"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Változó..

Az ünnepek gyorsan elmentek és sajnos megint kijutott a stresszből is..

Szerencsémre Édesanya és az Öregem kijöttek hozzánk Pénteken. Így volt segítségem. Az egész hétvégém főzéssel, rendrakással, takarítással ment el. Kidőltem..

Pénteken este Férjem egyik unokatesója látogatott meg minket az anyukájával és a mamájával. A szerencse, hogy szóltak pár órával hamarabb, hogy jönnek, így gyorsan gyártottam egy kis pogácsát, mert semmivel nem tudtam volna őket megkínálni. Nem is maradtak sokáig és jól elbeszélgettünk, úgyhogy ez még nem volt gáz. Na de másnap...

Szombat estére elígérkeztünk Asztiékhoz vacsorára. Férjem totál el volt havazva, egész nap dolgozott így ő otthon sem volt. Már javában készültünk az egész délelőtti főzés után, mikor átjött Zsó barátnőm. Szólt, megbeszéltük, amúgy is nagyon jó volt már látni, mert régen találkoztunk. Épp sminkeltem, törölközővel a fejemen, Édesanya és Zsó a Kicsivel voltak bent a szobában. Egyszer csak megáll egy autó a ház előtt. Férjem másik unokatesójáék.. Se szó, se beszéd, beállítanak, azt se tudtam, hogy jönnek. Másodpercek alatt úgy berágtam, hogy eszméletlen. Bejöttek de közben Zsóval is haladni akartunk, lementünk a garázsba, mert kellett neki tojás. De szóltam ezeknek, hogy mindjárt jövünk. Kb öt percet ha lent voltunk, de mire felmentünk már nem volt az autó a ház előtt. Zsó el is ment, én meg hívtam Anyósom mert láttam, hogy ott áll a kocsi. Anyósom közölte, hogy nem jönnek ezek vissza mert nem vitte ki anyum hozzájuk a gyereket. Manó ki se akart menni, jó hogy már nem erőszakkal rángatja ki anyum.. nem is tudom mit gondolnak. Mindegy utána elmentünk Asztiékhoz de akkor se tudom ezek az unokatesóék mégis mit gondoltak. Be is sértődtek de a francot se érdekli. Ahhoz volt eszük, hogy anno elpereljék Férjem lakásrészét, de ahhoz nincs, hogy szóljanak,  ha jönni akarnak... no komment.

Tegnap elkezdtem a tanfolyamot. Megkaptam a könyvet is. Elméletet tanultunk, ma már a gyakorlat lesz. Hétfőn már a vizsgára gyakorlunk és Szerdán délelőtt vizsgázunk. Aztán jöhet a KRESZ. Nagyon örülök neki, hogy haladok vele. Pár hónappal ezelőtt még nem is gondoltam volna hogy eljutok idáig. Úgyhogy megyek is tanulni hogy minél magabiztosabban menjek a vizsgára.

És rossz és mellette a jó..

Szoktuk mondani, hogy minden rosszban van valami jó és minden jóban van valami rossz.. jó és rossz általában együtt járnak, mint a jing és jang, csak az nem mindegy melyik kerül ki győztesen a csatából..

Férjemmel vagyunk. Szó szerint. Semmi extra. Már ami a kapcsolatunkat illeti. Ellaposodott, húsz éves házasságok nézhetnek ki így, mint ahogy most vagyunk. Éldegélünk egymás mellett és jóccaka. Semmi több. A baj, hogy már igényem sem nagyon lenne többre. Beleszoktam. Kénytelen voltam.

Manócska imádnivaló. Egyre több szót mond, szinte minden nap bővül a szókincse. Imád autóban lenni vagy motoron ülni, tipikus kissrác. És nagyon huncut. Igazi életrevaló rosszcsont. Azzal még mindig nem nagyon tudok megbírkózni, hogy néha oltári hisztiket csap, mikor nem az van amit ő akar és még egyelőre nem sikerült olyan módszert kifejlesztenem, amivel lenyugtathatom a gyereket és én se húzom fel magam közben. Az alvása megint pocsék, hetek óta tegnap este aludtunk egy huzamban hajnali fél négyig. Utána itt hagyott és átment az apjához. Rettentően igényli az apja társaságát, Férjemnek pedig amikor jó napja van, elvan a gyerekkel, ha rossz, akkor még a fürdetést se fejezi be rendesen. Szuper.. Nem csak érzelmileg nem érzek abszolút semmiféle támogatást, mert az esetek 90 %-ban én vagyok a hülye, de még fizikailag sem számíthatok rá.

Ma kedves Anyósomnál voltunk mikor hallottam amikor az Öregasszony boldogan ecsetelgeti apámnak, hogy azt mondta neki Férjem, hogy majd kap kályhát és akkor azzal tudja majd pótolni a gázt, hogy ne legyen olyan sok a számla, majd fűt fával is. Természetesen erről sem tudtam. Ugyan minek kellett volna engem beavatni ilyen kaliberű tervbe Férjemnek? Végülis csak a felesége vagyok.. még...

Azt végre sikerült belátnia, hogy le kell tennem a jogsit, mert azzal neki is segítek és ha most nem rakom le, ki tudja, mikor jön a következő lehetőség... Ezért Április 19-én kezdem a jogsit. Hála a Mindenhatónak.. Végre valahára..Egy álmom fog valóra válni, ha a kezemben fogom tartani a jogsimat.

Ez viszont következményekkel jár. Pl közölte velem Férjem, hogy egy forintot nem költhetek a GYED-ből, mindet beletoljuk a jogsiba. Akkor ő fizeti a csekkeket és a kaját. Nekünk Manóval igencsak sokat kell majd Szülővárosomban tartózkodnunk, mivel ott csinálom a tanfolyamot. Hétfőn, Szerdán és Csütörtökön vannak órák, tehát max hétvégente leszünk itthon. A vezetést is jó minél hamarabb letudni, így ez valószínűleg a KRESZ vizsga után sem fog nagy vonalakban változni. Viszont akkor jó formán csak magát kell etetnie. És fenáll a teljes elhidegülés veszélye. Mivel még kevesebbet leszünk együtt és tudjuk, hogy a kapcsolatunk amúgy sem áll valami fényes helyzetben.. Na de most csak a jogsi lebeg a szemem előtt és hogy általa végre leomlanak azok a falak, amelyek most maguk közé zárnak. De egyszer kitörök.. És az lehet, hogy egy pár embernek fájni fog..

Ha sikerül végigcsinálnom a tanfolyamot újra bebizonyítom magamnak, hogy képes vagyok a céljaim elérésére. Hogy nem vagyok kevesebb másoknál, sőt, elérem, amit akarok. Mert nincs lehetetlen, csak tehetetlen. Azzal adnék egy löketet magamnak az újjá épülés útján. És ha az építkezésnek vége.. Erősebb leszek, mint valaha...

Néha zaj tör a csendbe..

Vasárnap volt, mikor hazajöttünk.

Meglepetés várt, de nem úgy sült el, ahogy azt Férjem várta. Ugyanis átrendezte a fél lakást, mire hazaértünk, és nem örültem neki. Főleg annak nem, hogy a kanapé visszekerült a konyhába, és akkor volt ott, mikor még itt lakott a Művésznő. A hideg futkosott a hátamon, mikor megláttam, minden egyes alkalommal, mikor befordultam a konyhába. Ismét eszembe jutott, hogy ebbe se volt beleszólásom, ahogy mostanában semmiben sem..
Férjem azt várta, hogy majd hogy örülök az új étkező saroknak. De nem így lett. Mára már sikerült a sarokkal megbarátkoznom, főleg, hogy tegnap átpakoltuk megint az egész lakást. Úgy, ahogy én szerettem volna. A kanapé bekerült a Manó és az én szobámba. Így már nem kerülget a frász és nem is néz ki rosszul..

Anyósomtól a kulcs természetesen nem került vissza. Váltig azt állította Férjemnek, hogy ő most már nem fog ide átjönni és ennyivel le lett tudva.
Ehhez képest nem volt még olyan nap Vasárnap óta, hogy ne jött volna. A házba nem jön be, de azon kívül mindenhol megtalálható a lelkem.. Ma is elmentem Manóval, motorozott, mire hazaértünk, Anyuka már itt volt. Látta, hogy egyik kezemben, a gyerek és a motorja, a másikban egy nagy csokor aranyeső, erre mikor a szomszéd ház előtt jártunk kulcsra zárta a kaput. Nem álltam meg szó nélkül, mondom nem lehet igaz, hogy bekulcsolja a kaput, mikor látja, hogy jövök hazafelé. Nem szólt vissza semmit..  Gyökér..
Szokásos. Megint az öregasszony szava döntött az enyémmel szemben. Be kellett látnom, hogy ez soha nem fog megváltozni.
De van egy tervem, amit meg is fogok csinálni, de jó kis kib@szás lesz Anyukával.. Barátnőmtől és az élettársától jött az ötlet, és meg is fogom fogadni. Majd meglátjuk ahhoz mit szól Anyuka. :D

Férjem hajtja a második gyerek témát. Beszéltünk már erről, de konkrétan még nem volt kimondva, hogy na akkor dolgozzunk az ügyön. Az átrendezéstől úgy berágtam, hogy napokig nem is feküdtem mellé semmilyen célból. Tegnap enyhültem meg, hogy végre átpakoltunk és sokat volt a gyerekkel este. De nem védekeztünk.
Egész este azon agyaltam, hogy mi van ha most jön majd a második baba. Mivel ma az erdőn volt, fát szedtek, délelőtt hazajött. Akkor mondtam neki, hogy legalább őszig várjunk már, mert két dolgot is kértem a második baba érkezése előtt. Az egyik, hogy hagy tegyem le a jogsit, hogy ne legyek itthon bebörtönözve. A második, hogy ezen a nyáron, hagy vegyek részt egy-két buliban, hagy legyek kicsit fiatal, mert a Manóval való terhességem és a megszületése óta nem volt ugye ilyenre lehetőségem, de mivel még fiatal vagyok, igényem lenne rá. Vannak terveim erre a nyárra.. Beleegyezett és azt mondta támogatni fog a jogsiban is. Hát kíváncsi leszek, mert ugye ígérgetések azok voltak, mostanában bőven, de általában semmi nem lett belőle.
Ne értsetek félre, én is szeretném a második babát. A legjobban egy kislányt. A CSOK is köt, de amúgy is nagyon szeretnék Manónak egy tesót. De még várnék. Mert jelenleg úgy érzem, hogy nincs túl sok szavam ebben a házban és ez zavar. Most annyira kusza minden, hogy nem biztos, hogy pont most kellene várandósnak lennem.
Ha jönnie kell, persze jöjjön, de a jogsit akkor is leteszem. Csak akkor sürgős lesz.
Kíváncsi leszek mi lesz ebből..

Nem javul..

Telnek a napok és történnek a dolgok.

Kedden beszélt Férjem Anyóssal.. Elvileg nem vesztek össze, de Anyósom pontosan úgy reagált, ahogy vártuk. Azt mondta nem jön hozzánk többet, mert ki van tiltva, -ez a nagy lelkesedés kb max egy hétig fog tartani- meg hogy mi nem hisszük el, hogy ő milyen nagyon szereti az unokáját.. Még azt hajtotta, hogy a garázshoz hagy maradjon meg a kulcsa, mert akkor ki tudja venni a fagyasztóból, akármi kell neki. Természetesen erre is reagáltam hogy majd én beengedem és kiveheti. Próbálkozik, hátha.. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy vissza adja-e majd a kulcsot és hogy fog-e akármi is változni.

Férjemet két napig kenyérre lehetett kenni. Mindig mondta, mennyire hiányzunk.. Már mire elhittem, hogy megváltoztathatjuk a dolgokat és élhetünk boldog családként tegnap visszatért a régi formájába. Beszélgettünk délelőtt telefonon. A szokásos panasz áradat. Hogy ő milyen rosszul volt éjszaka. Megint csak annyit tudtam mondani, hogy akkor miért nem mész el orvoshoz, meg akarjuk várni míg kórház lesz belőle? Utána panasz a munkahelyre. Most lehetett volna másik munkahelye, annyi a lényeg hogy nyugodtabb helyen lenne sokkal és 20 000 Ft-al kapna kevesebbet. Próbáltam rábeszélni. Az a 20 000 Ft nem éri meg, ha pár év múlva eltemetem a férjemet, mert teljesen rámegy idegileg a munkahelyre. Szerintetek mit tett? Semmit!!! Még utána sem érdeklődött.. Mert hogy a pénz.. Aha.. És mit csináljak a pénzzel ha már nem lesz Férjem? Kenem majd a hajamra kb.. Számomra sokkal fontosabb lenne nyugodt környezetben tudni a férjemet, tudni, hogy még sok 10 évig velem lesz.. Mint a pénz... Felfordul a gyomrom még a gondolatra is, hogy fontosabb neki a pénz, mint az, hogy a lehető legtöbbet legyen a családjával.. Azt mondta annyira sok munkája van, hogy nem biztos, hogy be fog tudni jönni értünk Vasárnap, lehet, hogy csak Hétfő lesz belőle. Oké el is fogadtam, ki se látszik a munkából..

Délután elterelődtek a gondolataim, mert Ági barátnőmmel megnéztük a moziban a Kincsemet. Lovasként eszméletlen reakciókat váltott ki belőlem a film... Mikor versenyeztek, Kincsem vágtatott a cél felé, izzadt a tenyerem és végig a hideg rázott. Annyira beleéltem magam.. Két résznél el is sírtam magam. Teljesen magával ragadott, még hazafelé is a dal játszódott a fejemben amit a filmben hallottam.

Egyedül tartottam hazafelé, de érdekes arcok jöttek velem szemben, már majdnem féltem, jobbnak láttam felhívni Férjemet. Beszélgettünk milyen volt a film. Aztán rátértünk hogy ő mit csinált. Hát egyszer csak kinyögi, hogy a kocsmában megbeszélték egyik barátunkkal hogy Szombaton elmennének horgászni....

Na ez már aztán rohadt érdekes! Valaki elmagyarázhatná nekem, hogy ha valakinek annyi munkája van hogy nem tud elutazni a családjáért az anyósáékhoz, hogy mehet el egy egész napi horgászatra?? Igen, ezt hívják úgy, hogy arra van időnk, amire akarjuk.. Biztosan nagyon hiányzunk neki.. Továbbá erre az illene, hogy az teljesen mindegy mit mond az ember, a lényeg, hogy mit tesz...

Egy világ dőlt össze bennem Férjemmel kapcsolatban. Mostanában annyit csalódtam benne, hogy ez ritkaság számba megy. Eljutottam arra a pontra, hogy innentől egy szalmaszálat nem fogok keresztbe se tenni annak érdekében, hogy együtt legyünk.. Így végképp nem tudom mi lesz velünk.. Szerintem soha nem fognak ezek a dolgok megváltozni. Nem is akar ezeken változtatni. Jó neki, hogy betegeskedik, legalább addig is vele foglalkozom, sajnálom. (Anyósom szindróma. Volt kitől örökölni. Anyuka aztán megtanította az életre a gyermekét.. Gratulálunk!)  Jó neki a munkahely, mert főnök, igaz hogy három ember se volna elég annyi munkára mit amit ő visz el a hátán, és közben saját magát öli meg az idegben, de mégis élvezi, mert 70 embernek dirigálhat és végülis ha úgy nézzük azt csinál amit akar. Mindig is a munkába menekült. Most is azt teszi. Szerinte teljesen normális hogy alig látjuk, hogy a pénzt hajtja állandóan, miközben a fia apa nélkül nő fel, mert mást sem hall szegény gyerek, csak azt, hogy apa nem tud veled lenni, mert dolgozik..Mélységesen csalódtam.. A baj ott kezdődik, hogy szerintem ha akarná se tudná már helyrehozni a dolgokat bennem.. De mivel nem is akarja.. Így halott ügy..

Elég...

Férjem után ismét Anyósom alkotott..  Csak hogy ne unatkozzunk már, ne teljen esetleg nyugodtan egy pár nap.

Péntek délelőtt. Sikerült elaltatnom a Kicsit és mikor rendet raktam, én is lefeküdtem mellé. Úgy fél óra pihenés után keltünk fel, de nem nagyon voltam magamnál, biztosan aludhattam én is egy kicsit. Kikászálódom az ágyból, kilépek a szobából, ebben a pillanatban meglátom, hogy Anyósom már jön be az ajtón. Köszönés nélkül, ront be, csak annyit kérdez, hogy a gyerek ébren van-e. Kómásan, de mondom neki, hogy ebben a pillanatban ébredtünk fel. Kiszól a háta mögött, hogy gyere! Megállok, kipillantok az ablakon, hogy vajon kinek szól. Hát a legrémesebb barátnője, Manyi érkezik. Persze se megkérdezés, hogy bejöhetnek-e vagy zavarnak-e.. Semmi a világon. Még szinte fel sem fogom mi történt, csak bevonulok öt percre a fürdőbe, hogy kicsit magamhoz térhessek. Hallom, ahogy rikácsolnak az előszobában.. Még a hideg is kiráz.

Kimegyek és köszönök. Szokás szerint Manyi mindent megkérdez, már a pofátlanság határát súrolja. Kérdez valamit a gyerekről, elkezdem a választ, de az öregasszony közbevág, túl ordít és befejezi a mondandómat. Oké, most már kezdek bepipulni.

Végre valahára elmennek, de kiakadtam ezen a pofátlanságon, amit ezek ketten megengedtek maguknak. Járkálnak kényük kedvük szerint mint akik otthon vannak, mégis hol lehet a határ??

Délután újabb incidens, holott semmit nem csináltam.

Manó motorozik, loholok a nyomában. Hallom az utca végén ahogy ordibál az öregasszony a Kicsinek, de se a gyerek, se én nem reagálunk. Elmegyünk a szomszédos utcában álló traktorig, ahogy szoktuk, majd hazafelé megyünk. Majdnem a ház előtt járunk, mikor Férjem szó szerint letámad. Mit képzelek, miért nem szóltam az öregasszonynak? Borzasztó vagyok, állandóan csak a feszültséget szítom. Csak annyit tudok kinyögni, hogy tessék? Teljesen leforrázott ezzel..

Míg a boltig érünk ordítunk egymással a kocsiban, ugyanis majdhogynem mindennek el vagyok hordva. Úgy összeveszünk hogy órákig nem is szólok hozzá. De újra jön az öregasszony. Lemegyek Férjemhez a garázsba, amúgy is meg kell ezt beszélnünk, meg ha fent maradok a lakásban az öreggaszonnyal fix, hogy neki megyek..

A garázsban még veszekszünk. Férjem támad szokás szerint. Csak egyszer emeli fel a hangját, én akkor sem. Ezáltal nem veszítjük el a fejünket. Most már olyan mondatok hagyják el a számat, amiket eddig nem mertem kimondani. Most már nem tudom nézni, kit bántok meg és kit nem. Egyszerűen nem érdekel.

Este folytatódik. De még mindig támad. A határt átlépem, már bőgök. Kezd belőlem minden kijönni az öregasszonnyal kapcsolatban. Hogy nagyon fáj, hogy úgy bánt, hogy soha nem tettem semmi rosszat ellene. Hogy mindig őszinte voltam és rengeteget nyeltem. Hogy örülnie kellene hogy szültem egy gyönyörű kisfiút, aki az unokája, mert ha én nem vagyok, unoka nélkül hal meg. Hogy mennyire fáj hogy soha nem mondaná, hogy valamit tőlem örökölt a gyerek. Hogy a kezdetektől közém és a férjem közé akar állni. És hogy egy ember még soha nem okozott ennyi fájdalmat nekem mint ő.

Tegnap ismét mentsváramba, Szülővárosomba menekültem, Édesanyámékhoz, Manóval. Nem bírtam már ezt tovább. És nem is akarok hazamenni, míg Férjem el nem veszi az öregasszonytól a kulcsot. Mindennek van határa.. Így is örülhetnek, mert még finom voltam és nőies, no meg türelmes is. De elszakadt a cérna. Elegem van. Hogy a saját otthonomban nem lehetek nyugodtan mert Anyósom feszt csinál valamit.  Nem altathatom nyugodtan a Kicsit, mert kismilliószor eljátszottuk már, hogy pont akkor jött az öregasszony, mikor altattam volna a gyereket. Nem fogom engedni tovább senkinek, nemhogy ennek az utolsó aljas, alpári, alávaló szipirtyónak hogy belemásszon a magán életembe vagy elmarja mellőlem a Férjemet. Elég!

Igazság..

Tegnap ismét berágtam ezért az ilyenkor legjobb megoldást választottam és elmentem futni. A kedvenc helyemre.

Zakatoltak a gondolataim, amíg vitt a lábam. Kifelé kétszer váltottam gyaloglásra, mert két emelkedőt nem tudok kifutni. Egyszerűen elfogy a szusz. A gondolataim nem álltak meg egy pillanatra sem, de már nem voltam ideges, azt letudtam délelőtt. Már a csalódás vette át a harag helyét. De ez valahogy jobban fáj és mélyebb.. A harag gyorsan elszáll, de a csalódás beleeszi magát a lelkembe és napokon, heteken keresztül nem enged el. Csak rág és gyötör. Ha hagyom. Régen hagytam, sőt engedtem neki, hagy rágjon csak. Még sajnáltam is magam. De szerencsére mára már beláttam, hogy ezzel csak saját magamnak ártok és nemhogy jobb, de rosszabb lesz. Ezért már a csalódásnak sem engedek.

Most Férjem akasztott ki. Ha nem az öregasszony alkot valamit, akkor a kisfia adja az ívet. Már a hétvégén is mondta, hogy el akar menni horgászni, de kifejtettem, hogy nem örülök neki. Lehetne egy kicsit velünk is. Amúgy sem voltunk itthon egy hétig. Nem ment el reggel. Viszont egész délelőtt ezt hajtotta. "Olyan jó horgász idő van!" "Csak el kéne menni.." "Ma biztosan fognék halat!" Kb. fél 11-ig bírtam. Akkora már felhúztam magam, és mondtam neki, hogy menjen el akkor ha már annyira akar. Tettem tovább a dolgom, akkor már hízeleg. Ezzel nég jobban felidegesít, mert csak akkor tud bújni meg ölelgetni, ha akar valamit, ez már nem a mindennapi életünk része. Persze ki is fejtettem, hogy most már akkor hagyjon békén, mert amúgy le se sz@r. Miért mondok ilyet? Mondom, mert így érzem. Persze megint csak az lett a vége, hogy közölte velem, hogy nem vagyok normális. Azt is mondtam, hogy a gyerek is szeretne vele lenni, mert egész nap mást se mond szinte, csak hogy Apa. Reakció: Este vele vagyok. Ekkor már szinte nem láttam a dühtől. Azt mondtam neki, hogy ha neki ennyi idő elég a gyerekkel, akkor én kérek elnézést. Na ez után jött hogy nem vagyok normális. El is ment horgászni. Dúltam és fúltam, elkeseredésemben Édesanyámat hívtam, mindig őt szoktam ilyen esetekben. Kicsit meg is nyugtatott, aztán sikerült elaltatnom a Kicsit és leültem festeni, amivel sikerült teljesen lehiggadnom. A futás is nagyon kellett. Főleg, hogy a kedvenc hegyoldalamban üldögélve rájöttem pár dologra.

Elegem van és belefáradtam az állandó harcokba. Harcoljak anyósommal minden egyes nap. Védjem a gyerekem és saját magam a negatív energiáitól, a köcsög megjegyzéseitől. A lelki fájdalomtól. Mossam ki magam állandóan a sz@rból, amibe minden nap bele akar tuszkolni, csak még nem sikerült neki. Mellé ott van a Férjem. Harcolnom kéne a szeretetéért, a törődéséért, az idejéért, a figyelméért. A bökkenő csak az, hogy belefáradtam a harcokba, nincs erőm ezt tovább folytatni. Nem is akarom. A másik meg az, hogy miért harcoljak ezekért a dolgokért? Ha maguktól nem jönnek, alapból, akkor hiába is erőltetem, soha nem fognak jönni.. Nem erőltethetem a Férjemre az akaratomat. Nem is akarom. De be kell látnom, hogy ő nem tudja nekem azt adni, amire nekem szükségem van. Ő soha nem fog tudni annyi szeretetet adni. És az még hagyján, hogy nekem nem, de a saját gyerekének se. Ez már a nagyobb baj.

Az örökös harcban viszont elvesztettem saját magam. Már nem tudom ki vagyok, vagy hogy ki akarok lenni. Felemésztett az állandó harc, miközben elfelejtettem ki is vagyok valójában. Most már nem találom önmagam. Pedig ezt nem kellett volna. Senkiért sem szabadott volna feladnom.

Hónapokkal ezelőtt úgy éreztem, hogy elkezdtem építeni saját magam. Hogy végre épülök. A zenével, a festéssel, a lovakkal, az edzéssel. De ott a hegyoldalban rájöttem, hogy annyira lent voltam, hogy még csak most vagyok a nullán.

Elvesztettem saját magam mert mindenki mást helyeztem előtérbe. Azzal a gondolattal, hogy jól van ez így. Az énem lázadt. De a hétköznapokban mindig elnyomtam ezt a lázadást. Megvan az Anya. A feleség is. De hol vagyok én?

Szürke..

Pénteken bejöttünk Szülővárosomba.

Szombaton ünnepeltünk kicsit, Édesanyának volt a születésnapja. A tegnapi nap teljesen átlagos módon telt el, elmaradt egy találkozóm, ami nagyon nem tett jót a lelki világomnak. Csak hogy érezzem a törődést, az eső is esik, így nagy valószínűséggel a holnapi lovaglásból sem lesz semmi.

Lelkileg nagyon el vagyok fáradva. Kellene valami ami végre feltölt. De úgy tűnik ebből nem lesz semmi, hiába utaztam. Ürességet érzek, semmi kikapcsolódás nem jut. Manó is nagyon leszívja az energiámat és jelenleg semmi nincs ami feltöltene, ami erőt adna, feldobna.

Sajnos jelenleg elég szürkén látom a helyzetet. Biztosan megoldódik majd és jobb lesz pár napon belül.. Próbálok abba kapaszkodni, hogy most legalább nem vagyok egyedül és nem kell az öregasszonyt néznem. Manó is jobban alszik, ha Édesanyáéknál vagyunk, úgyhogy lehet, hogy egy kis pihenés majd megoldja a dolgot... Egy kis zene.. Plusz ma mindenképp edzek, mert kihagytam a hétvégét. Hátha az is ad majd egy kis erőt.

Átlag...

Nagyon hosszú napjaim vannak mostanság, és a múltkori nyugalomnak, amiről írtam, se híre, se hamva..

Megint össze vagyok kicsit zuhanva, de még éppenséggel tartom magam..

A rossz hangulatomnak az alapjául szolgáló eset még a múlt hét folyamán történt. Ugyanis egyik este Manócska átment az apjához és valamilyen csoda folytán ott aludt el, nem mellettem. Ilyenre még soha nem volt példa. Mikor átmentem megnézni, hogy mi ez a nagy csend, nagyon örültem annak, amit láttam. Ami utána következett, már annyira nem dobott fel. Természetesen úgy gondoltam, hogy akkor elalszunk szépen hárman, ahogy a családokban szokták az emberek. De Férjem közölte velem, hogy vigyem át a másik szobába, a helyére a gyereket. Kamilláztam rendesen. Rögtön tiltakozni kezdtem, hogy ez most mi, hát miért nem jó ez így, milyen meghitt, meg ha itt akar aludni a gyerek, akkor hagy aludjon már itt, de a mondandóm- mint általában- süket fülekre talált. Férjem ugyanis kitartott az álláspontja mellett és azzal az indokkal, hogy de ő tv-zik és cigizik éjszaka, vigyem át a gyereket.

'Hogyan tapossunk bele szakszerűen a lelkembe' kitűnő példáját olvashattuk.. Meg kell mondjam, elfáradtam. Az örökös tanításba, hogyan kell normális módon viselkedni egy családban. A türelembe, hogy hiába kérek valamit, mondom el szászszor, akkor sem érdekli. Nem eleget harcoltam már az anyjával is, amikor még itt élt? Akkor a Férjem által érzett szerelmem hajtott előre, adott erőt, hogy végig csináljam. De már elfogyott az erőm. Elfogyott a türelmem. Belefáradtam az örökös harcba. Csak nyugalmat szeretnék, békét, ahonnan erőt tudok kovácsolni. De jelenleg ehhez utaznom kell...


Pénteken este kirándultam, hogy úgy mondjam. Ugyanis délután Csibész kutyánk szokásához híven elszökött, de most vitte magával Maszatot is. Amikor este hazaértünk Csibész itthon volt, de Maszat nem volt sehol. Bőgőgörcsöt kaptam, hogy hol lehet a kiskutyám, vajon hol hagyta el az a barom Csibész.. Persze Férjem szerint megint csak nem vagyok normális és közölte velem, hogy akkor menjek el megkeresni. Nyugodjatok meg, egy pillanatig eszébe sem jutott szerintem, hogy esetleg átöleljen és azt mondja, hogy megkeressük vagy nyugodj meg, haza fog jönni, nem lesz semmi baja, vagy valami hasonló. Nem, simán nem vagyok normális, kész. Miután megfürdettük Manót, és ciciztettem, Férjem elment itthonról, mert váltig állította, hogy szerinte a szomszéd utcában, az anyjánál van a kutya. Mondtam neki, hogy kizárt dolog, mert onnan haza tudott volna jönni, de megint csak nem hitt nekem. Így elment oda, de Maszatot nem találta ott. Persze ezt csak másnap tudtam meg, nekem nem mondta el akkor, mit forgat a fejében. A büszkeség nagy úr..
Nyolc órakor, a Férjem is és a Fiam is aludtak, amikor elindultam. Jól esett a friss esti levegőn a séta. Noha néha megállt a szívem a közeli bokrok zörgésétől, de Csibész elkísért, így nyugodt tudtam maradni. Mondjuk ez a minimum azután, hogy elhagyta a kiskutyámat.. A falu közepén felhívtam Andit, mert tudtam, hogy Ő van a kocsmában. Mondtam neki mi a helyzet, de mondta, hogy nem látta a kutyust. Elküldte hozzám Dettit, azt a csajszit, akibe szerelmes a kisfiam. Megállt mellettem autóval, elszívtunk egy cigit, aztán mondtam neki, hogy menjünk le a forráshoz, mert kocsival le merek menni, de egyedül nem mertem volna, mert az már az erdőben van és nincs rendesen kivilágítva sem. Megérkeztünk a forráshoz, kiszálltam. Elkiabáltam magam. "Maszat!!" A kiskutyám már szaladt is felém. Rögtön elkezdtek folyni a könnyeim, mikor már a karomban volt a négylábú Tündérem. Amíg hazaértünk, szétnyalta az arcom és mikor megérkeztünk rögtön elfoglalta a kis ládáját a kazán mellett és el is aludt. Még néztem egy darabig, elszívtam még egy cigit az idegeskedésre való tekintettel és utána jöttem fel. Arra értem haza, hogy Manó leesett az ágyról. Fogalmam sincs hogy csinálta, mert úgy kipárnáztam mint állat, takarót, macit, mindent odatettem, de hiába.. Az apja mesélte, hogy ordított a gyerek és nem tudjuk hogy, de keletkezett egy kis lila folt a homlokán, biztos valahova nagyon beütötte. Na, mondom, hogy nem unatkozunk.
Maszatra visszatérve, elmondanék valamit. Azért annyira fontos nekem ez a kutya, mert a régi kutyámra, Édenre emlékeztet. Imádtam azt a kutyát, de az exemnél maradt, hosszú lenne most elmesélni miért. Ezért már nem az enyém. Így le kellett mondanom róla, elvesztettem, és ez a mai napig fájó pontom. De Maszat a helyébe tudott lépni. Azokkal az aranyos kis barna szemeivel, a jellemével, hogy szabály szerűen könyörög, hogy simogassam meg, hogy csak rám hallgat, hiába szól rá Férjem vagy Anyósom. Egy tündér. Éden volt ilyen. Ezért nagyon fontos nekem Maszat és nem tudnám elviselni, hogy ha valami baja lenne. Mert Ő az én kiskutyám. De a lényeg, hogy itthon van újra és megfogadtam, hogy soha többet nem fogom engedni, hogy ilyen eset történjen.

Hétvégén kis löketet adott, hogy kijött hozzánk Édesanyám. A jelenléte nagyon jó hatással volt rám, de érezhetően telik a pohár nála Férjemmel kapcsolatban és ez szült egy pár nézeteltérést, azokról a szitukról nem is beszélve, mikor megakadályoztam, hogy balhézzon. Én elhiszem hogy ideges, hiszen védeni akar engem meg az unokáját, de van elég balhé itthon enélkül is sajnos..

Vasárnap délután történt még egy igencsak említésre méltó dolog.
Lementünk a kocsmába, mivel kisfiam Keresztapjának, Asztinak volt aznap a születésnapja. Haverokkal együtt ültek egy asztalnál, már kicsit őszinte állapotban a pezsgőtől és a pálinkától. Andi barátnőm volt a pultban, úgyhogy ez adott egy alap hangulatot.
Kezdtem megijedni, mikor a kis alkoholmentes citromos Gösserem mellett megjelent egy kis Baileys és egy kis meggypálinka is. Hát na, csak születésnap van, amúgy sem valami sűrűn engedek meg magamnak ennyi alkoholt, ezért úgy döntöttem, hogy most engedek a csábításnak.
Amíg én a poharakkal barátkoztam, a vadászok kiszúrtak. Hát csak meg kéne velem is ismerkedni ugyebár. Sokszor gratuláltak a Kicsihez, hogy milyen szép és milyen okos kisfiú. Dagadtam a büszkeségtől. Kifejtették, hogy olyan nézésem van, hogy nem akarnak velem rosszban lenni. Csak nevettem és mondtam, hogy nem is néztem senkire csúnyán, mire annyi volt a reakció, hogy "Hát ez az!". Kicsit viccesnek találtam a szitut, hogy 25 éves kis "csitriként" ilyen reakciót váltottam ki meglett, családos férfiakból. Jobb is!! :D ;)
Aztán egyszer csak meghallottam,amint az egyik vadász nagy lelkesedéssel ecseteli Férjemnek, hogy milyen szerencsés ember, amiért ilyen szép, fiatal felesége van és hogy ha neki lenne ilyen szép felesége elfogadná minden rigojájával együtt. Megmosolytatott, de kellett már egy kis lelki fröccs. Tovább folyt a dolog, arra is kitért, hogy tegye össze Férjem a két kezét, hogy 25 évesen gyereket szültem neki, családot adtam neki és nem a bulikba mentem, még annak ellenére is, hogy nagy köztünk a korkülönbség. Ja és, hogy köszönjön meg nekem mindent, amit teszek érte és a családunkért.
Mindenkinek leesik, mindenki tisztában van azzal, hogy mekkora ajándék egy család, egy egészséges gyönyörű kisfiú, csak a saját Férjem nem érti a lényeget. Az együtt töltött idő jelentőségét, a közös programokat, egymás támogatását és szeretetét, és hogy igenis egy nő is dolgozik otthon egész nap és néha szüksége van a barátai társaságára és egy kis kikapcsolódásra.

Ez a hetem is húzós. Manó a szó szoros értelmében mindent megtesz annak érdekében, hogy valamilyen módon összetörje magát. A mai nap leesett a székről, miközben mosogattam. Hiába fektettem le a széket, hogy ne tudjon rá felmászni, úgy felállította, hogy észre se vettem, és onnan már csak egy aprócska rossz lépés hiányzott... Aztán a kezét vágta el a mosogatótálca alatti éles résszel, hiába mondtam, hogy ne nyúlkáljon oda. Aztán motorral esett akkorát, hogy hét darab apró kavics karcolta fel az arcát a jobb szeme alatt, úgyhogy egyre jobban néz ki a gyermek.
Ezért a mai idegemet is edzéssel vezettem le, mert majd felrobbantam. Főleg miután közölték velem, hogy Anyóska elviszi a mikrónkat, mivel az övé elromlott. Nem is ez a baj, mert bánja a franc, vigye, vettünk már másikat, erre felkészülve, csak éppen megint én tudtam meg utoljára. Szokásos..

Na nem baj, Pénteken újra Szülővárosom. Édesanyám szülinapját feltétlenül meg kell ünnepelni, író-olvasó találkozó is lesz de ezeken kívül is lesz kellemes időtöltés. Amúgy is ki kell szakadnom már megint a szürke hétköznapokból, mert ezt tényleg nem lehet bírni épp ésszel...



Visszaállás..

Egy hete már, hogy hazajöttünk Szülővárosomból.

Nem bántam meg, hogy ennyi időt bent töltöttünk, voltak kellemes élmények bőven. Férjemre is rá fért már, hogy egy kicsit elgondolkozzon és nekem is le kellett higgadnom.

A héten minden nap a fiúk együtt voltak esténként. Én meg csak lestem. De örülök neki nagyon, hátha megváltozik ez és több időt fog együtt tölteni Apa és fia. Játszottak, én pedig simán el tudtam úgy olvasni 10 oldalt a könyvemben, hogy senki nem zavart meg közben... Ilyen sem nagyon volt még..

Pénteken este elmentünk egy fürdőbe. Csak hárman. Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, Manó olyan szinten feloldódott, hogy két kislánnyal is összebarátkozott, plusz az egész fürdőt bejárta, mi meg csak loholtunk a nyomában. A vízből alig lehetett kiszedni, olyan pancsolással volt, nagyon élvezte. Öröm volt nézni. Végre Férjem is nyugodt volt és mosolygott. Nagyon ránk fért már ez, örültem neki, hogy Férjem megszervezte.

A tegnapi napon érkezett hozzánk, volt Lakótársam, Ágicám. Majd csak holnap délelőtt megy haza én pedig felettébb élvezem a helyzetet, hogy beszélgetünk és van segítségem. Nagyon jól esik a társaság.

Tegnap délután lementünk a volt munkahelyemre, az istállóba, mert megtudtam, hogy kis csikó született, ha jól emlékszem 16-án este. Bekönnyeztem kicsit, mikor megláttam, meghatódtam és eszembe jutott az a kis csikó, aki akkor volt az istállóban mikor én ott dolgoztam. Ránéztem erre a kis törékeny pici lényre, akiből árad az ártatlanság. Nagyon édes. És már most gyönyörű kis lovacska. Biztosan jó ló lesz belőle.

A mai napon már festeni is tudtam, úgyhogy tényleg nem lehet szavam sem. Plusz Keddtől újra edzek. A tegnapi nap pihenő napot tartottam, de ma délelőtt is nyomtam. Ágica becsatlakozott, jó volt a társaság és Ő is ügyesen csinálgatta, a felét bírta, de tényleg kemény edzés úgyhogy az is csoda hogy azt bírta.

Most kicsit nyugalom van, aminek nagyon örülök, mert már nagyon hiányzott. Kicsit próbálok pihenni, már amennyire a gyermekem engedi... ;)

Állítólag semmi...

A múlt hétvége folyamán bejöttünk Szülővárosomba, mivel Férjem unokatesójáékhoz voltunk hivatalosak. Lagzit ünnepeltünk, de csak kicsiben, mert egy családi tragédia kicsit beárnyékolta a hangulatot.

Nem maradtunk valami sokáig, mivel Manó álmos volt már, így kapkodva kellett ennem is, mert Férjem szokásához híven feszt sürgetett, hogy menjünk. Oké, valahol megértem, mert Ő vitte haza mamámat is, - Mamám a kórházban volt a héten, aznap engedték haza- de attól nem kell feszt azt hajtani, hogy menjünk. Ő megkajált, hogy én ettem-e vagy hogy meg tudok-e nyugodtan inni egy kávét, az szokás szerint nem érdekli. Mindegy, nem is tudom miért lepődök már meg..

Bent maradtunk Édesanyáéknál, Manóval, semmi kedvem nem volt hazamenni. Úgy volt, hogy Keddig maradunk, de Manónak Hétfőn hőemelkedése volt. Szerencsére Nurofen után annyiban is maradt, azóta sem volt, de mivel nálunk egy héten egyszer van gyerekorvos, itt meg van délelőtt is, délután is, így nem akartam kockáztatni és nem mentünk haza. Na jó, nem foghatom teljesen Manóra, mert én sem akartam még hazamenni. Minek? Veszekedni? Esetleg Anyóst hallgatni? Köszi, inkább maradok..

Pár napig még szúrkálódtunk Férjemmel, de aztán lehiggadtunk. Úgy néz ki, sikerült rábeszélnem, hogy vizsgáltassa ki magát, mitől fáj állandó jeleggel a gyomra és miért idegbeteg. Tegnap mondtam neki, hogy már legalább nem öljük egymást, mire simán közölte velem, hogy szerinte semmi extra nem történt, mégcsak nem is veszekedtünk. Nem értem.. Most tényleg én vagyok ennyire mimóza? Neki mégis mit jelent akkor a veszekedés? Ha ennyire különbözően gondolkozunk, akkor ezt,eddig miért nem vettem észre?

Mindenesetre nagyon jót tesz Manónak is és nekem is egy kis távollét az otthonunktól. Mivel Édesanyám is hozza a formáját, í gy annyit nevettem már csak ezen a héten, mint egy egész hónapban kb.. Manó is sokkal nyugodtabb.. Úgyhogy mindenképp jó, hogy bent maradtunk!

Már nem agyalok annyit, mi tévő legyek, bár jósoltam magamnak és igencsak érdekes dolgot hozott ki a kártya. De Édesanya olvas egy könyvet, az írónőtől lehet kérni személyre szabott karmikus horoszkópot. Párkapcsolati kérdésekre is választ ad. Hozzá fordultam, nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Jövő hét elején elkészül, de már alig várom. Hátha abból ki tudok szűrni valamit, hogy merre induljak. Jobbra vagy balra...