondani, hogy akkor miért nem mész el orvoshoz, meg akarjuk várni míg kórház lesz belőle? Utána panasz a munkahelyre. Most lehetett volna másik munkahelye, annyi a lényeg hogy nyugodtabb helyen lenne sokkal és 20 000 Ft-al kapna kevesebbet. Próbáltam rábeszélni. Az a 20 000 Ft nem éri meg, ha pár év múlva eltemetem a férjemet, mert teljesen rámegy idegileg a munkahelyre. Szerintetek mit tett? Semmit!!! Még utána sem érdeklődött.. Mert hogy a pénz.. Aha.. És mit csináljak a pénzzel ha már nem lesz Férjem? Kenem majd a hajamra kb.. Számomra sokkal fontosabb lenne nyugodt környezetben tudni a férjemet, tudni, hogy még sok 10 évig velem lesz.. Mint a pénz... Felfordul a gyomrom még a gondolatra is, hogy fontosabb neki a pénz, mint az, hogy a lehető legtöbbet legyen a családjával.. Azt mondta annyira sok munkája van, hogy nem biztos, hogy be fog tudni jönni értünk Vasárnap, lehet, hogy csak Hétfő lesz belőle. Oké el is fogadtam, ki se látszik a munkából..

Délután elterelődtek a gondolataim, mert Ági barátnőmmel megnéztük a moziban a Kincsemet. Lovasként eszméletlen reakciókat váltott ki belőlem a film... Mikor versenyeztek, Kincsem vágtatott a cél felé, izzadt a tenyerem és végig a hideg rázott. Annyira beleéltem magam.. Két résznél el is sírtam magam. Teljesen magával ragadott, még hazafelé is a dal játszódott a fejemben amit a filmben hallottam.

Egyedül tartottam hazafelé, de érdekes arcok jöttek velem szemben, már majdnem féltem, jobbnak láttam felhívni Férjemet. Beszélgettünk milyen volt a film. Aztán rátértünk hogy ő mit csinált. Hát egyszer csak kinyögi, hogy a kocsmában megbeszélték egyik barátunkkal hogy Szombaton elmennének horgászni....

Na ez már aztán rohadt érdekes! Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy ha valakinek annyi munkája van hogy nem tud elutazni a családjáért az anyósáékhoz, hogy mehet el egy egész napi horgászatra?? Igen, ezt hívják úgy, hogy arra van időnk, amire akarjuk.. Biztosan nagyon hiányzunk neki.. Továbbá erre az illene, hogy az teljesen mindegy mit mond az ember, a lényeg, hogy mit tesz...

Egy világ dőlt össze bennem Férjemmel kapcsolatban. Mostanában annyit csalódtam benne, hogy ez ritkaság számba megy. Eljutottam arra a pontra, hogy innentől egy szalmaszálat nem fogok keresztbe se tenni annak érdekében, hogy együtt legyünk.. Így végképp nem tudom mi lesz velünk.. Szerintem soha nem fognak ezek a dolgok megváltozni. Nem is akar ezeken változtatni. Jó neki, hogy betegeskedik, legalább addig is vele foglalkozom, sajnálom. (Anyósom szindróma. Volt kitől örökölni. Anyuka aztán megtanította az életre a gyermekét.. Gratulálunk!)  Jó neki a munkahely, mert főnök, igaz hogy három ember se volna elég annyi munkára mit amit ő visz el a hátán, és közben saját magát öli meg az idegben, de mégis élvezi, mert 70 embernek dirigálhat és végülis ha úgy nézzük azt csinál amit akar. Mindig is a munkába menekült. Most is azt teszi. Szerinte teljesen normális hogy alig látjuk, hogy a pénzt hajtja állandóan, miközben a fia apa nélkül nő fel, mert mást sem hall szegény gyerek, csak azt, hogy apa nem tud veled lenni, mert dolgozik..Mélységesen csalódtam.. A baj ott kezdődik, hogy szerintem ha akarná se tudná már helyrehozni a dolgokat bennem.. De mivel nem is akarja.. Így halott ügy..

Elég...

Férjem után ismét Anyósom alkotott..  Csak hogy ne unatkozzunk már, ne teljen esetleg nyugodtan egy pár nap.

Péntek délelőtt. Sikerült elaltatnom a Kicsit és mikor rendet raktam, én is lefeküdtem mellé. Úgy fél óra pihenés után keltünk fel, de nem nagyon voltam magamnál, biztosan aludhattam én is egy kicsit. Kikászálódom az ágyból, kilépek a szobából, ebben a pillanatban meglátom, hogy Anyósom már jön be az ajtón. Köszönés nélkül, ront be, csak annyit kérdez, hogy a gyerek ébren van-e. Kómásan, de mondom neki, hogy ebben a pillanatban ébredtünk fel. Kiszól a háta mögött, hogy gyere! Megállok, kipillantok az ablakon, hogy vajon kinek szól. Hát a legrémesebb barátnője, Manyi érkezik. Persze se megkérdezés, hogy bejöhetnek-e vagy zavarnak-e.. Semmi a világon. Még szinte fel sem fogom mi történt, csak bevonulok öt percre a fürdőbe, hogy kicsit magamhoz térhessek. Hallom, ahogy rikácsolnak az előszobában.. Még a hideg is kiráz.

Kimegyek és köszönök. Szokás szerint Manyi mindent megkérdez, már a pofátlanság határát súrolja. Kérdez valamit a gyerekről, elkezdem a választ, de az öregasszony közbevág, túl ordít és befejezi a mondandómat. Oké, most már kezdek bepipulni.

Végre valahára elmennek, de kiakadtam ezen a pofátlanságon, amit ezek ketten megengedtek maguknak. Járkálnak kényük kedvük szerint mint akik otthon vannak, mégis hol lehet a határ??

Délután újabb incidens, holott semmit nem csináltam.

Manó motorozik, loholok a nyomában. Hallom az utca végén ahogy ordibál az öregasszony a Kicsinek, de se a gyerek, se én nem reagálunk. Elmegyünk a szomszédos utcában álló traktorig, ahogy szoktuk, majd hazafelé megyünk. Majdnem a ház előtt járunk, mikor Férjem szó szerint letámad. Mit képzelek, miért nem szóltam az öregasszonynak? Borzasztó vagyok, állandóan csak a feszültséget szítom. Csak annyit tudok kinyögni, hogy tessék? Teljesen leforrázott ezzel..

Míg a boltig érünk ordítunk egymással a kocsiban, ugyanis majdhogynem mindennek el vagyok hordva. Úgy összeveszünk hogy órákig nem is szólok hozzá. De újra jön az öregasszony. Lemegyek Férjemhez a garázsba, amúgy is meg kell ezt beszélnünk, meg ha fent maradok a lakásban az öreggaszonnyal fix, hogy neki megyek..

A garázsban még veszekszünk. Férjem támad szokás szerint. Csak egyszer emeli fel a hangját, én akkor sem. Ezáltal nem veszítjük el a fejünket. Most már olyan mondatok hagyják el a számat, amiket eddig nem mertem kimondani. Most már nem tudom nézni, kit bántok meg és kit nem. Egyszerűen nem érdekel.

Este folytatódik. De még mindig támad. A határt átlépem, már bőgök. Kezd belőlem minden kijönni az öregasszonnyal kapcsolatban. Hogy nagyon fáj, hogy úgy bánt, hogy soha nem tettem semmi rosszat ellene. Hogy mindig őszinte voltam és rengeteget nyeltem. Hogy örülnie kellene hogy szültem egy gyönyörű kisfiút, aki az unokája, mert ha én nem vagyok, unoka nélkül hal meg. Hogy mennyire fáj hogy soha nem mondaná, hogy valamit tőlem örökölt a gyerek. Hogy a kezdetektől közém és a férjem közé akar állni. És hogy egy ember még soha nem okozott ennyi fájdalmat nekem mint ő.

Tegnap ismét mentsváramba, Szülővárosomba menekültem, Édesanyámékhoz, Manóval. Nem bírtam már ezt tovább. És nem is akarok hazamenni, míg Férjem el nem veszi az öregasszonytól a kulcsot. Mindennek van határa.. Így is örülhetnek, mert még finom voltam és nőies, no meg türelmes is. De elszakadt a cérna. Elegem van. Hogy a saját otthonomban nem lehetek nyugodtan mert Anyósom feszt csinál valamit.  Nem altathatom nyugodtan a Kicsit, mert kismilliószor eljátszottuk már, hogy pont akkor jött az öregasszony, mikor altattam volna a gyereket. Nem fogom engedni tovább senkinek, nemhogy ennek az utolsó aljas, alpári, alávaló szipirtyónak hogy belemásszon a magán életembe vagy elmarja mellőlem a Férjemet. Elég!

Igazság..

Tegnap ismét berágtam ezért az ilyenkor legjobb megoldást választottam és elmentem futni. A kedvenc helyemre.

Zakatoltak a gondolataim, amíg vitt a lábam. Kifelé kétszer váltottam gyaloglásra, mert két emelkedőt nem tudok kifutni. Egyszerűen elfogy a szusz. A gondolataim nem álltak meg egy pillanatra sem, de már nem voltam ideges, azt letudtam délelőtt. Már a csalódás vette át a harag helyét. De ez valahogy jobban fáj és mélyebb.. A harag gyorsan elszáll, de a csalódás beleeszi magát a lelkembe és napokon, heteken keresztül nem enged el. Csak rág és gyötör. Ha hagyom. Régen hagytam, sőt engedtem neki, hagy rágjon csak. Még sajnáltam is magam. De szerencsére mára már beláttam, hogy ezzel csak saját magamnak ártok és nemhogy jobb, de rosszabb lesz. Ezért már a csalódásnak sem engedek.

Most Férjem akasztott ki. Ha nem az öregasszony alkot valamit, akkor a kisfia adja az ívet. Már a hétvégén is mondta, hogy el akar menni horgászni, de kifejtettem, hogy nem örülök neki. Lehetne egy kicsit velünk is. Amúgy sem voltunk itthon egy hétig. Nem ment el reggel. Viszont egész délelőtt ezt hajtotta. "Olyan jó horgász idő van!" "Csak el kéne menni.." "Ma biztosan fognék halat!" Kb. fél 11-ig bírtam. Akkora már felhúztam magam, és mondtam neki, hogy menjen el akkor ha már annyira akar. Tettem tovább a dolgom, akkor már hízeleg. Ezzel nég jobban felidegesít, mert csak akkor tud bújni meg ölelgetni, ha akar valamit, ez már nem a mindennapi életünk része. Persze ki is fejtettem, hogy most már akkor hagyjon békén, mert amúgy le se sz@r. Miért mondok ilyet? Mondom, mert így érzem. Persze megint csak az lett a vége, hogy közölte velem, hogy nem vagyok normális. Azt is mondtam, hogy a gyerek is szeretne vele lenni, mert egész nap mást se mond szinte, csak hogy Apa. Reakció: Este vele vagyok. Ekkor már szinte nem láttam a dühtől. Azt mondtam neki, hogy ha neki ennyi idő elég a gyerekkel, akkor én kérek elnézést. Na ez után jött hogy nem vagyok normális. El is ment horgászni. Dúltam és fúltam, elkeseredésemben Édesanyámat hívtam, mindig őt szoktam ilyen esetekben. Kicsit meg is nyugtatott, aztán sikerült elaltatnom a Kicsit és leültem festeni, amivel sikerült teljesen lehiggadnom. A futás is nagyon kellett. Főleg, hogy a kedvenc hegyoldalamban üldögélve rájöttem pár dologra.

Elegem van és belefáradtam az állandó harcokba. Harcoljak anyósommal minden egyes nap. Védjem a gyerekem és saját magam a negatív energiáitól, a köcsög megjegyzéseitől. A lelki fájdalomtól. Mossam ki magam állandóan a sz@rból, amibe minden nap bele akar tuszkolni, csak még nem sikerült neki. Mellé ott van a Férjem. Harcolnom kéne a szeretetéért, a törődéséért, az idejéért, a figyelméért. A bökkenő csak az, hogy belefáradtam a harcokba, nincs erőm ezt tovább folytatni. Nem is akarom. A másik meg az, hogy miért harcoljak ezekért a dolgokért? Ha maguktól nem jönnek, alapból, akkor hiába is erőltetem, soha nem fognak jönni.. Nem erőltethetem a Férjemre az akaratomat. Nem is akarom. De be kell látnom, hogy ő nem tudja nekem azt adni, amire nekem szükségem van. Ő soha nem fog tudni annyi szeretetet adni. És az még hagyján, hogy nekem nem, de a saját gyerekének se. Ez már a nagyobb baj.

Az örökös harcban viszont elvesztettem saját magam. Már nem tudom ki vagyok, vagy hogy ki akarok lenni. Felemésztett az állandó harc, miközben elfelejtettem ki is vagyok valójában. Most már nem találom önmagam. Pedig ezt nem kellett volna. Senkiért sem szabadott volna feladnom.

Hónapokkal ezelőtt úgy éreztem, hogy elkezdtem építeni saját magam. Hogy végre épülök. A zenével, a festéssel, a lovakkal, az edzéssel. De ott a hegyoldalban rájöttem, hogy annyira lent voltam, hogy még csak most vagyok a nullán.

Elvesztettem saját magam mert mindenki mást helyeztem előtérbe. Azzal a gondolattal, hogy jól van ez így. Az énem lázadt. De a hétköznapokban mindig elnyomtam ezt a lázadást. Megvan az Anya. A feleség is. De hol vagyok én?

Szürke..

Pénteken bejöttünk Szülővárosomba.

Szombaton ünnepeltünk kicsit, Édesanyának volt a születésnapja. A tegnapi nap teljesen átlagos módon telt el, elmaradt egy találkozóm, ami nagyon nem tett jót a lelki világomnak. Csak hogy érezzem a törődést, az eső is esik, így nagy valószínűséggel a holnapi lovaglásból sem lesz semmi.

Lelkileg nagyon el vagyok fáradva. Kellene valami ami végre feltölt. De úgy tűnik ebből nem lesz semmi, hiába utaztam. Ürességet érzek, semmi kikapcsolódás nem jut. Manó is nagyon leszívja az energiámat és jelenleg semmi nincs ami feltöltene, ami erőt adna, feldobna.

Sajnos jelenleg elég szürkén látom a helyzetet. Biztosan megoldódik majd és jobb lesz pár napon belül.. Próbálok abba kapaszkodni, hogy most legalább nem vagyok egyedül és nem kell az öregasszonyt néznem. Manó is jobban alszik, ha Édesanyáéknál vagyunk, úgyhogy lehet, hogy egy kis pihenés majd megoldja a dolgot... Egy kis zene.. Plusz ma mindenképp edzek, mert kihagytam a hétvégét. Hátha az is ad majd egy kis erőt.

Átlag...

Nagyon hosszú napjaim vannak mostanság, és a múltkori nyugalomnak, amiről írtam, se híre, se hamva..

Megint össze vagyok kicsit zuhanva, de még éppenséggel tartom magam..

A rossz hangulatomnak az alapjául szolgáló eset még a múlt hét folyamán történt. Ugyanis egyik este Manócska átment az apjához és valamilyen csoda folytán ott aludt el, nem mellettem. Ilyenre még soha nem volt példa. Mikor átmentem megnézni, hogy mi ez a nagy csend, nagyon örültem annak, amit láttam. Ami utána következett, már annyira nem dobott fel. Természetesen úgy gondoltam, hogy akkor elalszunk szépen hárman, ahogy a családokban szokták az emberek. De Férjem közölte velem, hogy vigyem át a másik szobába, a helyére a gyereket. Kamilláztam rendesen. Rögtön tiltakozni kezdtem, hogy ez most mi, hát miért nem jó ez így, milyen meghitt, meg ha itt akar aludni a gyerek, akkor hagy aludjon már itt, de a mondandóm- mint általában- süket fülekre talált. Férjem ugyanis kitartott az álláspontja mellett és azzal az indokkal, hogy de ő tv-zik és cigizik éjszaka, vigyem át a gyereket.

'Hogyan tapossunk bele szakszerűen a lelkembe' kitűnő példáját olvashattuk.. Meg kell mondjam, elfáradtam. Az örökös tanításba, hogyan kell normális módon viselkedni egy családban. A türelembe, hogy hiába kérek valamit, mondom el szászszor, akkor sem érdekli. Nem eleget harcoltam már az anyjával is, amikor még itt élt? Akkor a Férjem által érzett szerelmem hajtott előre, adott erőt, hogy végig csináljam. De már elfogyott az erőm. Elfogyott a türelmem. Belefáradtam az örökös harcba. Csak nyugalmat szeretnék, békét, ahonnan erőt tudok kovácsolni. De jelenleg ehhez utaznom kell...


Pénteken este kirándultam, hogy úgy mondjam. Ugyanis délután Csibész kutyánk szokásához híven elszökött, de most vitte magával Maszatot is. Amikor este hazaértünk Csibész itthon volt, de Maszat nem volt sehol. Bőgőgörcsöt kaptam, hogy hol lehet a kiskutyám, vajon hol hagyta el az a barom Csibész.. Persze Férjem szerint megint csak nem vagyok normális és közölte velem, hogy akkor menjek el megkeresni. Nyugodjatok meg, egy pillanatig eszébe sem jutott szerintem, hogy esetleg átöleljen és azt mondja, hogy megkeressük vagy nyugodj meg, haza fog jönni, nem lesz semmi baja, vagy valami hasonló. Nem, simán nem vagyok normális, kész. Miután megfürdettük Manót, és ciciztettem, Férjem elment itthonról, mert váltig állította, hogy szerinte a szomszéd utcában, az anyjánál van a kutya. Mondtam neki, hogy kizárt dolog, mert onnan haza tudott volna jönni, de megint csak nem hitt nekem. Így elment oda, de Maszatot nem találta ott. Persze ezt csak másnap tudtam meg, nekem nem mondta el akkor, mit forgat a fejében. A büszkeség nagy úr..
Nyolc órakor, a Férjem is és a Fiam is aludtak, amikor elindultam. Jól esett a friss esti levegőn a séta. Noha néha megállt a szívem a közeli bokrok zörgésétől, de Csibész elkísért, így nyugodt tudtam maradni. Mondjuk ez a minimum azután, hogy elhagyta a kiskutyámat.. A falu közepén felhívtam Andit, mert tudtam, hogy Ő van a kocsmában. Mondtam neki mi a helyzet, de mondta, hogy nem látta a kutyust. Elküldte hozzám Dettit, azt a csajszit, akibe szerelmes a kisfiam. Megállt mellettem autóval, elszívtunk egy cigit, aztán mondtam neki, hogy menjünk le a forráshoz, mert kocsival le merek menni, de egyedül nem mertem volna, mert az már az erdőben van és nincs rendesen kivilágítva sem. Megérkeztünk a forráshoz, kiszálltam. Elkiabáltam magam. "Maszat!!" A kiskutyám már szaladt is felém. Rögtön elkezdtek folyni a könnyeim, mikor már a karomban volt a négylábú Tündérem. Amíg hazaértünk, szétnyalta az arcom és mikor megérkeztünk rögtön elfoglalta a kis ládáját a kazán mellett és el is aludt. Még néztem egy darabig, elszívtam még egy cigit az idegeskedésre való tekintettel és utána jöttem fel. Arra értem haza, hogy Manó leesett az ágyról. Fogalmam sincs hogy csinálta, mert úgy kipárnáztam mint állat, takarót, macit, mindent odatettem, de hiába.. Az apja mesélte, hogy ordított a gyerek és nem tudjuk hogy, de keletkezett egy kis lila folt a homlokán, biztos valahova nagyon beütötte. Na, mondom, hogy nem unatkozunk.
Maszatra visszatérve, elmondanék valamit. Azért annyira fontos nekem ez a kutya, mert a régi kutyámra, Édenre emlékeztet. Imádtam azt a kutyát, de az exemnél maradt, hosszú lenne most elmesélni miért. Ezért már nem az enyém. Így le kellett mondanom róla, elvesztettem, és ez a mai napig fájó pontom. De Maszat a helyébe tudott lépni. Azokkal az aranyos kis barna szemeivel, a jellemével, hogy szabály szerűen könyörög, hogy simogassam meg, hogy csak rám hallgat, hiába szól rá Férjem vagy Anyósom. Egy tündér. Éden volt ilyen. Ezért nagyon fontos nekem Maszat és nem tudnám elviselni, hogy ha valami baja lenne. Mert Ő az én kiskutyám. De a lényeg, hogy itthon van újra és megfogadtam, hogy soha többet nem fogom engedni, hogy ilyen eset történjen.

Hétvégén kis löketet adott, hogy kijött hozzánk Édesanyám. A jelenléte nagyon jó hatással volt rám, de érezhetően telik a pohár nála Férjemmel kapcsolatban és ez szült egy pár nézeteltérést, azokról a szitukról nem is beszélve, mikor megakadályoztam, hogy balhézzon. Én elhiszem hogy ideges, hiszen védeni akar engem meg az unokáját, de van elég balhé itthon enélkül is sajnos..

Vasárnap délután történt még egy igencsak említésre méltó dolog.
Lementünk a kocsmába, mivel kisfiam Keresztapjának, Asztinak volt aznap a születésnapja. Haverokkal együtt ültek egy asztalnál, már kicsit őszinte állapotban a pezsgőtől és a pálinkától. Andi barátnőm volt a pultban, úgyhogy ez adott egy alap hangulatot.
Kezdtem megijedni, mikor a kis alkoholmentes citromos Gösserem mellett megjelent egy kis Baileys és egy kis meggypálinka is. Hát na, csak születésnap van, amúgy sem valami sűrűn engedek meg magamnak ennyi alkoholt, ezért úgy döntöttem, hogy most engedek a csábításnak.
Amíg én a poharakkal barátkoztam, a vadászok kiszúrtak. Hát csak meg kéne velem is ismerkedni ugyebár. Sokszor gratuláltak a Kicsihez, hogy milyen szép és milyen okos kisfiú. Dagadtam a büszkeségtől. Kifejtették, hogy olyan nézésem van, hogy nem akarnak velem rosszban lenni. Csak nevettem és mondtam, hogy nem is néztem senkire csúnyán, mire annyi volt a reakció, hogy "Hát ez az!". Kicsit viccesnek találtam a szitut, hogy 25 éves kis "csitriként" ilyen reakciót váltottam ki meglett, családos férfiakból. Jobb is!! :D ;)
Aztán egyszer csak meghallottam,amint az egyik vadász nagy lelkesedéssel ecseteli Férjemnek, hogy milyen szerencsés ember, amiért ilyen szép, fiatal felesége van és hogy ha neki lenne ilyen szép felesége elfogadná minden rigojájával együtt. Megmosolytatott, de kellett már egy kis lelki fröccs. Tovább folyt a dolog, arra is kitért, hogy tegye össze Férjem a két kezét, hogy 25 évesen gyereket szültem neki, családot adtam neki és nem a bulikba mentem, még annak ellenére is, hogy nagy köztünk a korkülönbség. Ja és, hogy köszönjön meg nekem mindent, amit teszek érte és a családunkért.
Mindenkinek leesik, mindenki tisztában van azzal, hogy mekkora ajándék egy család, egy egészséges gyönyörű kisfiú, csak a saját Férjem nem érti a lényeget. Az együtt töltött idő jelentőségét, a közös programokat, egymás támogatását és szeretetét, és hogy igenis egy nő is dolgozik otthon egész nap és néha szüksége van a barátai társaságára és egy kis kikapcsolódásra.

Ez a hetem is húzós. Manó a szó szoros értelmében mindent megtesz annak érdekében, hogy valamilyen módon összetörje magát. A mai nap leesett a székről, miközben mosogattam. Hiába fektettem le a széket, hogy ne tudjon rá felmászni, úgy felállította, hogy észre se vettem, és onnan már csak egy aprócska rossz lépés hiányzott... Aztán a kezét vágta el a mosogatótálca alatti éles résszel, hiába mondtam, hogy ne nyúlkáljon oda. Aztán motorral esett akkorát, hogy hét darab apró kavics karcolta fel az arcát a jobb szeme alatt, úgyhogy egyre jobban néz ki a gyermek.
Ezért a mai idegemet is edzéssel vezettem le, mert majd felrobbantam. Főleg miután közölték velem, hogy Anyóska elviszi a mikrónkat, mivel az övé elromlott. Nem is ez a baj, mert bánja a franc, vigye, vettünk már másikat, erre felkészülve, csak éppen megint én tudtam meg utoljára. Szokásos..

Na nem baj, Pénteken újra Szülővárosom. Édesanyám szülinapját feltétlenül meg kell ünnepelni, író-olvasó találkozó is lesz de ezeken kívül is lesz kellemes időtöltés. Amúgy is ki kell szakadnom már megint a szürke hétköznapokból, mert ezt tényleg nem lehet bírni épp ésszel...



Visszaállás..

Egy hete már, hogy hazajöttünk Szülővárosomból.

Nem bántam meg, hogy ennyi időt bent töltöttünk, voltak kellemes élmények bőven. Férjemre is rá fért már, hogy egy kicsit elgondolkozzon és nekem is le kellett higgadnom.

A héten minden nap a fiúk együtt voltak esténként. Én meg csak lestem. De örülök neki nagyon, hátha megváltozik ez és több időt fog együtt tölteni Apa és fia. Játszottak, én pedig simán el tudtam úgy olvasni 10 oldalt a könyvemben, hogy senki nem zavart meg közben... Ilyen sem nagyon volt még..

Pénteken este elmentünk egy fürdőbe. Csak hárman. Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, Manó olyan szinten feloldódott, hogy két kislánnyal is összebarátkozott, plusz az egész fürdőt bejárta, mi meg csak loholtunk a nyomában. A vízből alig lehetett kiszedni, olyan pancsolással volt, nagyon élvezte. Öröm volt nézni. Végre Férjem is nyugodt volt és mosolygott. Nagyon ránk fért már ez, örültem neki, hogy Férjem megszervezte.

A tegnapi napon érkezett hozzánk, volt Lakótársam, Ágicám. Majd csak holnap délelőtt megy haza én pedig felettébb élvezem a helyzetet, hogy beszélgetünk és van segítségem. Nagyon jól esik a társaság.

Tegnap délután lementünk a volt munkahelyemre, az istállóba, mert megtudtam, hogy kis csikó született, ha jól emlékszem 16-án este. Bekönnyeztem kicsit, mikor megláttam, meghatódtam és eszembe jutott az a kis csikó, aki akkor volt az istállóban mikor én ott dolgoztam. Ránéztem erre a kis törékeny pici lényre, akiből árad az ártatlanság. Nagyon édes. És már most gyönyörű kis lovacska. Biztosan jó ló lesz belőle.

A mai napon már festeni is tudtam, úgyhogy tényleg nem lehet szavam sem. Plusz Keddtől újra edzek. A tegnapi nap pihenő napot tartottam, de ma délelőtt is nyomtam. Ágica becsatlakozott, jó volt a társaság és Ő is ügyesen csinálgatta, a felét bírta, de tényleg kemény edzés úgyhogy az is csoda hogy azt bírta.

Most kicsit nyugalom van, aminek nagyon örülök, mert már nagyon hiányzott. Kicsit próbálok pihenni, már amennyire a gyermekem engedi... ;)

Állítólag semmi...

A múlt hétvége folyamán bejöttünk Szülővárosomba, mivel Férjem unokatesójáékhoz voltunk hivatalosak. Lagzit ünnepeltünk, de csak kicsiben, mert egy családi tragédia kicsit beárnyékolta a hangulatot.

Nem maradtunk valami sokáig, mivel Manó álmos volt már, így kapkodva kellett ennem is, mert Férjem szokásához híven feszt sürgetett, hogy menjünk. Oké, valahol megértem, mert Ő vitte haza mamámat is, - Mamám a kórházban volt a héten, aznap engedték haza- de attól nem kell feszt azt hajtani, hogy menjünk. Ő megkajált, hogy én ettem-e vagy hogy meg tudok-e nyugodtan inni egy kávét, az szokás szerint nem érdekli. Mindegy, nem is tudom miért lepődök már meg..

Bent maradtunk Édesanyáéknál, Manóval, semmi kedvem nem volt hazamenni. Úgy volt, hogy Keddig maradunk, de Manónak Hétfőn hőemelkedése volt. Szerencsére Nurofen után annyiban is maradt, azóta sem volt, de mivel nálunk egy héten egyszer van gyerekorvos, itt meg van délelőtt is, délután is, így nem akartam kockáztatni és nem mentünk haza. Na jó, nem foghatom teljesen Manóra, mert én sem akartam még hazamenni. Minek? Veszekedni? Esetleg Anyóst hallgatni? Köszi, inkább maradok..

Pár napig még szúrkálódtunk Férjemmel, de aztán lehiggadtunk. Úgy néz ki, sikerült rábeszélnem, hogy vizsgáltassa ki magát, mitől fáj állandó jeleggel a gyomra és miért idegbeteg. Tegnap mondtam neki, hogy már legalább nem öljük egymást, mire simán közölte velem, hogy szerinte semmi extra nem történt, mégcsak nem is veszekedtünk. Nem értem.. Most tényleg én vagyok ennyire mimóza? Neki mégis mit jelent akkor a veszekedés? Ha ennyire különbözően gondolkozunk, akkor ezt,eddig miért nem vettem észre?

Mindenesetre nagyon jót tesz Manónak is és nekem is egy kis távollét az otthonunktól. Mivel Édesanyám is hozza a formáját, í gy annyit nevettem már csak ezen a héten, mint egy egész hónapban kb.. Manó is sokkal nyugodtabb.. Úgyhogy mindenképp jó, hogy bent maradtunk!

Már nem agyalok annyit, mi tévő legyek, bár jósoltam magamnak és igencsak érdekes dolgot hozott ki a kártya. De Édesanya olvas egy könyvet, az írónőtől lehet kérni személyre szabott karmikus horoszkópot. Párkapcsolati kérdésekre is választ ad. Hozzá fordultam, nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Jövő hét elején elkészül, de már alig várom. Hátha abból ki tudok szűrni valamit, hogy merre induljak. Jobbra vagy balra...

Valós problémák..

Eddig nem akartam konkrétan leírni a kettőnk között zajló probléma halmazt, ami jelentkezett Férjem és köztem de eddig bírtam. El akartam siklani felettük, próbáltam meg sem jegyezni, hogy ne rágódjak rajtuk. De a problémák nem múltak. Hanem csak jöttek és jöttek.
Most már muszáj kitárulkoznom, mert ez már sok..

Ha visszamegyünk az időben, már az esküvő előtti időszak is érdekes volt.
Ott kezdve, hogy a kezem nem is lett megkérve. Csak el lettem véve feleségül, és isten áldja. Egyszer megjegyeztem még az esküvő előtt Párocskámnak, hogy ez mégis hogy van. Akkor próbálta elviccelni, de azért egy nő életében valljuk be, elég fontos lenne, hogy eljegyezzék. Annak elkerülése érdekében, hogy enyhítsen azon a gondolaton, hogy "csak azért vett el feleségül, mert várandós lettem a gyerekével"...
Itt kezdődött talán az a bizonyos lejtő, aminek jelenleg nagyon az alján tartózkodunk.
Amikor már rendesen nőtt Manó a pocakban egyre nehezebben viseltem az utazást. Többek közt azt is, ha rágyújtott mellettem, miközben vezetett. Hiába mondtam, le se szarta magyarul. Nem egyszer lettem mellette rosszul, vagy a pólóm az orromra húzva utaztam. Ezt már nagyon észre kellett volna vennem. Hogy nem tartja tiszteletben amit kérek, vagy amit mondok, ezáltal magát a személyemet sem. Ennek is lettek további viszonzatai.
A Kicsi mellett is simán rágyújt, akármikor utazunk akárhova. Teljesen mindegy, hogy a gyerek ott ül mögötte a gyerekülésben. Szerinte kimegy a füst az ablakon. Én meg érzem hátul a szagot.. Csak ha engem nem tart tiszteletben, akkor legalább annyi lenne benne, hogy a gyerek érdekeit nézi.

Anyósom elköltözésével elkezdett rohamosan romlani a helyzet.
Abban a hiú reményben áltattam magam, hogy ha elmegy az öregasszony még közelebb kerülünk egymáshoz. Nagyon nem így lett.
Biztos vagyok abban, hogy lelkiismeretfurdalása van, amiért elköltöztette az anyját. Az nem jut eszébe, hogy majd' 50 évesen ennek már nagyon ideje volt. Szerintem az is közrejátszhat, hogy mivel miattam költözött el Anyuci, tudat alatt ezért bánt. Mert engem hibáztat. Amúgy is azokon csattan mindig az ostor, akik a legközelebb állnak hozzánk, de valahol érzem, hogy ez a fajta hibáztatásom a szerves része ennek a dolognak.
Egyre többet találtam magam olyan helyzetben, hogy Anyukával úgy beszél, mint a hímes tojással, nekem meg odaköp egy-két bunkó mondatot. A helyzet most is ez. Már két hete folyamatosan.

Voltak húzások. Anyuka részéről is, Férjem részéről is.
Kezdődött azzal, hogy feszt azt hallgattam, mit csinált Anyósom, vagy épp egy dolgot hogyan csinálna, úgy levetítve, hogy nekem is így kéne. Amikor már tizedjére hallgattam, hogy Anyuka épp ezt hogy csinálná, azért felment a pumpa rendesen..
Aztán ott a másik része, hogy Anyukát feszt ellátta pénzzel, én meg a mai napig nem tudom az anyagi helyzetünket sem. Én beosztom azt a havi 53000+12000 Ft-ot, általában a kaját állom és ha kell valami Manónak. Férjem fizeti a számlákat. De soha  nem tudom mennyi pénzünk van mert nem avat be, nem mondja. A héten egyik nap itthon hagyta véletlenül a telefonját. Isten lássa lelkem, nem szoktam túrkálni de jött egy számlaértesítő sms. Aszerint 400.000 Ft van a számláján. Biztos halmozott fel hónapok alatt mert azt tudom hogy szokott pénzt hagyni a  számláján, ha lehet a maszek munkáiból fizeti a rezsit. De hogy 400.000. Mondanom sem kell, a szemem majdnem kiugrott konkrétan. De ha hagyok 4000 Ft-ot kajára a boltban, engem már megszól. Anyukának már három csekket fizettünk ki. Akárhogy agyalok nem jövök rá, hogyan lehet ez..
A két dolog nagyon nem egy lap alá tartozik az én értékrendemben. És nagyon nem igazságos.
Anyukának több dolog el van nézve. Ha beszól, én változtassak, ha nem tetszik neki valami, én változtassak, ha félre ért valamit, én beszéljek hangosabban.. Elég lesz már nem?

Volt már egy mélypontunk. Reméltem, hogy azzal le is van zárva és ha változtatok a viselkedésemen, ha türelmesebb vagyok és megpróbálok nem minden kis szar piti húzásuknál kiakadni, akkor majd jobb lesz. Egy ideig jobb is volt. Csak már ott tartunk hogy a semmin veszekszünk, olyan problémák jönnek ki, aminek még másfél év házasság után nagyon nem kéne kijönni. Akkor mi lesz később?

Már nem tudunk beszélgetni. Két hete folyamatosan gyilkoljuk egymást a szavakkal. Amikor megkérdezem, nem-e látta a gyerek kesztyűjét, az a válasz, hogy én vagyok itthon a gyerekkel, miért nem tudom. Amikor meggyújtok egy mécsest, kis hangulatnövelés gyanánt, odaadja az égő mécsest a gyereknek és mikor nézek értetlenül és meg is szólalok, hogy az eszét hova tette, én vagyok a hibás, hiszen én gyújtottam meg a mécsest. Amikor a gyermek közvetlenül fürdés előtt meztelenül szaladozik a szobában egy könyvvel a kezében és beteszi a gyereket a kádba könyvestül, én vagyok a hibás, hogy miért nem vettem ki a kezéből, mikor akkor léptem be a szobába.

Na jó, ez már tényleg nem normális...

Nagyon fájt, mikor azt mondta, hogy túl sokat kérek azzal, hogy legyen többet a gyerekkel, azt mondta olyat kérek, amit nem tud teljesíteni. Pedig szerintem ha akarna, többet tudna a gyerekkel lenni, csak nem is akar. Nagyon fájnak az olyan megjegyzései, hogy a szülésem csak egy múló fájdalom volt. Azért mindennek van határa..

Amikor megpróbálom vele megbeszélni, megkérdezem miért ideges, a reakció mindig semmi, fáradt vagyok. Rákérdezek, én csináltam valamit? Nem. Munkahelyen történt valami? Nem.
Így hogy segíthetek? Így hogyan értsem meg a viselkedését, hogyan legyek a társa?
Kezdem érezni, hogy túlságosan sok lett a kérdőjel..
Az az alap, amire eddig simán számíthattam, meggyengülni látszik. Anyagilag még mindig biztos, de semmi másban nem találom olyan határozottan. Pedig, ha érzelmileg nem érzem magam biztonságban, akkor már a hátsóm törölgetésére való az anyagi biztonság.
A Férjem szent meggyőződése, hogy mivel megvettük az új konyhabútort és megkaptam az új telefont, be is fogom a szám. Nem tudom hogyan gondolhatja, hogy ezzel minden rendben, nem ismer? Nem tudja, hogy sokkal fontosabb számomra egy ölelés és egy kedves mondat, mint egy telefon? Ennyire nem figyelt rám? Akkor mit csináltunk eddig? Álomvilágban ringattam magam? Vagy Ő változott meg ennyire és elég hirtelen?
Mi lehet az oka a változásnak? Hiányzik neki a régi, független és nagyon szabad élete?


Hétfőn ölelt meg utoljára. Péntek van..
Oké, tudom, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál. Meg szeretet igényesebb. De így, hogy nincsenek itt barátaim, vagy szüleim, még jobban rá vetítem ki ezen igényeimet. Megfojtanám?
Sikerült leszoknom arról, hogy állandóan azzal szapuljam, hogy legyen velünk. Feszt dolgozik, csak este látjuk. Egy olyan nap nincs a héten, amikor együtt töltenénk egy napot hármasban. Vagy még messzibbre megyek. Amikor pár órát töltenénk kettesben.
Tavasztól télig horgászni jár, amikor egész nap nincs itthon. Majdnem minden este kocsma. Átlagban egy hónapban egyszer bemegyek Szülővárosomba pár napra gyerekkel, akkor nyugodtan tud pihenni, azt csinál amit akar.
Na jó, nem fojtom meg. Sőt, azért valljuk be ennyi szabadság.. Akkor a szabadság túl sok? Nagyon elengedtem a gyeplőt, jobban fognom kellett volna?
De ezt azért zártam ki, mert nem akartam, hogy úgy érezze, hogy korlátozni akarom akármiben. Hogy ugyanúgy meg akarom neki mondani mit csináljon, mint az anyja. Én nem vagyok ilyen. Nem is akarok ilyen lenni. Nem tudok ilyen lenni.

Mikor hazajön és látom rajta, hogy a hátára kíván minket púpnak, az eléggé rosszul esik. Vagy mikor megkérdezi minden nap, hogy volt-e már az anyja itt nálunk, de azt nem, hogy hogy vagyok..

Tegnap elmentünk egy szomszédos faluba. Manót is vittük, ismerősökhöz mentünk, ott is nemrég múlt másfél éves a kislány. A körmömet szerettem volna megcsináltatni. Én naív, azt gondoltam, majd Férjem ott marad velünk és akkor nem csak ismerősöm mamája lesz a két gyerekkel. Hát bukó.. Nem maradt ott. Az volt a szerencse, hogy erre ismerősöm számított, mert az ő férje sem tölt valami sok időt a gyerekkel, és eleve azt mondta a mamájának, hogy a két gyerekkel kell lennie. De olyan frusztráltan éreztem magam attól hogy egy idegen nő vigyáz a gyerekemre. Nagyon kedves volt meg minden, de milyen jogon sózzam rá a gyereket? Végülis semmi baj nem volt, mert elvoltak a Kicsik de nem tudom mit csináltam volna, ha Manó valamiért kiverte volna a balhét.
A nőiességem amúgy is eléggé háttérbe volt szorítva, már ennyit sem érdemlek, hogy hébe-hóba megcsináltassam a körmöm vagy a hajam? Pofám leszakad..

A baj, hogy megint felböffent bennem az a gondolatom, ami esküvő után közvetlenül volt a fejemben. Hogy csak azért vett el, mert teherbe estem, mert kapóra jöttem, hogy szülök neki. Nem azért, mert annyira szeret, hogy velem akarja leélni az életét. Nem azért, mert annyira fontos vagyok neki. Családot adtam neki. Csak annyit szerettem volna, hogy igazi család legyünk. Hogy számíthassunk egymásra. Hogy mindent meg tudjunk beszélni, tudjuk egymást támogatni, kiálljunk egymásért.
Mostanság egyre erősebb bennem a gondolat, hogy ez nagyon nem így van. És ez fáj.

Teljesen más értékeket hoztunk. Férjem annyit látott, hogy Apuka állandóan dolgozik, viszi haza a pénzt, amikor kedve van a gyerekkel van. De főleg az anyja és a mamája volt vele, hiszen ugyebár a nők dolga a gyereknevelés és a háztartás. Belerögzült, hogy az Apának dolgoznia kell, az Anya nem szorul támogatásra, megértésre. Az a dolga, hogy kiszolgálja a család igényeit, legyen mindig meleg kaja, tiszta ruha, a gyerek is legyen rendben, de közben ne mondja, hogy milyen nehéz napja volt, ne várjon törődést vagy dícséretet. Hiszen ez a dolga.
A probléma ott kezdődik, hogy én nem ebben ringattam magam. Úgy gondolom, két szülője van egy gyereknek, mind a kettőnek ki kell vennie a részét a gyereknevelésből. Támogatniuk kell egymást, beszélgetniük kell, ki kell mutatniuk egymás iránti szeretetüket ahhoz, hogy a mindennapos harcokat simán meg tudják oldani. Hogy kiegyesúlyozott életet tudjanak biztosítani ahhoz, hogy egy gyermek boldogságban nőjjön fel.

Nem tudok több szart ledugdosni a torkomon. Nem akarok több hibáztatást, veszekést, elegem van abból, hogy mindig rám van hárítva a felelősség, hogy mindig én vagyok a hibás. Megtörtem a vállamon lévő dolgok nyomásától. Nem akarok többet változni, nem akarom feladni magam többet. Valljuk be, ha tényleg szeretne nem akarna megváltoztatni állandóan, elfogadna olyannak amilyen vagyok.

Mégis mi lesz így? Annyira utálom a bizonytalanságot.
A hitelfelvételnél én erőltettem, hogy írjuk alá a CSOK-ot a második gyerekre is. Szerettem volna Manónak testvért, hogy tudja, milyen ha tesód van. Hogy ne legyen egyedül, ha én már nem leszek. Havi 42000 a hitel, hat évre van felvéve. 4 éven belül kell szülnöm a tesót. Ha nem szülök, nem fogadunk örökbe gyermeket és nem tudom bizonyítani, hogy azért nem lett tesó, mert meddő vagyok, olyan büntetőkamatos visszafizetést rónak ránk, amivel teljesen tönkre tehetnek.

Azért ez így kemény.. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Az még súlyosbítja a helyzetet hogy félek hogy a gyerek rámegy erre a folytonos idegre, veszekedésre, feszültségre. Így is megviseli. Édesanyám azt mondta a múlt héten: "Jól gondold meg mit csinálsz, hiszen férjed annyi lehet, amennyit csak akarsz, de gyereked csak egy van."

Azért valljuk be, néha jó ha valaki belemondja a képedbe a nagy büdös igazságot.

De még akkor is fennáll a helyzet: Mit tegyek?

Lélektaposás és a felismerés...

Az elmúlt hét, be kell valljam, irdatlan rossz volt. 
Másik Felemnek a nevét megváltoztatjuk, mert már nem igazán érzem, hogy hű lenne ehhez a kijelentéshez.
Úgyhogy maradjunk csak simán a Férjemnél.

Ne értsetek félre, nem megyünk szét, nem válunk el, semmi ilyesmi nem fog történni, csak már nem érzem annyira helyén valónak a Másik Felem megszólítást, mert már nem az.

Tehát Férjecském borzasztó hangulatban volt, egész héten. Amíg Anyósommal úgy beszélt, mintha mézes madzagot húzogatna előtte, hozzám olyan hangnemben szólt, hogy a kutyámmal nem beszélek úgy.
A hét elején jött Anyósomnak egy 43.000 Ft-os gáz számla. Persze elkezdi a sírást, hogy ő majd miből fizeti ezt ki, majd jön ide hozzánk, a garázsba, lakni. (Gondoltam is magamban, hogy addig lakok én itt... )
Jön Férjecském, majd halál nyugalommal közli, hogy ki lesz fizetve a csekk.. A szemem majd kiugrik, hiszen egyrészt miből, másrészt jó hogy annyira emberszámba vagyok véve, hogy velem is megbeszélte. A hétvégéig vártam, amikor mondtam neki, hogy ez így nem esett valami túl jól, hát gondolom, mondanom sem kell, hogy értelmes választ nem kaptam.
Kétszer is megkaptam a következő kijelentést: "Honnan tudjam?? Te vagy itthon egész nap a gyerekkel!"
Ohh, milyen kedves, nemdebár??
Az egyik kérdésem az volt, hogy nem látta-e véletlenül a gyerek kesztyűjét. Ezt a választ kaptam, olyan hangnemben, hogy kb majdnem összecsomagoltam....
Másodszor azért kaptam, mert viccelődni akartam egyik este és mondtam neki, hogy úgy láttam, mintha Manó kidobta volna az itató poharát a kukába.. Megint megkaptam..

Ez ment egész héten. A mai napig nem tudok mi az atyaúristen baja volt.
Erre ma már úgy jön haza, hogy belép az ajtón, mosolyog, odajön hozzám a konyhába és kb úgy ölel meg, mint amikor összejöttünk.. Olyan szerelmesen és szorosan.
Persze, örülök, mint majom a farkának, hogyne már, de a másik része, meg az, hogy csak lesek, hogy most akkor mi van? Mi váltotta ki ezt az elmúlt heti idegbajt nála és minek hatására vált ez köddé? Igen, megkérdeztem tőle múlt héten, hogy mégis mi baja van, a reakciója az volt, hogy fáradt. De tudom, érzem, hogy több van a sorok mögött csak soha nem beszél arról, ami bántja. Csak ennek az a hátránya, hogy nem tudok neki segíteni, ha nem tudom mi baja van. Mivel még nem vagyok gondolatolvasó sem, így lyukra futottam... -.-"
Az is a baj, hogy nem tudom elfogadni, hogy egyik nap még minden vagyok csak kis királykisasszony nem, másik nap meg már így imádlak meg amúgy. A férfiaktól kérdezném: És akkor a nőkön nem tudtok elmenni?? Mintha a Ti reakciótokat lehetne érteni.. :D Vagy pont ez a szép benne??

Hatalmas szerencsémre, hála is érte a Mindenhatónak, van egy fiam.
Mivel az apjával így voltunk, hozzá fordultam. Többet beszélgettem és játszottam vele és valahogy elkezdtem élvezni a vele töltött időt. Rá eszméltem, hogy mekkora kincs van a "birtokomban", hogy van egy gyönyörű, okos, makk egészséges kisfiam. Hálás vagyok érte. Nagyon hálás.
Rengeteg erőt ad nekem. Mikor látja, hogy szomorú vagyok, megvígasztal, és mikor rám mosolyog, úgy érzem, minden gondom elszáll pillanatok alatt.
Már egyre jobban beszélget, pár szóból az első betűket kimondja és a "nem" is nagyon megy már. Plusz egy hétbe telt, de rájöttem, hogy engem Ajinak hív. Ne kérdezzétek, hogy ezt miből hozta létre, mert nem tudom, de mióta rájöttem, hogy én vagyok Aji, mindig mikor meghallom, hogy szól, elolvadok.

Úgyhogy, mondhat nekem akárki akármit. A saját gyermekünknél nagyobb hajtóerő nincs. Őket szeretjük a világon a legjobban, igazi, feltétlen szeretettel. Ők adnak erőt, hogy végigcsináljuk a hétköznapokat. Ők adnak életet, ahogy mi adtunk nekik. És általuk tudjuk meg, milyen is, az igazi boldogság.




Néha nehéz..

Szaladnak a napok.

A helyzet jelenleg sem túl rózsás sajnos. Valami baja megint van Másik Felemnek napok óta, de nem mondja meg, hogy mi az, úgyhogy valószínű megint a munkahelyen történt valami. Ugyanis ha velem lenne baja, azt megmondaná, így is megint minden baj, amit csinálok..

Ha olvasok az a baj, hogy a könyv foglalja a helyet a polcon. Ha netezek akkor netfüggő vagyok. Ha lovazok, akkor az a baj hogy ki legyen épp a gyerekkel.. megint mindenbe beleköt, semmi nem jó neki. Oké, be kell látnom, én is idegesebb vagyok a kelleténél, de amikor már napok óta minden vagyok csak jó nem, az azért már tényleg kicsit unalmas és idegesítő.

Öröm az ürömben, hogy most már tudom hogyan nyugtassam le magam. Újabban elég sokat festek. Volt egy kép, amit itthonra készítettem, Buddha van rajta. Hát nem tökéletes, de első próbálkozásnak jó. Édesanyának is készítek most egy képet, aminek a masszázsszalonban lesz a helye. Na ezt már jobban kidolgozom. Nagyon tetszik pedig még csak kb a fele van készen. A második lenyugtató dolog, ami itthon a rendelkezésemre áll, az a zene. Méghozzá a western stílusú zenék. Eszméletlen milyen hatással vannak rám. Chris Rea, Joe Cocker és Eric Clapton hangja teljesen magával ragad. És természetesen kis Manóm is tartja bennem a lelket. Érte muszáj minden nap kitartani, végigcsinálni. Hiszen neki szüksége van rám. Megijeszt ugyan, hogy mostanában mindentől fél. És nem tudom mi az oka. Akármire mutat a képes kiskönyveiben mindenre úgy reagál hogy fél. Ma már levittem az istállóba, a régi munkahelyemre. Ugyanis a lovakkal kezdte a félelmet. Először be se akart jönni az istállóba. Az ölemben bevittem. Először láttam rajta hogy fél és ha letettem még a sírást is elkezdte. Na aztán egy-két ló nyerített, mire mondtam neki, hogy ez azért van mert szomjasak, inni kérnek. Na addig jártattam a számat és kismilliószor elmondtam, hogy a ló nem bánt, amíg a kedvenc pacimnak Lilinek, már a répát is odaadta. Sokkal oldottabb volt, mikor kijöttünk. Aminek örülök, szerintem sikerült meggyőznöm. :) Már egy hete náthás, de már úgy tűnik szépen lassan kijövünk belőle.

Anyósom is bekavarta alám megint a kakit a szokásához híven. Mondtam neki valamit amit félre értett és persze én voltam a hülye, hogy miért nem mondom hangosabban. Hát baszdmeg, tán ordítsak már vagy mi? Eskü nem halkan mondtam.. de azt meg úgy bírom hogy suttogni meg hallgatózni azt nagyon tud. Tehát alkalmi süket a lelkem. Na úgyhogy kicsit megint minden összejött. Na nem baj, pár nap alatt úgyis lecseng. Addig pedig a festésre és a zenére koncentrálok. A többi pedig le van tojva! ;)