"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Visszaállás..

Egy hete már, hogy hazajöttünk Szülővárosomból.

Nem bántam meg, hogy ennyi időt bent töltöttünk, voltak kellemes élmények bőven. Férjemre is rá fért már, hogy egy kicsit elgondolkozzon és nekem is le kellett higgadnom.

A héten minden nap a fiúk együtt voltak esténként. Én meg csak lestem. De örülök neki nagyon, hátha megváltozik ez és több időt fog együtt tölteni Apa és fia. Játszottak, én pedig simán el tudtam úgy olvasni 10 oldalt a könyvemben, hogy senki nem zavart meg közben... Ilyen sem nagyon volt még..

Pénteken este elmentünk egy fürdőbe. Csak hárman. Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat, Manó olyan szinten feloldódott, hogy két kislánnyal is összebarátkozott, plusz az egész fürdőt bejárta, mi meg csak loholtunk a nyomában. A vízből alig lehetett kiszedni, olyan pancsolással volt, nagyon élvezte. Öröm volt nézni. Végre Férjem is nyugodt volt és mosolygott. Nagyon ránk fért már ez, örültem neki, hogy Férjem megszervezte.

A tegnapi napon érkezett hozzánk, volt Lakótársam, Ágicám. Majd csak holnap délelőtt megy haza én pedig felettébb élvezem a helyzetet, hogy beszélgetünk és van segítségem. Nagyon jól esik a társaság.

Tegnap délután lementünk a volt munkahelyemre, az istállóba, mert megtudtam, hogy kis csikó született, ha jól emlékszem 16-án este. Bekönnyeztem kicsit, mikor megláttam, meghatódtam és eszembe jutott az a kis csikó, aki akkor volt az istállóban mikor én ott dolgoztam. Ránéztem erre a kis törékeny pici lényre, akiből árad az ártatlanság. Nagyon édes. És már most gyönyörű kis lovacska. Biztosan jó ló lesz belőle.

A mai napon már festeni is tudtam, úgyhogy tényleg nem lehet szavam sem. Plusz Keddtől újra edzek. A tegnapi nap pihenő napot tartottam, de ma délelőtt is nyomtam. Ágica becsatlakozott, jó volt a társaság és Ő is ügyesen csinálgatta, a felét bírta, de tényleg kemény edzés úgyhogy az is csoda hogy azt bírta.

Most kicsit nyugalom van, aminek nagyon örülök, mert már nagyon hiányzott. Kicsit próbálok pihenni, már amennyire a gyermekem engedi... ;)

Állítólag semmi...

A múlt hétvége folyamán bejöttünk Szülővárosomba, mivel Férjem unokatesójáékhoz voltunk hivatalosak. Lagzit ünnepeltünk, de csak kicsiben, mert egy családi tragédia kicsit beárnyékolta a hangulatot.

Nem maradtunk valami sokáig, mivel Manó álmos volt már, így kapkodva kellett ennem is, mert Férjem szokásához híven feszt sürgetett, hogy menjünk. Oké, valahol megértem, mert Ő vitte haza mamámat is, - Mamám a kórházban volt a héten, aznap engedték haza- de attól nem kell feszt azt hajtani, hogy menjünk. Ő megkajált, hogy én ettem-e vagy hogy meg tudok-e nyugodtan inni egy kávét, az szokás szerint nem érdekli. Mindegy, nem is tudom miért lepődök már meg..

Bent maradtunk Édesanyáéknál, Manóval, semmi kedvem nem volt hazamenni. Úgy volt, hogy Keddig maradunk, de Manónak Hétfőn hőemelkedése volt. Szerencsére Nurofen után annyiban is maradt, azóta sem volt, de mivel nálunk egy héten egyszer van gyerekorvos, itt meg van délelőtt is, délután is, így nem akartam kockáztatni és nem mentünk haza. Na jó, nem foghatom teljesen Manóra, mert én sem akartam még hazamenni. Minek? Veszekedni? Esetleg Anyóst hallgatni? Köszi, inkább maradok..

Pár napig még szúrkálódtunk Férjemmel, de aztán lehiggadtunk. Úgy néz ki, sikerült rábeszélnem, hogy vizsgáltassa ki magát, mitől fáj állandó jeleggel a gyomra és miért idegbeteg. Tegnap mondtam neki, hogy már legalább nem öljük egymást, mire simán közölte velem, hogy szerinte semmi extra nem történt, mégcsak nem is veszekedtünk. Nem értem.. Most tényleg én vagyok ennyire mimóza? Neki mégis mit jelent akkor a veszekedés? Ha ennyire különbözően gondolkozunk, akkor ezt,eddig miért nem vettem észre?

Mindenesetre nagyon jót tesz Manónak is és nekem is egy kis távollét az otthonunktól. Mivel Édesanyám is hozza a formáját, í gy annyit nevettem már csak ezen a héten, mint egy egész hónapban kb.. Manó is sokkal nyugodtabb.. Úgyhogy mindenképp jó, hogy bent maradtunk!

Már nem agyalok annyit, mi tévő legyek, bár jósoltam magamnak és igencsak érdekes dolgot hozott ki a kártya. De Édesanya olvas egy könyvet, az írónőtől lehet kérni személyre szabott karmikus horoszkópot. Párkapcsolati kérdésekre is választ ad. Hozzá fordultam, nagyon kíváncsi vagyok az eredményre. Jövő hét elején elkészül, de már alig várom. Hátha abból ki tudok szűrni valamit, hogy merre induljak. Jobbra vagy balra...

Valós problémák..

Eddig nem akartam konkrétan leírni a kettőnk között zajló probléma halmazt, ami jelentkezett Férjem és köztem de eddig bírtam. El akartam siklani felettük, próbáltam meg sem jegyezni, hogy ne rágódjak rajtuk. De a problémák nem múltak. Hanem csak jöttek és jöttek.
Most már muszáj kitárulkoznom, mert ez már sok..

Ha visszamegyünk az időben, már az esküvő előtti időszak is érdekes volt.
Ott kezdve, hogy a kezem nem is lett megkérve. Csak el lettem véve feleségül, és isten áldja. Egyszer megjegyeztem még az esküvő előtt Párocskámnak, hogy ez mégis hogy van. Akkor próbálta elviccelni, de azért egy nő életében valljuk be, elég fontos lenne, hogy eljegyezzék. Annak elkerülése érdekében, hogy enyhítsen azon a gondolaton, hogy "csak azért vett el feleségül, mert várandós lettem a gyerekével"...
Itt kezdődött talán az a bizonyos lejtő, aminek jelenleg nagyon az alján tartózkodunk.
Amikor már rendesen nőtt Manó a pocakban egyre nehezebben viseltem az utazást. Többek közt azt is, ha rágyújtott mellettem, miközben vezetett. Hiába mondtam, le se szarta magyarul. Nem egyszer lettem mellette rosszul, vagy a pólóm az orromra húzva utaztam. Ezt már nagyon észre kellett volna vennem. Hogy nem tartja tiszteletben amit kérek, vagy amit mondok, ezáltal magát a személyemet sem. Ennek is lettek további viszonzatai.
A Kicsi mellett is simán rágyújt, akármikor utazunk akárhova. Teljesen mindegy, hogy a gyerek ott ül mögötte a gyerekülésben. Szerinte kimegy a füst az ablakon. Én meg érzem hátul a szagot.. Csak ha engem nem tart tiszteletben, akkor legalább annyi lenne benne, hogy a gyerek érdekeit nézi.

Anyósom elköltözésével elkezdett rohamosan romlani a helyzet.
Abban a hiú reményben áltattam magam, hogy ha elmegy az öregasszony még közelebb kerülünk egymáshoz. Nagyon nem így lett.
Biztos vagyok abban, hogy lelkiismeretfurdalása van, amiért elköltöztette az anyját. Az nem jut eszébe, hogy majd' 50 évesen ennek már nagyon ideje volt. Szerintem az is közrejátszhat, hogy mivel miattam költözött el Anyuci, tudat alatt ezért bánt. Mert engem hibáztat. Amúgy is azokon csattan mindig az ostor, akik a legközelebb állnak hozzánk, de valahol érzem, hogy ez a fajta hibáztatásom a szerves része ennek a dolognak.
Egyre többet találtam magam olyan helyzetben, hogy Anyukával úgy beszél, mint a hímes tojással, nekem meg odaköp egy-két bunkó mondatot. A helyzet most is ez. Már két hete folyamatosan.

Voltak húzások. Anyuka részéről is, Férjem részéről is.
Kezdődött azzal, hogy feszt azt hallgattam, mit csinált Anyósom, vagy épp egy dolgot hogyan csinálna, úgy levetítve, hogy nekem is így kéne. Amikor már tizedjére hallgattam, hogy Anyuka épp ezt hogy csinálná, azért felment a pumpa rendesen..
Aztán ott a másik része, hogy Anyukát feszt ellátta pénzzel, én meg a mai napig nem tudom az anyagi helyzetünket sem. Én beosztom azt a havi 53000+12000 Ft-ot, általában a kaját állom és ha kell valami Manónak. Férjem fizeti a számlákat. De soha  nem tudom mennyi pénzünk van mert nem avat be, nem mondja. A héten egyik nap itthon hagyta véletlenül a telefonját. Isten lássa lelkem, nem szoktam túrkálni de jött egy számlaértesítő sms. Aszerint 400.000 Ft van a számláján. Biztos halmozott fel hónapok alatt mert azt tudom hogy szokott pénzt hagyni a  számláján, ha lehet a maszek munkáiból fizeti a rezsit. De hogy 400.000. Mondanom sem kell, a szemem majdnem kiugrott konkrétan. De ha hagyok 4000 Ft-ot kajára a boltban, engem már megszól. Anyukának már három csekket fizettünk ki. Akárhogy agyalok nem jövök rá, hogyan lehet ez..
A két dolog nagyon nem egy lap alá tartozik az én értékrendemben. És nagyon nem igazságos.
Anyukának több dolog el van nézve. Ha beszól, én változtassak, ha nem tetszik neki valami, én változtassak, ha félre ért valamit, én beszéljek hangosabban.. Elég lesz már nem?

Volt már egy mélypontunk. Reméltem, hogy azzal le is van zárva és ha változtatok a viselkedésemen, ha türelmesebb vagyok és megpróbálok nem minden kis szar piti húzásuknál kiakadni, akkor majd jobb lesz. Egy ideig jobb is volt. Csak már ott tartunk hogy a semmin veszekszünk, olyan problémák jönnek ki, aminek még másfél év házasság után nagyon nem kéne kijönni. Akkor mi lesz később?

Már nem tudunk beszélgetni. Két hete folyamatosan gyilkoljuk egymást a szavakkal. Amikor megkérdezem, nem-e látta a gyerek kesztyűjét, az a válasz, hogy én vagyok itthon a gyerekkel, miért nem tudom. Amikor meggyújtok egy mécsest, kis hangulatnövelés gyanánt, odaadja az égő mécsest a gyereknek és mikor nézek értetlenül és meg is szólalok, hogy az eszét hova tette, én vagyok a hibás, hiszen én gyújtottam meg a mécsest. Amikor a gyermek közvetlenül fürdés előtt meztelenül szaladozik a szobában egy könyvvel a kezében és beteszi a gyereket a kádba könyvestül, én vagyok a hibás, hogy miért nem vettem ki a kezéből, mikor akkor léptem be a szobába.

Na jó, ez már tényleg nem normális...

Nagyon fájt, mikor azt mondta, hogy túl sokat kérek azzal, hogy legyen többet a gyerekkel, azt mondta olyat kérek, amit nem tud teljesíteni. Pedig szerintem ha akarna, többet tudna a gyerekkel lenni, csak nem is akar. Nagyon fájnak az olyan megjegyzései, hogy a szülésem csak egy múló fájdalom volt. Azért mindennek van határa..

Amikor megpróbálom vele megbeszélni, megkérdezem miért ideges, a reakció mindig semmi, fáradt vagyok. Rákérdezek, én csináltam valamit? Nem. Munkahelyen történt valami? Nem.
Így hogy segíthetek? Így hogyan értsem meg a viselkedését, hogyan legyek a társa?
Kezdem érezni, hogy túlságosan sok lett a kérdőjel..
Az az alap, amire eddig simán számíthattam, meggyengülni látszik. Anyagilag még mindig biztos, de semmi másban nem találom olyan határozottan. Pedig, ha érzelmileg nem érzem magam biztonságban, akkor már a hátsóm törölgetésére való az anyagi biztonság.
A Férjem szent meggyőződése, hogy mivel megvettük az új konyhabútort és megkaptam az új telefont, be is fogom a szám. Nem tudom hogyan gondolhatja, hogy ezzel minden rendben, nem ismer? Nem tudja, hogy sokkal fontosabb számomra egy ölelés és egy kedves mondat, mint egy telefon? Ennyire nem figyelt rám? Akkor mit csináltunk eddig? Álomvilágban ringattam magam? Vagy Ő változott meg ennyire és elég hirtelen?
Mi lehet az oka a változásnak? Hiányzik neki a régi, független és nagyon szabad élete?


Hétfőn ölelt meg utoljára. Péntek van..
Oké, tudom, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál. Meg szeretet igényesebb. De így, hogy nincsenek itt barátaim, vagy szüleim, még jobban rá vetítem ki ezen igényeimet. Megfojtanám?
Sikerült leszoknom arról, hogy állandóan azzal szapuljam, hogy legyen velünk. Feszt dolgozik, csak este látjuk. Egy olyan nap nincs a héten, amikor együtt töltenénk egy napot hármasban. Vagy még messzibbre megyek. Amikor pár órát töltenénk kettesben.
Tavasztól télig horgászni jár, amikor egész nap nincs itthon. Majdnem minden este kocsma. Átlagban egy hónapban egyszer bemegyek Szülővárosomba pár napra gyerekkel, akkor nyugodtan tud pihenni, azt csinál amit akar.
Na jó, nem fojtom meg. Sőt, azért valljuk be ennyi szabadság.. Akkor a szabadság túl sok? Nagyon elengedtem a gyeplőt, jobban fognom kellett volna?
De ezt azért zártam ki, mert nem akartam, hogy úgy érezze, hogy korlátozni akarom akármiben. Hogy ugyanúgy meg akarom neki mondani mit csináljon, mint az anyja. Én nem vagyok ilyen. Nem is akarok ilyen lenni. Nem tudok ilyen lenni.

Mikor hazajön és látom rajta, hogy a hátára kíván minket púpnak, az eléggé rosszul esik. Vagy mikor megkérdezi minden nap, hogy volt-e már az anyja itt nálunk, de azt nem, hogy hogy vagyok..

Tegnap elmentünk egy szomszédos faluba. Manót is vittük, ismerősökhöz mentünk, ott is nemrég múlt másfél éves a kislány. A körmömet szerettem volna megcsináltatni. Én naív, azt gondoltam, majd Férjem ott marad velünk és akkor nem csak ismerősöm mamája lesz a két gyerekkel. Hát bukó.. Nem maradt ott. Az volt a szerencse, hogy erre ismerősöm számított, mert az ő férje sem tölt valami sok időt a gyerekkel, és eleve azt mondta a mamájának, hogy a két gyerekkel kell lennie. De olyan frusztráltan éreztem magam attól hogy egy idegen nő vigyáz a gyerekemre. Nagyon kedves volt meg minden, de milyen jogon sózzam rá a gyereket? Végülis semmi baj nem volt, mert elvoltak a Kicsik de nem tudom mit csináltam volna, ha Manó valamiért kiverte volna a balhét.
A nőiességem amúgy is eléggé háttérbe volt szorítva, már ennyit sem érdemlek, hogy hébe-hóba megcsináltassam a körmöm vagy a hajam? Pofám leszakad..

A baj, hogy megint felböffent bennem az a gondolatom, ami esküvő után közvetlenül volt a fejemben. Hogy csak azért vett el, mert teherbe estem, mert kapóra jöttem, hogy szülök neki. Nem azért, mert annyira szeret, hogy velem akarja leélni az életét. Nem azért, mert annyira fontos vagyok neki. Családot adtam neki. Csak annyit szerettem volna, hogy igazi család legyünk. Hogy számíthassunk egymásra. Hogy mindent meg tudjunk beszélni, tudjuk egymást támogatni, kiálljunk egymásért.
Mostanság egyre erősebb bennem a gondolat, hogy ez nagyon nem így van. És ez fáj.

Teljesen más értékeket hoztunk. Férjem annyit látott, hogy Apuka állandóan dolgozik, viszi haza a pénzt, amikor kedve van a gyerekkel van. De főleg az anyja és a mamája volt vele, hiszen ugyebár a nők dolga a gyereknevelés és a háztartás. Belerögzült, hogy az Apának dolgoznia kell, az Anya nem szorul támogatásra, megértésre. Az a dolga, hogy kiszolgálja a család igényeit, legyen mindig meleg kaja, tiszta ruha, a gyerek is legyen rendben, de közben ne mondja, hogy milyen nehéz napja volt, ne várjon törődést vagy dícséretet. Hiszen ez a dolga.
A probléma ott kezdődik, hogy én nem ebben ringattam magam. Úgy gondolom, két szülője van egy gyereknek, mind a kettőnek ki kell vennie a részét a gyereknevelésből. Támogatniuk kell egymást, beszélgetniük kell, ki kell mutatniuk egymás iránti szeretetüket ahhoz, hogy a mindennapos harcokat simán meg tudják oldani. Hogy kiegyesúlyozott életet tudjanak biztosítani ahhoz, hogy egy gyermek boldogságban nőjjön fel.

Nem tudok több szart ledugdosni a torkomon. Nem akarok több hibáztatást, veszekést, elegem van abból, hogy mindig rám van hárítva a felelősség, hogy mindig én vagyok a hibás. Megtörtem a vállamon lévő dolgok nyomásától. Nem akarok többet változni, nem akarom feladni magam többet. Valljuk be, ha tényleg szeretne nem akarna megváltoztatni állandóan, elfogadna olyannak amilyen vagyok.

Mégis mi lesz így? Annyira utálom a bizonytalanságot.
A hitelfelvételnél én erőltettem, hogy írjuk alá a CSOK-ot a második gyerekre is. Szerettem volna Manónak testvért, hogy tudja, milyen ha tesód van. Hogy ne legyen egyedül, ha én már nem leszek. Havi 42000 a hitel, hat évre van felvéve. 4 éven belül kell szülnöm a tesót. Ha nem szülök, nem fogadunk örökbe gyermeket és nem tudom bizonyítani, hogy azért nem lett tesó, mert meddő vagyok, olyan büntetőkamatos visszafizetést rónak ránk, amivel teljesen tönkre tehetnek.

Azért ez így kemény.. Fogalmam sincs mit kéne tennem. Az még súlyosbítja a helyzetet hogy félek hogy a gyerek rámegy erre a folytonos idegre, veszekedésre, feszültségre. Így is megviseli. Édesanyám azt mondta a múlt héten: "Jól gondold meg mit csinálsz, hiszen férjed annyi lehet, amennyit csak akarsz, de gyereked csak egy van."

Azért valljuk be, néha jó ha valaki belemondja a képedbe a nagy büdös igazságot.

De még akkor is fennáll a helyzet: Mit tegyek?

Lélektaposás és a felismerés...

Az elmúlt hét, be kell valljam, irdatlan rossz volt. 
Másik Felemnek a nevét megváltoztatjuk, mert már nem igazán érzem, hogy hű lenne ehhez a kijelentéshez.
Úgyhogy maradjunk csak simán a Férjemnél.

Ne értsetek félre, nem megyünk szét, nem válunk el, semmi ilyesmi nem fog történni, csak már nem érzem annyira helyén valónak a Másik Felem megszólítást, mert már nem az.

Tehát Férjecském borzasztó hangulatban volt, egész héten. Amíg Anyósommal úgy beszélt, mintha mézes madzagot húzogatna előtte, hozzám olyan hangnemben szólt, hogy a kutyámmal nem beszélek úgy.
A hét elején jött Anyósomnak egy 43.000 Ft-os gáz számla. Persze elkezdi a sírást, hogy ő majd miből fizeti ezt ki, majd jön ide hozzánk, a garázsba, lakni. (Gondoltam is magamban, hogy addig lakok én itt... )
Jön Férjecském, majd halál nyugalommal közli, hogy ki lesz fizetve a csekk.. A szemem majd kiugrik, hiszen egyrészt miből, másrészt jó hogy annyira emberszámba vagyok véve, hogy velem is megbeszélte. A hétvégéig vártam, amikor mondtam neki, hogy ez így nem esett valami túl jól, hát gondolom, mondanom sem kell, hogy értelmes választ nem kaptam.
Kétszer is megkaptam a következő kijelentést: "Honnan tudjam?? Te vagy itthon egész nap a gyerekkel!"
Ohh, milyen kedves, nemdebár??
Az egyik kérdésem az volt, hogy nem látta-e véletlenül a gyerek kesztyűjét. Ezt a választ kaptam, olyan hangnemben, hogy kb majdnem összecsomagoltam....
Másodszor azért kaptam, mert viccelődni akartam egyik este és mondtam neki, hogy úgy láttam, mintha Manó kidobta volna az itató poharát a kukába.. Megint megkaptam..

Ez ment egész héten. A mai napig nem tudok mi az atyaúristen baja volt.
Erre ma már úgy jön haza, hogy belép az ajtón, mosolyog, odajön hozzám a konyhába és kb úgy ölel meg, mint amikor összejöttünk.. Olyan szerelmesen és szorosan.
Persze, örülök, mint majom a farkának, hogyne már, de a másik része, meg az, hogy csak lesek, hogy most akkor mi van? Mi váltotta ki ezt az elmúlt heti idegbajt nála és minek hatására vált ez köddé? Igen, megkérdeztem tőle múlt héten, hogy mégis mi baja van, a reakciója az volt, hogy fáradt. De tudom, érzem, hogy több van a sorok mögött csak soha nem beszél arról, ami bántja. Csak ennek az a hátránya, hogy nem tudok neki segíteni, ha nem tudom mi baja van. Mivel még nem vagyok gondolatolvasó sem, így lyukra futottam... -.-"
Az is a baj, hogy nem tudom elfogadni, hogy egyik nap még minden vagyok csak kis királykisasszony nem, másik nap meg már így imádlak meg amúgy. A férfiaktól kérdezném: És akkor a nőkön nem tudtok elmenni?? Mintha a Ti reakciótokat lehetne érteni.. :D Vagy pont ez a szép benne??

Hatalmas szerencsémre, hála is érte a Mindenhatónak, van egy fiam.
Mivel az apjával így voltunk, hozzá fordultam. Többet beszélgettem és játszottam vele és valahogy elkezdtem élvezni a vele töltött időt. Rá eszméltem, hogy mekkora kincs van a "birtokomban", hogy van egy gyönyörű, okos, makk egészséges kisfiam. Hálás vagyok érte. Nagyon hálás.
Rengeteg erőt ad nekem. Mikor látja, hogy szomorú vagyok, megvígasztal, és mikor rám mosolyog, úgy érzem, minden gondom elszáll pillanatok alatt.
Már egyre jobban beszélget, pár szóból az első betűket kimondja és a "nem" is nagyon megy már. Plusz egy hétbe telt, de rájöttem, hogy engem Ajinak hív. Ne kérdezzétek, hogy ezt miből hozta létre, mert nem tudom, de mióta rájöttem, hogy én vagyok Aji, mindig mikor meghallom, hogy szól, elolvadok.

Úgyhogy, mondhat nekem akárki akármit. A saját gyermekünknél nagyobb hajtóerő nincs. Őket szeretjük a világon a legjobban, igazi, feltétlen szeretettel. Ők adnak erőt, hogy végigcsináljuk a hétköznapokat. Ők adnak életet, ahogy mi adtunk nekik. És általuk tudjuk meg, milyen is, az igazi boldogság.




Néha nehéz..

Szaladnak a napok.

A helyzet jelenleg sem túl rózsás sajnos. Valami baja megint van Másik Felemnek napok óta, de nem mondja meg, hogy mi az, úgyhogy valószínű megint a munkahelyen történt valami. Ugyanis ha velem lenne baja, azt megmondaná, így is megint minden baj, amit csinálok..

Ha olvasok az a baj, hogy a könyv foglalja a helyet a polcon. Ha netezek akkor netfüggő vagyok. Ha lovazok, akkor az a baj hogy ki legyen épp a gyerekkel.. megint mindenbe beleköt, semmi nem jó neki. Oké, be kell látnom, én is idegesebb vagyok a kelleténél, de amikor már napok óta minden vagyok csak jó nem, az azért már tényleg kicsit unalmas és idegesítő.

Öröm az ürömben, hogy most már tudom hogyan nyugtassam le magam. Újabban elég sokat festek. Volt egy kép, amit itthonra készítettem, Buddha van rajta. Hát nem tökéletes, de első próbálkozásnak jó. Édesanyának is készítek most egy képet, aminek a masszázsszalonban lesz a helye. Na ezt már jobban kidolgozom. Nagyon tetszik pedig még csak kb a fele van készen. A második lenyugtató dolog, ami itthon a rendelkezésemre áll, az a zene. Méghozzá a western stílusú zenék. Eszméletlen milyen hatással vannak rám. Chris Rea, Joe Cocker és Eric Clapton hangja teljesen magával ragad. És természetesen kis Manóm is tartja bennem a lelket. Érte muszáj minden nap kitartani, végigcsinálni. Hiszen neki szüksége van rám. Megijeszt ugyan, hogy mostanában mindentől fél. És nem tudom mi az oka. Akármire mutat a képes kiskönyveiben mindenre úgy reagál hogy fél. Ma már levittem az istállóba, a régi munkahelyemre. Ugyanis a lovakkal kezdte a félelmet. Először be se akart jönni az istállóba. Az ölemben bevittem. Először láttam rajta hogy fél és ha letettem még a sírást is elkezdte. Na aztán egy-két ló nyerített, mire mondtam neki, hogy ez azért van mert szomjasak, inni kérnek. Na addig jártattam a számat és kismilliószor elmondtam, hogy a ló nem bánt, amíg a kedvenc pacimnak Lilinek, már a répát is odaadta. Sokkal oldottabb volt, mikor kijöttünk. Aminek örülök, szerintem sikerült meggyőznöm. :) Már egy hete náthás, de már úgy tűnik szépen lassan kijövünk belőle.

Anyósom is bekavarta alám megint a kakit a szokásához híven. Mondtam neki valamit amit félre értett és persze én voltam a hülye, hogy miért nem mondom hangosabban. Hát baszdmeg, tán ordítsak már vagy mi? Eskü nem halkan mondtam.. de azt meg úgy bírom hogy suttogni meg hallgatózni azt nagyon tud. Tehát alkalmi süket a lelkem. Na úgyhogy kicsit megint minden összejött. Na nem baj, pár nap alatt úgyis lecseng. Addig pedig a festésre és a zenére koncentrálok. A többi pedig le van tojva! ;)

Hello 2017!

Vártam már az Új Év eljövetelét, mert sajnos nem úgy teltek el az ünnepek, ahogy elterveztem.

Karácsony előtt rengeteg dolgom volt, több is, mint vártam. Szinte semmi segítséget nem kaptam, egyedül Édesanyám erőltette meg magát annak érdekében, hogy készen lehessek én is az ünnepi menüvel. De így is szent este napján délután öt óra volt, mire elkészültem a kajával, a süteményekkel, a terítéssel és a fával.. Kicsi Fiam kihagyta a napközbeni alvásait, így kicsit még nehezebb volt a dolgom, és őszintén örülök neki, hogy már vége van. Karácsony első napján beutaztunk Szülővárosomba. Nagyon vártam már, hiszen az egész családunk összejött. Jött Keresztanyám a párjával, Keresztapám a feleségével és a két unokaöcsémmel, természetesen Mamám sem maradhatott el.
Bátyám és unokahúgom, Niki hiányzott még. De mindketten külföldön vannak.
Utóbbival sikerült beszélnünk Skype-on, sírás is lett a vége, nekünk is és neki is. Örömteli, de mégis nehéz pillanatok voltak ezek, hiszen örültünk, hogy egyáltalán látjuk és beszélhettünk vele, de már csak a karácsonyi hangulat miatt is, sokkal jobb lett volna, ha ott ül köztünk.
Estére Apám nem kicsit felöntött a garatra és a probléma gyökere abban rejlik, hogy főleg pálinkát vett be, annak köszönhető, hogy ordítva hordott el mindenkit, majdhogynem a családunk összes női tagját, szó szerint mindennek.
Egy pillanat alatt szakadt fel bennem minden egyes seb, amit akkor okozott, amikor gyerekkori és tinédzser éveimben minden voltam, csak épp jó nem. Minden egyes átordított este lepergett a szemeim előtt és ez borzasztóan fájt. Ezeket a dolgokat, már sikerült eltemetnem magamban és azt hittem, új szintre emelkedett a kapcsolatunk és tudunk javítani az amúgy nem kicsit elhanyagolt Apa-Lánya kapcsolaton, de most megint pofára estem. Nem kicsit.
Odáig fajult a dolog, hogy még másnap reggel is veszekedtünk, így nagyon feldúltan érkeztem haza és ez kihatott az utána lévő egy hetemre is. Nagy nyomot hagyott ez bennem, mert már sikerült elhinnem, hogy meg tud változni. Mélységesen csalódtam ismét és ez nagyon lehúzott lelkileg.

Mára már sikerült összeszednem magam, de sajnos az sem tett túl jót, amúgy is elég érzékeny lelki világomnak, hogy mostanában Másik Felemmel is sokat veszekszünk. Néha eskü úgy beszél velem, mint a kutyával és így is elnyomott hangulatban nem feltétlen fogok erre jól reagálni.
Valamelyik nap simán közölte velem, hogy a szülésem csak egy múló fájdalom volt. Tegnap este pedig olyan hanglejtéssel mondta, hogy nagyon okos vagyok, mint apám, mielőtt lekurváz.
Nem tudom mivel érdemlem ezt ki és tudom, hogy tényleg elég mimóza lélek vagyok, de amikor megjegyzi, hogy én mindent leszarok nem kicsit ki tudok akadni. Én szarok le mindent, mikor tegnap is kétszer ment le a kocsmába, este nyolc óra volt, mikor hazaért. Alig van a gyerekkel, szó szerint csak akkor, ha a kedve tartja. Beletemetkezik a munkába, örülhetek ha este itthon van, de megint hetek teltek el úgy, hogy este kocsmában volt, mi meg itthon a gyerekkel. És még én szarok le mindent? Tényleg nem értem..

Mindegy is.
A mai nap elővettem a buddhista imakönyvemet, gyertyát gyújtottam és mécsest égettem. Örültem a nyugtató illatnak és imádsággal köszöntem meg Buddhának mindent amim van. Az életem, a családom.
Megfogadtam, hogy többet fogok a buddhizmussal foglalkozni. Megfogadtam, hogy jobb ember, jobb Anya és jobb feleség leszek. Megfogadtam, hogy többet fogok magammal foglalkozni.

A mai nappal vallást váltok és buddhista leszek.
Mert ez az én vallásom.





Hangulat..

Már kezdek a karácsonyra hangolódni, bár túl vagyok egy kicsi depi időszakon is.

Ott kezdődött a történet,hogy Kisfiam Keresztapjának volt egy elég durva autóbalesete. Szerencsére nem lett komoly baja, megúszta zúzódással, de a kocsi majdhogynem ripityára tört. Egy hídról beszállt a patakmederbe.. Nagyon megviselte az egész családot.. Hétvégén fogtuk magunkat és felkerekedtünk, hogy be tudjunk menni hozzá a kórházba, mert nagyon szerettem volna látni a saját szememmel is, hogy minden oké és nincs komoly baja. Egy nap kétszer is voltunk nála, utána már sikerült megnyugtatnom magam, hogy minden rendben van.
Aztán bent maradtunk Szülővároskámban mert pár nap múlva úgyis jött be Másik Felem mivel hozta Művésznőt orvoshoz. Ekkor meg Apám hozta a formáját. Egyik nap elment Édesanya dolgozni, de mivel nagyon fájt a dereka, valószínűleg a sérve miatt, így nem erőltette meg magát. Na Apám meg tipikusan úgy viselkedett, mint azokban az években amikor szabály szerűen megkeserítette az életem. Ugyanúgy be volt b@szva, ugyanúgy minden hülye voltam és semmi nem volt jó, ugyanúgy kötözködött. Az járt a fejemben, hogy nem szeretném, hogy az unokája ilyennek lássa. Plusz felevenedtek bennem azok a régi érzések, amelyeket sikerült már valamilyen szinten eltemetnem és felülemelkednem rajtuk. Az iránta érzet utálatra és csalódottságra célzok. Na ez nagyon is felevendett. De nem csak bennem, hanem Édesanyában is. Ugyanis az Öregnek volt mostanság egy-két meredek húzása, amit szerintem senki nem tűrne el. Most pl. hogy a nyugdíjasok étkezési utalványt kapnak, közölte Anyummal, hogy váltsa át neki pénzre, mert neki kell lottóra meg cigire. Meg tuti megint hitelre ivott és azért veri magát ennyire. De az meg se fordul abban az üres agyában, hogy nyakunkon a karácsony és esetleg az utalványból kaját lehetne venni... Édesanya is nem gyengén kiakadt, meg én is. Hogy a francba lehet valaki ennyire önző? Anyum oldja meg minden hónapban a rezsit, a tartozásokat is fizesse és még kaja is legyen az asztalon, ez meg semmi.. Még akkor se ad anyumnak pénzt, ha dolgozik, az egészet elissza meg magára költi. Hát milyen ember az ilyen? Huszonakárhányéve eltartja magát és akkor még veri is a nyálát... Na ilyen az én apám.. Büszke lehetek rá...

Miután hazajöttünk és kezdtem volna összeszedni magam egy elmebeteg barom az utcánkban végigszáguldva egy szürke terepjáróval, elütötte a kiskutyánkat, Rockyt. A kutya meghalt. 5 hónapos volt. És nagyon hiányzik. Annyi mindent szerettem volna még megtanítani neki, annyit szerettem volna még játszani vele meg sétálni.. Családtag volt, szerettük nagyon. Még ma is volt olyan, hogy vártam, hogy kijöjjön a házából...Ez beadta a kaput.

Szerencsémre a hétvégét nálunk töltötte Édesanya, így egy kicsit a gyereket is levette a vállamról, továbbá meg tudtam csinálni a nagytakarítást, amire készültem. Kicsit együtt tudtunk lenni és beszélgetni. Ez jót tett nagyon.
Vasárnap Ágicával kerekedtünk fel és elmentünk kirándulni. A szomszédos falu felett van egy volt bánya. Ércet bányásztak főleg, ha jól tudom, de nekünk nem ez volt a fontos. A bánya területén mindenfelé kövek hevernek. A kövek között hegyikristály is található. Na minket ez érdekel. Megpakoltuk a táskát, mint állat, a beszélgetésről, jó hangulatról és a természet közelségéről nem is beszélve. Feltöltődtem egy kicsit és élveztem a helyzetet. Ez térített vissza a mindennapokba.

Úgyhogy ma már feldíszítettem a lakást, én belül, Másik Felem már megcsinálta kívül.A menün agyalok, amit főzni fogok karácsonykor és minden este lefekvés előtt hálát adok, hogy élhetek, van családom és mindenem megvan. Köszönöm!

Otthon, édes otthon.

Ahogy változom és lassan rakom lefelé a terheket magamról,  elkezdtem itthon érezni magamat. Ez azt hozta magával, hogy díszítgetésbe kezdtem. Egyrészt már a karácsonyi hangulat is visz magával, másrészt késztetést éreztem, hogy elkezdjem csinosítgatni családi fészkünket és akkor szépen lassan haladva egyszer csak egy olyan házban ébredek amilyet szeretnék. Már nem állunk hozzá nagyon messze.

A konyhaszekrényt lecseréljük. Legalábbis a régebbit. A másik még elég jó állapotban van, az kisebb is. Így azt már átfestettem. Szerintem brutál jó lett és egyedi. Biztosan nem látom viszont más konyhájában. Manó szobájában dísztapétát tettem fel, de az még nincs teljesen készen, mert nem lett elég az egész szobára. Plusz elkészítettem életem első adventi koszorúját. Nagyon szép lett és büszke vagyok, hogy alakul a házikó. Jövő héten bekerül az új konyhabútor, már alig várom.

Az elmúlt másfél hónap kicsit nehéz volt. Manó megint sokszor volt ébren éjszaka és kezdtem kimerülni. De szerencsére tegnap este megtört a jég. Rájöttem, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy ráéreztem, hogy Manónak melege van. Levettem hát róla a tipegőjét és kicsit kinyitottam az ablakot. Le volt húzva a redőny, így nem jutott be sok levegő. Lefeküdtem de nem takaróztam be, hogy érezzem, mikor hűl a szoba, meg ne fázzon a Kicsi. Kb fél óra után fel is keltem és becsuktam az ablakot. Manó este kilenckor aludt el. Hajnalban, negyed ötkor ébredt, de szopizás után vissza is aludt. 3/4 7-ig aludt. Ki vagyok pihenve. Rendesen furcsán érzem magam.. :) De jól esik, hogy végre nem vagyok hulla. És nagyon jó érzéssel telt el, hogy rájöttem erre. Nagyon örülök neki, hogy megszűnni látszik az alvásproblémánk.

Édesanyámtól kaptam egy könyvet, amit eredetileg karácsonyra szánt,  csak odaadta hamarabb. A könyv címe: Buddhizmus Anyáknak. Tegnap sikerült elkezdenem olvasni, és igaz, hogy nem haladtam benne olyan sokat, de most nem a könyv mihamarabbi kiolvasása a cél, hanem a tanulás és alakulás, a buddhimusba való mélyebb elmélyülés. Már most sokat tanultam belőle, és az benne a legjobb, hogy nem csak arra mutat rá, hogy hogyan legyünk türelmes, kitartó és szeretetteljes szülők, hanem közben belemerülhetünk a Buddhizmus világába is. Minél jobban beleásom magam, annál jobban tetszik. Már most kezdem felfogni, hogy abszolút nem érdekes, ha romokban a lakás, mert ha Manó elalszik, pár perc alatt össze lehet pakolni. Tehát amennyi időt csak lehet Vele akarok tölteni, játszani, mesélni, ölelgetni mert ez az idő nem jön vissza és Manó szépen felnő. Csak az nem mindegy, hogy úgy nő fel, hogy azt látja, hogy Anyám egész nap takarít, fáradt és rám alig van ideje, vagy úgy nő fel, hogy érzi, hogy az anyja próbál mellette lenni, sok időt vele tölteni,hogy tudja, számíthat rá, akármikor és mellette lesz mindig. Bízhat bennem. Mert ott vagyok neki.

Eddig próbáltam minden értelemben tökéletes Anya lenni. Tökéletes háziasszony, akinél mindig rend és tisztaság van. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nagyon nem ez a fontos. Kit érdekel, hogy épp el van-e mosogatva vagy épp nincs? A lényeg, hogy mennyit játszottam aznap a Fiammal, mennyi időt voltunk igazán együtt. Csakis ez számít. Minden más mellékes.

Hála...

Szerencsére minden pozitív irányban halad, semmi okom a panaszkodásra.
A hetünk gyorsan elment, hiszen teendő volt bőven, mint mindig, de a jövő héten szintén nagyon el leszek havazva,de szerencsére most előttem van minden dolog, így remélhetőleg semmi nem fog váratlanul érni.

Tegnap meglátogattak minket Dunántúli rokonok.
Másik Felem egyik unokatesója jött el hozzánk, a lányával és annak családjával.
Kicsit tartottam a találkozástól, mivel amikor utoljára itt voltak rokonok, elég bunkó módon viselkedett velem egy nő, pedig vele is először találkoztam. Ezt nem is tudom mire vélni, mivel egy rossz szavam nem volt hozzá.
Megérkeztek, próbáltam nagyon kedves lenni.
Zsuzsa, az unokatesó nem sokat beszélt velem, de nem volt bunkó egyáltalán. A lányával, Anitával viszont hamar oldódott az ismeretlenség és hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Magával hozta a két és fél éves lányát, Fannit és a párját, Krisztiánt.
Először természetes dolog, a gyerekekről beszélgettünk, de volt bőven közös dolog, a felfogásunkban is és az élethelyzeteinkben is. De azért elgondolkoztam, mert bizonyos dolgokban egy szavam sem lehet.
Egyrészt oké, hogy úgy vagyunk Anyóssal, ahogy vagyunk, de legalább ha minden kötél szakad, rá bízhatom a gyereket. Nem nyugodt szívvel, de akkor is. Neki ez nincs.
Másrészt mellettem van Másik Felem. Neki kamionozik Krisztián, Hétfőtől Péntekig nincs otthon, ezáltal a gyereket is alig ismeri, hiszen nem mondhatni,hogy nagyon része volt az életének. Azért nem lehetett könnyű gyereket nevelni Apa nélkül mondhatni. Nekem minden nap van apja a gyerekemnek és ez hatalmas kincs!
Anitának továbbá kikapcsolódása sincs, mert Őt csak a munka kapcsolja ki. Nekem ott vannak a lovak. Fannit bölcsödébe adta és visszament dolozni, így aránylag elvan. De a kapcsolata Krisztiánnal teljesen tönkrement. Amíg itt voltak is összevesztek egyszer.
Viszont neki Fanni soha nem volt rossz alvó, és mivel városban élnek, minden nap le tudja vinni a lányát a játszótérre, és nem okoz gondot egy bevásárlás sem. Nekem meg ezek nincsenek. De akkor is kimondhatatlan mértékben hálás vagyok az életemért!

Általában mások élete ébreszt rá minket, hogy mennyire szerencsések vagyunk. A családért, a tetőért a fejünk felett, a mindennapi betevőért, hogy meg tudunk élni.
Eddig sem voltam olyan ember, aki mindenben csak a rosszat látja, de megint rádöbbentem, hogy milyen szerencsés is vagyok. Szavam sem lehet. Köszönöm!




Megvilágosodás...

Minden ember életében eljönnek olyan időszakok, mikor valamiért változás történik.
Vannak akik elég sokszor próbálnak változtatni jelenlegi életükön, helyzetükön, van aki csak párszor, mert megelégszik az élet adta dolgokkal. Olyan is van, hogy nem az ember akar változtatni, hanem az élet kényszerít rá.

A helyzet az, hogy én most egy ilyen változás előtt állok. Jobban mondva, már el is kezdődött a folyamat.
Ugye már eleve mondhatom, hogy nagy változás ment végbe az életemben, akkor, mikor Művésznő elköltözött. Július 21. A gyermekem megszületése és az esküvőm után a legboldogabb nap az életemben! :D Na jó, még az érettségim és a lóápoló-és gondozó szakmám megszerzése is előtte van! :D

Ez a változás a mai napig tart. A mai napig alakítom a saját életemet is és a családomét is. A legjobb dolog, hogy Másik Felemen is nem kis fokú változást vettem észre.
Erre konkrétan felhoznék egy példát.
Tegnap brutális hosszú napom volt. Manó is tiszta Hiszti Kriszti volt, sok volt a teendőm is itthon, estére már elfáradtam. Lementünk az Irodába.
Nagyba beszélgetünk, mikor Manó belemászik ujjal az orrába. Én egyből tiltakozom, mire Másik Felem leint, hogy legalább kiszedi, ami bent van.. Közölte a gyerekkel, hogy ne hallgasson rám. Mire becsatlakoztak még ismerősök is -gyerekük nincs, de magyaráz!- hogy hagyjam a gyereket. Mondom jó, akkor nevelje fel a gyereket, aki akarja, mert nekem szavam nincs. Másik Felem tovább mondta, hogy ne problémázzak már, míg azt mondtam neki, hogy akadjon már le rólam. A tekintete a másodperc tört része alatt változott át, már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Annyit mondott, hogy ezt nem felejti el.
Míg hazaértünk nem szólt hozzám, utána is csak nagyon távolságtartón. Megkérdeztem haragszik-e?
"Már ne is haragudj, de így még nem beszélt velem senki, ilyen flegmán! Az én családomban ez nem szokás, hogy azt mondják, akadj le rólam!"
A reakcióm védekezés volt, közöltem, hogy akkor Ő se mondjon olyat a gyereknek, hogy ne hallgasson rám. Szó szót követett, míg ott hagyott, elment fürdeni. Csak pislogtam, de rosszul esett a szitu, mire végzett, már bőgtem. Meglátott. Kérdezte mi baj, de most én hagytam ott. Kicsit később, mikor én is túl voltam a zuhanyon, kimentem. A konyhában játszott a gyerekkel. És most jön a lényeg!
Őszintén szólva el akartam menni mellette. Elém állt. És megölelt. Megint elkezdtem a sírást, most a meghatódságtól. Azt mondta ne sírjak és hogy szeret!
Természetesen rögtön helyre állt a lelki békém. Elmondtam neki, hogy ne haragudjon, nem úgy gondoltam, amit mondtam, de megkérem, hogy ne bíztassa a gyereket ellenem.
De a reakciója volt a meglepő. Eddig mindig csak puffogott és mindig úgy éreztem, hogy nekem kell megtennem az eső lépést, hogy kibéküljünk, mert Ő nem fogja. És most Ő lépett. Olyan jól esett, úgy örülök neki, hogy ilyen sokat fejlődött. Ez még pár hónapja teljességgel elképzelhetlen lett volna. Olyan büszke vagyok rá. Nagyon szerencsés vagyok!!

Tehát van ez a változás. De az igazság az, hogy nem csak ez a fajta változás áll fenn. Nem csak arról van szó, hogy egy család lettünk, csiszolódunk, hangolódunk egymáshoz és az élethez. Pedig szerintem ez is elég lenne. :) De bennem egy másik változás is végbemegy.

Tudjátok, mint olyan sokan én is eddig a kereszténységhez "húztam".
De valahogy éreztem, hogy ez nem feltétlen az én utam. Furcsa volt mondani a Miatyánkat. De a kereszténység azért nem nekem való, mert akárki mondhat nekem akármit, de nem tudom elfogadni, hogy embereket mészároltak le, csak azért, mert nem voltak keresztények. Isten nevében elvileg, de ezt nem tudom elfogadni. Ez mindig egy teljesen abszurd dolog lesz a számomra. A másik, hogy elmennek a templomba az emberek, imádkoznak, közben meg nem egy és nem kettő olyan emberről tudok, aki velejéig romlott, de minden misén ott van. Ez a képmutatás számomra elfogadhatatlan. Ez a bálványimádás.. Nem, ez valahogy sehogy nem fér bele számomra..

Viszont az indiai és a tibeti vallás mindig vonzott. Olvastam egy időben hasonló dolgokról és ez határozottan tetszett.
Aztán Édesanyám mesélt nekem egy könyvről, amit Ő is csak kölcsön kapott egy ismerősétől, de ajánlotta. Így belementem, hogy elolvasom, oda is adta nekem.
A könyv a buddhizmusról szól, mint vallásról, a lámakolostorok életéről, egy dalai láma megtestesülésének tollából.
Most vannak páran, akik biztosan, csak néznek, hogy miről is magyarázhatok itt. Mi az, hogy egy dalai láma megtestesülése?
A buddhizmusban elfogadott a reinkarnáció. Legelőször ez tetszett meg, hiszen ebben mindig is hittem. Hiszem, hogy nem csak egy életünk van, hanem halálunk után újjászületünk. Magyarul: Egy olyan személy írta a könyvet, aki a dalai láma reinkarnációja. Aki egy vagy pár életével ezelőtt a dalai láma volt.
Nem sok, csak 220 oldal. De nagyon nehéz olvasmány volt. Maga a buddhizmus vallás nagyon tetszik. A törvényeik és az életük tiszteletre és szeretetreméltó. Nem bántanák embertársukat. Teljesen más rendszer szerint élnek nagy a fegyelem és a szigorúak. A lelküket ápolják, nem fontosak az anyagi javak számukra. Sokkal több dolgot tudnak, mint gondolnánk, úgy az orvoslásról, mint akármi másról. Csodálatosak..
Úgyhogy nagyon megtetszett a tibeti buddhizmus. A Dalai Láma igazságos vezető. Buddha is az volt. Nem isten, Ő is meghalt egyszer, csak újjászületett és bizonyára fog is még. Egyenlőre ennyit mondanék, nehogy esetleg sok legyen.

Tehát ezt a vallást érzem a legközelebb magamhoz és már ki is tűztem célul, hogy mindenképp eljutok legalább egyszer Tibetbe. Rá léptem egy útra. Egy útra, ami jobbá tesz, mint ember. Egy útra, ami lelkileg is rengeteget fog rajtam fejleszteni. Egy útra, ami nagyon izgatottá és boldoggá tesz, hiszen végre úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Egy útra, amit a zsigereimben érzem, hogy járnom kell.
Tudom , hogy nagyon sokat kell még tanulnom, és hogy nem lesz könnyű, de egyszerűen tudom, hogy ezt kell tennem, ez a nekem való. :)