"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Változások

Már megint meló sajnos, csak végre van időm.
A héten Hétfőn kezdtem a munkát, akkor jöttem nappalra. Azóta éjszakázom minden nap, ez már a negyedik. A durva, hogy már nem vagyok fáradt, szerintem hozzászokhattam. Ebben csak az a poén hogy Vasárnap már nappalra jövök tehát nem tudom hogy fogok aludni holnap éjszaka, de nagyon valószínű hogy sehogy.
Igaz, mikor ma is felébredtem azt sem tudtam milyen napszak vagy milyen nap van, de szépen lassan összeraktam a képet, csak órákig gondolkozni sem tudtam, mert nem jutott el az agyamig az információ.
Az ok, amiért ilyen szinten brutális hetem van, az az, hogy hárman mentek el egyszerre szabadságra, plusz még egy ember lebetegedett, tehát ketten maradtunk, akik dolgozunk. A másik munkatársamnak is van gyerkőc otthon, így pont azok szívták meg a legjobban, akiknek nem kellett volna.
A héten felmondtam.

Kedden kocsiba ültem és levezettem röpke 60 km-t, elmentem egy nagyon fontos találkozóra. Az istálló, ahol dolgoztam állami kézbe került, ezért egyeztettem az ügyvezető igazgatóval és elmentem, az önéletrajzommal, hogyismondjam.. szerencsét próbálni.
Már az épülettől leszakadt az arcom, mert gyönyörű volt. Mindenhol lovas festmények, lovas bélyeg a székekbe faragva, azt hittem, hogy a mennyországban járok.
Nagyon kedves emberekkel találkoztam és miután bejutottam az igazgatóhoz és elkezdtünk beszélgetni, pár perc múlva azon kaptam magam, hogy már az adataimat egyeztetem a felvételhez.
Egyelőre jegypénztáros és tárlatvezető leszek. 7 órát dolgozunk egy nap, délelőtt 10 órától, este ötig. Közalkalmazotti jogviszony, a fizetést már le sem írom, de többet kapok, mint itt, az éjszakázással és a 12 órázással együtt, ami szerintem abszolút vicc kategóriába sorolható.
A héten hárman mondtunk fel a kastélyban. Egy ember a konyháról, egy műszakos és én. Na nem mintha a pincérek fele nem ugyanezen agyalna meg az összes recis, csak mondom. Nyilván ennek oka van, de a vezetőség mégis úgy elvan, mint a befőtt.
Majd lesz pislogás, ha egymás után kisétálnak az emberek és nem lesz, aki dolgozik. Szerintem köszönhetik maguknak. Sokkal emberibben és családbarátibban lehetne megoldani ezt a dolgot, ha akarnák, de nekem abszolút az a tapasztalatom, hogy nagy ívben szarnak a dolgozóikra, pedig bőven benne vagyunk abban, hogy ez a kastély így működik. A vendégek 90 %a jelzi valamelyik portálon, hogy milyen nagyon meg volt elégedve a személyzettel, mert mindenki nagyon kedves és felkészült, ehhez képest a szalmonellás eset után is egy finomka "elnézést" sem kaptunk, nemhogy kárpótlást.
Szerintem ez teljesen undorító.
Azon is gondolkoztam, hogy a hónapot még végig csinálom, már csak az emberi viselkedés végett is, pedig 23.-a környékén kezdenék a másik munkahelyem.
Ez a négy éjszaka meggyőzött arról, hogy baszom majd végig csinálni, mivel most is, hogy bevállaltuk ezt a hetet, annyit nem mondott senki, hogy "köszönjük szépen"!
Ez rádöbbentett arra, hogy nem szabad emberségesnek lenni, ha más sem az velünk. Sajnos ez ilyen. Nem ér annyit semmi, hogy tönkretegyük magunkat és pont.

A múlt héten megünnepeltük Manó harmadik születésnapját,otthon.
Iszonyat bulit csaptunk, voltunk 11-en. Ment a pálinka, meg a zene és mikor rájöttem, hogy ha vízzel kísérem a pálinkát semmi bajom nincs, úgy éreztem megállíthatatlan vagyok. Ebből az lett, hogy hajnal egykor már táncoltunk az udvaron.
Hajnal háromkor dőlt dugába a buli, amikor az egyik barátnőnk párja túlitta magát és elkezdett kötözködni egy haverral, amiből majdnem verekedés lett. Ekkor jobbnak látta mindenki, hogy nyugovóra térjünk. Manó sok ajándékot kapott és rengeteget játszott a barátaink gyerekeivel, a négy gyereket órákig az UAZból ki sem lehetett szedni. Este 10 órától vízibombával zaklatták egymást meg minket, de annak örültem, hogy szabályokat betartva játszottak, tehát a házon belül nem volt vizeskedés. Persze kidőltek sorban, mint a kisangyal. Mondjuk hajnal három után már mindenki így volt vele.

Hiányoznak a lovak és a pihenés, de remélem, ha letelik ez a két hét valahogy visszatalálok majd önmagamhoz.

Sínen..


Végre úgy érzem sínen vagy az életem, minden szempontból.

Otthon abszolút minden rendben.

Férjem több időt tölt Manóval, szinte mindig Ő hozza és viszi Manót az oviból.
Ugyan sokat dolgozik, de érzékelem, hogy időt szakít ránk is plusz újabban besegít a házimunkába is, pedig nem is kértem.
Valamelyik nap a múlt héten nappalos műszakban dolgoztam, így este hét óra után értem haza. El volt mosogatva. Nagyon meglepődtem, hiszen eddig abszolút nem csinálta. Mikor többszöri rákérdezésre kinyögte, hogy igen, Ő volt, nagyon megdícsértem, nagyon jól esett, hogy nem arra kellett hazaérnem, hogy máris kezdhetem a házimunkát.
Volt nemrég egy érdekes beszélgetésünk, amikor el tudtuk egymásnak mondani, hogy mit érzünk, mi az ami zavar és mi az, ami nagyon jól esik. Nem lett veszekedés a vége, teljes egészében meg tudtunk beszélni mindent.
Talán azóta jobb megint a kapcsolatunk, jobban odafigyelünk egymásra, többet beszélgetünk.

Manó még ebben a hónapban jár oviba, utána augusztusban leállás van, otthon lesz végig. Minden nap fejlődik, folyton beszélget. Rendesen el lehet vele beszélgetni, nagyon meg tud lepni még mindig, hogy milyen kis okos. Nagyon büszke vagyok rá. Az oviban is nagyon szeretik, dícsérik az óvónénik.
Már van egy kis barátnője is, akit Lucának hívnak, de állítom, hogy Ő az egyik legszebb kislány az oviban. Múlt héten mikor mentem Manóért , egymás mellett aludtak. Mikor leguggoltam ébreszteni Manót, elkezdtem simogatni a kis buksiját. Ekkor Luca megdícsérte a körmöm, hogy milyen nagyon szép, mert csillog. Azt hittem megzabálom! :D
Valahogy úgy érzem, most már igazán tudom értékelni a Manóval töltött időmet. Már nem az jár a fejemben folyton, hogy jaj mit kell még csinálnom, hanem igyekszem minél több időt vele foglalkozni. Sokat bújócskázunk mostanában, imádom, mikor keres és tudja jól, hogy hol vagyok, mert mindig megmondja azt is, hova bújjak, de azért átkutatja az egész szobát, miközben magyaráz, hogy "Hol van ez az Anya?? Itt sem találom..!" Kész vagyok tőle! :D
Persze én is eljátszom ugyanezt, és mikor meglátom, ahogy vigyorog, hogy vajon mikor találom meg, mindig elolvadok egy kicsit.
Szerintem most értem be Anyának. Eddig is az voltam persze, de most már hálát érzek minden egyes napért, minden mosolyáért, a sok pusziért, amit ad, vagy mikor rögtön hozzám szalad, ha valami baj van.
A hisztik száma jelentősen csökkent. Sok dolgot meg lehet vele beszélni és már kezd rájönni, hogy jobb, ha elmondja mi bántja és nem ordítással kezdi. Hogyha akar valamit, amit akkor nem tudok teljesíteni vagy nem is lehet, akkor egyre többször lehet lebeszélni vagy más lehetőséget ajánlani neki és már az esetek többségében nem úgy reagál, hogy elkezd ordítani, hogy márpedig azt akarja.
Sokkal kiegyensúlyozottabb, mióta itthon vagyunk. És bizony ez rám is igaz.

Lassan letelik a próbaidőm a munkahelyen. Noha még nem mondtak semmit, azért reménykedem benne,hogy maradhatok. Voltak már gikszerek, mikor eléggé berágtam, de túl vagyok rajta. Plusz ez az elmúlt majdnem három hónap tanulás azért kezdi meghozni a gyümölcsét, mert már kezdem érteni mit csinálok és nem kell minden munkamenethez a füzetemhez nyúlnom, mert megy fejből. Egyetlen dolog zavar, amit nem is fogok szerintem megszokni, az az, hogy hol éjszakásak vagyunk, hol nappalosok. Múlt héten is volt egy éjszakám, de volt nappal is, ezen a héten pedig csak éjszakás vagyok. Ez a második éjszakám,egy huzamban, de még egyet jövök, ez annyira nem dob fel. Hosszú az éjszaka nagyon. Egyedül itt ücsörögni a sötétben azért nem olyan vicces és van, mikor nagyon félek, mert olyan hangokat halok, hogy nem tudom hova tenni..
Sok melóm van azért már ebben a dologban és sajnálnám ezt elveszni hagyni, be kell vallani. Mivel még nem írtam le, most megteszem, egy szállodában dolgozom. Kastélyszálló ráadásul, nem is akármilyen.. Bizony.. Éles váltás. Recepciós lettem. Szerintem a gyönyörű szó édes kevés ennek a helynek a leírásához. Én még ilyen csillárokat életemben nem láttam.. Vörös padlószőnyegen járok.. Régi korhű bútorok mindenhol.. Gyönyörűen lefestett falak, padlóig érő függönyök.. Szökőkút az udvaron.. Van egy feelingje az biztos.. 
Nagyon furcsa volt először. Eddig mindig fizikai munkát dolgoztam. Ez pedig ugyebár szellemi. Igen, mindenkinek igazat adok, aki azt mondja, hogy a szellemi munkát nehezebb kipihenni, mert így is van. Míg a fizikai után aludtam egy kiadósat és minden rendben is volt, itt van hogy egy húzós nap után még két napig zsibbad az agyam.. Nem viccelek! Zsibbad! 
A problémamegoldó képesség nagyon szükséges és meg kellett tanulnom egy olyan programmal dolgozni, amivel még soha nem találkoztam,de még hasonlóval sem, teljesen új volt. Újra emberek között vagyok.. Ha kiakaszt egy bunkó próbálok erőt meríteni azokból, akik kedvesek és aranyosak. Nem könnyű munka, de kezdem megszeretni, amin még én magam is meglepődtem. A munkatársak közül jó párat ismertem, így nem jöttem teljesen idegen közegbe. Szerencsére sokan közülük olyan kattant, mint én, így egész jól elvagyunk. :D 
Csak ne lenne olyan átkozott hosszú ez a 12 óra.. 

Édesanyával hála égnek, minden rendben, végre elkezdett élni és boldog. Lehet hallani a hangján is, hogy jól van és ennek nagyon örülök.
Teljesen más így, hogy tudom, hogy nem idegesíti az Öregem minden áldott nap  baromságával vagy épp azzal, hogy megint segg részegen ment haza. Most már aztán mehet, mert senkit nem zavar..

Az Öreggel is tartom a kapcsolatot. Jelenleg két munkahelyen is dolgozik, legalább leköti és hasznosnak érzi magát. Azért remélem, hogy odáig is eljutunk, hogy legalább 1-2 számlát kifizessen, már bőven ideje volna és nekem se halmozná a világba a tartozást..

Erre a nyugodt életszakaszomra tekintettel úgy döntöttem, hogy magamra is fordítom ezt az időszakot. Újra olvasok, sokat hallgatok zenét. Szükségem volt már nagyon erre a kis nyugira, hogy vissza építhessem a lelki világom, mert eléggé összezuhantam a költözéskor. Biztos vagyok benne, hogy el fog tartani egy darabig, míg sikerül visszadolgoznom az önbizalmam és az erőm, de próbálok erre is koncentrálni, mert most pontosan ennek van itt az ideje.. Egyre többször érzek hálát. Hogy minden nap van hova hazamennem, hogy van családom és egészségesek vagyunk. Van mit ennünk, van mit felvennünk. Hogy puha ágyban hajthatom álomra a fejem, a kisfiammal és a Férjemmel. Aranyos kis házban élünk, ami nem is lepukkant, bőven elférünk és mindenünk megvan mert megteremtjük magunknak és megdolgozunk érte. Van munkahelyünk, tudunk dolgozni. Megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy minden nap autóval járok dolgozni. De ami a legértékesebb és a legfontosabb..: Szerethetek és szeretnek. Hát kell ennél több??! Azt hiszem ezt az érzést hívják boldogságnak.. :)

Gondolkodós..

Továbbra is nagyon gyorsan telnek a napok.
Szerencsére már kicsit több idő jutott magamra, így eljutottam lovagolni is.
Ugyan nem jutottunk ki terepre, mert elromlott az idő, és esett az eső. De a fedett lovardában így is tudtunk lovagolni.
Életemben először felvezető voltam. Engem követtek a többiek, mindent csináltak utánam. Csak hárman voltunk ugyan, de így is izgultam kicsit.
Mindenféle feladatot csináltunk, alakzatokat. Sokat felejtettem, rám fért már egy kis gyakorlás. Az óra végén legnagyobb örömömre vágtázhattam is. Csak pár kört mentünk Vénusszal, de nagyon élveztem és neki is volt kedve, csak úgy ficánkolt alattam. Dolgozott a combom elég rendesen.
Jól esett már nagyon.

Itthon kicsit el van laposodva a hangulat.
Férjemmel kapcsolatban az az érzésem van, hogy valami bántja, de megint csak nem mondja el.
Az ominózus lány, aki anno annyira idegesített még most sem hagy nyugodni. Múlt héten két alkalommal is volt olyan, amikor Férjem a gyerekkel az Irodában ütötte el az időt és ez a lány mind a két nap ott volt velük, természetesen azután, miután én eljöttem munkába. Elég irritáló..
Elvileg még mindig játsza Sherlock Holmes-t, ugyanis régebben is nyomozott utánam. De a múlt hét folyamán megint lebukott, hogy követett. De nem csak engem, hanem Andi barátnőm hugát is rendszeresen figyeli. Hogy ez mire jó, nem értem, de nagyon zavaró. Egyrészt semmi köze ahhoz, hogy hova megyünk, másrészt nem is tudom mi értelme van ennek.
Viszont az okára elég kíváncsi lennék.
Egyre jobban izgatja a fantáziámat, hogyan tudnám valahogy elkapni, tetten érni. Bár nagy valószínűséggel majd az arcomba nevet, mert amilyen egyszerű és buta azt is meg fogja magyarázni, hogy hát ebben semmi különös nincsen, hogy ő követ bennünket.
Azt bírom a legjobban, mikor ott vagyunk együtt az Irodában és megérkezik az élettársával illetve a nemistudommineknevezzem dugópajtijával és elvigyorognak egymásra egy órán keresztül, majd elvonulnak haza. De esküszöm, ha csak egyszer is hozzám szól, tuti letépem a fejét. :D

Férjem már jó formán beteg a rengeteg munkától és megint elég kevés időt tölt Manóval, ha együtt is vannak, akkor is dolgozik,a gyerek meg szaladgál világba. Sokat gondolkozom ezen mostanában, hogy lehet hogy ebbe is bele van fáradva?! Mármint ebbe a családi életbe. Hogy a gyerek nem hagy úgy pihenni, vele foglalkozni kell, olvasni neki, játszani és néha úgy veszem észre Férjemen, hogy olyan, mintha nem lenne hozzá ereje vagy kedve, nem is tudom.
Csak akkor nem tudom miért vállalt gyermeket ennyi idősen, mikor elvileg ez volt minden vágya és álma.. Akkor amikor megadatik ez az álom, akkor miért nem használja ki az időt, amikor a gyerekkel lehet?
Miért fontosabb a munka feszt?
Lehet, hogy én látom rosszul a helyzetet és ez csak átmeneti állapot.
Remélem...

Manó tündéri. Akaratos persze, de aranyos nagyon. Egyre többet használja a "légyszíves" és a "köszönöm" szavakat. A szerény véleményem az, hogy teljesen jót tesz neki ez az ovi, mert látható rajta a fejlődés, aminek nagyon örülök.

A mai nap folyamán, délután hozom ki a fogadott gyerkőceimet hozzánk. Nagyon vártam már ezt a hétvégét, hogy végre kicsit együtt tudjunk lenni.
Róluk annyit kell tudni, hogy a tanyán voltak sokat, akkor, amikor én ott dolgoztam. Elhagyta őket az anyjuk, az apjuk neveli mind a hármukat. A legnagyobb lányka 12, a középső 10, a legkisebb kisfiú pedig 6 éves. Tündériek nagyon, rengeteget segítettek nekem a munkám ideje alatt is és pár hét alatt egymáshoz nőttünk. A pótanyjukká váltam. Szó szerint. Mióta eljöttem a tanyáról, szinte nincs olyan nap, hogy ne beszéljünk és ha sikerül kijutnom a tanyára akkor tuti, hogy találkozunk.
Hiányoznak már ők is.

Jelenleg dolgozom, szokásos éjszakai műszakomat töltöm, csak most nagyon hamar sikerült végeznem a munkával. Még fogalmam sincs mi a jó francot fogok csinálni reggel hétig, de remélem valahogy majd gyorsan eltelik ez a pár óra.

Dönts..

Telnek a napok, legtöbbször feszt munkával, aminek nyilván az az eredménye, hogy most jutottam el arra a pontra, hogy nagyon fáradt vagyok.
Úgy testileg, mint lelkileg és már megint dolgozom.
Szabadnapjaimon általában a háztartást teszem rendbe, mert ha dolgozom, semmire nincs időm.
Így vasalok, főzök és mosok, de odafigyelek a pihenésre is, legalább a szabadnapomon megadom magamnak azt a röpke egy-két órát, azt gondolom ennyi már igazán jár..

Bejutottam a héten a Szülővárosomba, mert kevesebb nap telt el most melóval.
Rengeteg elintézendő dolgom volt, mindenre jutott is időm, csak épp magamra nem nagyon. Nem jutottam ki lovagolni ugyanis...
Barátnőzés, vásárlás, kis kávécska és beszélgetés megvolt, de már ennek is örülök, mert már erre is nagy szükségem volt.
Vittem magammal Kicsikémet is, aki nagyon örült a Nagyijának, régen találkoztak már, több hete.
Megnéztük Édesanya új albérletét, ahol most már dolgozik is, de nekem is tetszett a lakás, felújított, tágas, teljesen rendben van. Amióta eljött Apámtól, a hangja is sokkal nyugodtabb, látszik rajta, hogy sokkal kiegyensúlyozottabb, mint volt. És azt is elmesélte, hogy már nem köhög annyit. Ugyanis ebben a lakásban nincs odabent dohányzás, ennek is nagyon örülök.

Tegnap délután jöttünk haza, csatlakozott Édesapám is, csóri meccset se tud nézni, szóval kihívtuk magunkhoz.
Kattog Ő is rendesen. Látszik rajta, tiszta ideg. De akkor sem tudom olyan nagyon sajnálni, mert akkor is azt gondolom, hogy igenis, ha egy kicsit megerőltette volna magát, akkor nem történt volna ez, ami történt.

Vajon miért van ez?
Miért hagynak az emberek, miért hagyunk ellaposodni egy kapcsolatot? Miért nem teszünk ellene, miért nem harcolunk a másikért? Miért gondoljuk azt, hogy áhh, úgyis itt marad velem? Emberek, hát miért maradna?! Ha nem látja, hogy úgy igazán, szívből akarod őt és harcolsz, hogy Veled maradjon, akkor nem fog maradni.. De akkor sem, ha mindig csak a szennyet kapja és bántod..
Akkor elindul keresni a saját kis boldogságát, hiszen mindenki azt keresi..
Azt az egyet, aki átöleli éjszaka (ezzel olyan nyugalmat adva, hogy arra nincsenek szavak) és elmondja mennyire szereti..
Azt az egyet, aki mellett biztonságban érzi magát..
Akire lehet számítani, akkor is, mikor életed legnagyobb kakájában csücsülsz éppen nyakig...
Azt az egyet, akivel ugyanúgy el lehet játszani, mint nagyon komoly dolgokról beszélgetni..
Azt az egyet, akinek a csókjától elhiszi, ha csak pár percre is, hogy létezik varázslat..
Azt az egyet, akinek szeme csillogásától az összes baj elszáll...

Miért nem harcolunk, miért nem állunk ki magunkért?
Az idő telik..
Teljesen mindegy,hogy jól érzed magad, vagy sem. Az idő akkor is elmegy. A napok, az órák, a percek eltelnek és SOHA nem jönnek vissza..
A Te döntésed.. Hogy jól érzed-e magad az életed során.. vagy csak hagyod elmenni az időt..


Vissza a mindennapokhoz..

200. bejegyzés, el sem hiszem. 

Visszaálltam a munkába. Jól esett már bejönni és végre kicsit hasznosnak érezni magam. Ez az első éjszakám egyedül. Megmondom őszintén, féltem. Nem kicsit. Vajon milyen lesz?
Nem is olyan rossz.
Éjfélig nagyon ment az idő, azóta csak vánszorog, de mindig próbálok csinálni valamit és nem mindig az órát nézni. Közben az agyam is jár folyamatosan. Szerencsére már sikerült elvégeznem a munkámat így most már jöhet egy kis szabadidő. Tehát olvasás és blogírás. És várakozás,hogy legyen már reggel.

Repültem haza a kórházból Hétfőn, mikor kiengedtek délelőtt. Nagyon örültem. Először Édesanyáméknál voltam, Ő jött elém, hogy segítsen elvinni a cuccaimat. Náluk töltöttem egy pár órát, aztán jött értem Férjem és a barátja, Peti. Viszont hazafelé már én vezettem.
Nagyon hiányzott már ez az érzés, amit kivált belőlem a vezetés. Szabadság..
Ahogy suhantunk hazafelé nagyon sokat beszélgettünk, nevettünk, jól esett. Manó szaladt hozzám, amikor hazaértünk, könny is szökött a szemembe, nagyon hiányzott már. Soha nem voltunk még ilyen sokat egymás nélkül. Egyfolytában az Ő képeit nézegettem a telefonomban, az utolsó napokban már a hiányérzet jobban megviselt, mint maga a betegség. A lényeg, hogy végre túl vagyunk rajta.
Ahogy hazajöttem, napról napra lettem egyre jobban és szépen lassan, fokozatosan összeszedtem magam. Tegnap és Kedden már főztem és takarítottam, szóval megmaradok! :D
Manó is megbetegedett. Kedden mennem kellett érte az óvodába, mert belázasodott. Szerdán még elég ramatyul volt és sokszor felébredt éjszaka, de tegnap már látszott rajta, hogy rendeződik, szóval, ha nem lesz semmi baj a hétvége folyamán, akkor megy oviba Hétfőn.

Sajnos történt aggasztó dolog is.
Édesanya költözik Apámtól a hétvégén.
Teljesen megértem egyébként. 28 éve folyamatosan eltartja az Öreget, Apám amikor dolgozott sem nagyon adott haza semmi pénzt és ez a mai napig így van. De ez olyan szinten el volt durvulva, hogy Édesanya vette neki a cigit, bevásárolt otthonra, hogy legyen mit enni, közben ugye dolgozott, fizette a rezsit, az Öregem meg, amit megkeresett pénzt szépen elköltötte magára, illetve piára. Természetesen. Ki kell mondani, Apám alkoholista, ez van. Ezt eddig is tudtuk, az egy dolog, hogy ő nem hajlandó ezt belátni, de ez akkor is így van. Alapjáraton nem rossz ember, sőt, nagyon segítőkész és jószívű, de ha elkapja az alkoholmámor akkor ez az egész szerte foszlik és nem önmaga. Ha iszik, az élő fába is beleköt, ordít, hörög, néha komolyan mondom félelmetes. Ha meg kukára issza magát, akkor elalszik evés közben, vagy beesik az asztal alá, ahonnan órákig képtelen kijönni. Kismillió olyan alkalom volt, amikor lesült a képemről az összes bőr, vagy lejáratott. Mikor ott hagyott az óvodában, mert elaludt és nem jött értem... Mikor alsós voltam és bejött értem, de már részegen, akkor meg az osztályomban igazított el mindenkit. Mikor exem hívott fel, hogy most szedték össze az Ősömet a mentők, mert összetörte magát.. Volt jó pár ilyen alkalom. Éveken keresztül láttam, ahogy kifordítja magából Apámat az alkohol és egyszerűen nem hittem el, hogy ilyen hogy létezhet. Soha nem kerültünk egymáshoz közel. Mindig ott volt a szakadék. Ha meg is akart ismerni, soha nem mutatott nagy érdeklődést, általában csak bírált, hogy miért teszem ezt vagy ezt vagy miért vagyok olyan, amilyen. Soha nem feleltem meg neki, és mindig azt sújkolta belém, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok dolgokra képes. Ez a bélyeg ott van a lelkemben, az önbecsülésemen, és ez elég nagy baj. Úgy érzem túl fogok tudni lépni ezen, mert már jó úton haladok, csak kicsit nehézkesen megy, mert ha az ember úgy nő fel, hogy azt hallgatja folyamatosan, hogy értéktelen ember, akkor egy idő után el is hiszi.... Édesanya mindig próbált védeni és Anyatigrisként fellépni az Öreg ellen, de az én lelkemben akkor is ott maradtak a sebek. És erről Édesanya nem tehet. Ő mindent megtett. Nekem sem lett volna szabad hagynom ennyire elhatalmasodni ezt a dolgot. De már megtörtént, muszáj helyrehozni. És nekem kell saját magamat. Ez az én kis harcom...

Visszakanyarodva a témához Édesanya elmegy. Átköltözik egy albérletbe, így könnyebb lesz dolgoznia és az Öregtől is megszabadul. Úgyhogy sürgősen reformokat kell bevezetnem. És ehhez nagyon nagy szükségem lesz Férjem segítségére is.
Először a hír hallatán kicsit megijedtem, mert hirtelen nem tudtam mitévő legyek. Akármilyen, akkor is az apám, muszáj törődnöm vele, hát ki fog ha a saját lánya nem?! Elmondtam Férjemnek az aggályaim, amúgy is el kellett volna, mert rögtön látta rajtam, hogy valami nagyon nem stimmel nálam. És akkor állt elő a lehető legjobb ötlettel.
Felvázolta, hogy meg kell beszélni Apámmal, hogy adjuk el a lakást, amiben most lakik, mert nagyon drága a fenntartása. A pénzből, amit kapunk kifizetjük a tartozásokat és veszünk az Öregnek egy házikót, tőlünk két faluval arrébb és így ott lesz a közelünkben, akármi van könnyen elérhetőek vagyunk, nem marad egyedül, de mégis megőrizheti a kis önállóságát.
Eddig nem akart belemenni a lakás eladásába, többszöri kérésre sem, de reménykedem benne, -mivel Férjemet nagyon tiszteli és ad a szavára- hogy majd Férjem hatására átgondolja és jó döntést hoz. De csak akkor fogunk tudni segíteni neki, ha ő is akarja. Félek, hogy megint összezuhan ettől, hogy Édesanya elhagyja és elzüllik, megint felhalmoz egy csomó tartozást és megint lehet munkálkodni a helyrehozatalán. De remélem tud józan döntést hozni. Szó szerint.
Ha jó döntést hoz, akkor is sok múlik az időn. Remélem minden jól fog alakulni.

Hajnalodik. A madarak füttykoncerttel köszöntötték a mai reggelt is és nagyon friss a levegő odakint. Úgy érzem minden éjszakás műszakom alatt ki fogok menni ilyen tájban, mert hihetetlen feltöltődést ad a madarak éneke és a friss levegő.

Lassan lejár a műszakom is és mehetek haza pihenni. Ma éjszaka megint itt leszek. Remélem nem rontottam el semmit és értékelhető lesz az éjszakai munkám. Bár már nagyon várom, hogy indulhassak haza...

Haza...

Izgultam az úton bevallom, nem kicsit.

Manó is nagyon boldog volt, egész úton be nem állt a kis szája,mindent mondott amit látni vélt. Beszélgettünk, de az útra is nagyon figyeltem nehogy baj legyen. Élvezem vezetni ezt az autót, kis Döncimet. Ő egy fekete Dacia Duster.

Azóta is én használom, olyan mintha az én autóm lenne. Öröm vezetni. Jó nagy, gyönyörűen kilátok belőle és ha picit odalépek csak úgy suhan a maga kis több mint egy tonnájával. Az ember ki nem nézné ebből az autóból milyen eszméletlen könnyű vezetni. Illik hozzám, nem is kicsit. Vigyázunk egymásra. Imádom.

Amikor hazaértünk kipakoltunk. Irány az Iroda.

A pultban, barátnőm, Andi, könnyes szemmel ölel magához és azt mondja, ne is mondjak semmit. Mikor kikérem a szokásos kis forró csokimat,azt mondja neki teljesen olyan, mintha el sem mentem volna. Őszinte legyek? Nekem is. A szívem ezé a kis falué lett, ahol összeházasodtam egy csodálatos Férfival,ahol családot alapítottam,ahol gyermeket szültem. Érzem, nekem itt a helyem és nem is megyek már én onnan sehova.

Férjemmel minden este beszélgettünk, miután Manó elaludt köztünk. Új alapokat fektettünk le, de ezek még kialakulóban vannak. Amit látok az idő múlásával, ami nagyon szembetűnő volt, az a hála. Ha kitakarítok,ha csak rend van vagy áthúzom az ágyneműt, Férjem már megköszöni. Ültek egyik este az asztalnál és ettek Manóval,amikor mondja a gyermekünknek:"Látod kisfiam, Anya milyen jó és milyen finom ételt készített nekünk, ezért hálásnak kell lennünk!" Bevallom, nagyon meglepődtem. Bebújnak az ágyba, Férjem magára húzza a takarót majd megszólal:"Friss az ágynemű, jaj de jó. Azért mert Anya áthúzta. Nagyon szépen köszönjük!" Ekkor már bekönnyeztem...

Minden este úgy alszom el, hogy percekig elnézem, ahogy a fiam odabújik az apjához, elmondják egymásnak mennyire szeretik a másikat és elalszanak. Ennél több egy Anyának nem is kell. Megnyugszik tőle a lelkem.

Már nem alszunk külön. Mindig együtt alszunk. Manóval ugyan, de összebújunk Férjemmel rendszeresen. Mindenki bújik mindenkihez. Nagyon élvezem.

Nincs a lakásban dohányzás!! Eddig feszt becigizett. Az ágyba is. Most már nem. Legtöbbször kimegy, de ha nem, akkor a bejárati ajtóban elszívja a kis ablaknál. A legmeglepőbb ebben hogy nem is mondtam neki, hogy így kéne, ezt is magától csinálja.

Nincs Anyósom uralom!! Ha károg az öregasszony, Férjem úgy elküldi melegebbik éghajlatra hogy csak pislogok. És nincs rögtön rohanás ha valami kínja van Anyukának. Anyuka akkor nem is jön ha otthon vagyok, igazából csak akkor kommunikálunk, ha nagyon muszáj. És ez jó is. Legalább nem megyünk egymás agyára.

Ha kiejtek valamit a számon, Férjem kapásból azon van hogy megoldja. Konkrét példa. Nem volt otthon palacsintasütőm, így Férjem elkérte az anyjáét,mert palacsintát szerettem volna sütni. Meg is csináltam természetesen és csak annyit mondtam hogy majd veszünk egy saját sütőt, ne kelljen már mindig az anyjáét elkérni. Erre két nap múlva hazaállít nekem egy vadonatúj palacsintasütővel és egy wook-al. "Tessék Szívem, neked vettem,így már lesz sajátod!!" Elsírtam magam örömömben...

Kezdek stabilizálódni lelkileg. Nem telik el úgy nap,hogy ne érezzem hogy szeretve vagyok. Most ugyan itt fekszem a kórházban, de Férjem sokat felhív és amikor csak tud nálam van. Rendszeresen jön Édesanyám is, a másik Lélektartóm. Esküszöm mikor megjelenik én már megnyugszom,akármi is van. Csak Édesanyám puszta látványától. Nagyon szeretem. Barátnőm, egyetlen Ágicám is rám szokott nézni és rendszeresen érdeklődik hogy hogy vagyok. Na jó, azért néha elkap egy depi. Nem töltöttem még ennyi időt Manó nélkül és nagyon hiányzik. Meg Férjem is. Tegnap, amikor itt volt és megölelt, esküszöm éreztem,ahogy gyógyulok. Nagyon durva volt, mintha átadott volna egy kis energiát. Ez a szeretet úgy gondolom...

Visszamenetelem feltűnt az embereknek is, nyilván. A legtöbbjük örömmel fogadott. A nyaralók pl ugyanúgy beszélgetnek velem, mint mielőtt elmentem. Van egy-két lenéző tekintet, igen, lettek, akik elítélnek. Ugyanis annyit látnak ebbe bele, hogy elhagytam a Férjemet egy másik pasasért. Egy ember nem állt még elém és nem kérdezte még meg tőlem,hogy vajon mi a jó isten vezetett rá arra, miért döntöttem úgy,hogy elhagyom a Férjemet,az életemet?! Az embereket ez nem érdekli. A tartalom a dolgok mögött. Ezeket a felszín érdekli,mert nem látnak alá. Nem gondolnak bele egy percre se a másik helyzetébe, mert nem is akarnak. Nem is baj. Más emberként tértem én is vissza. Erősebb vagyok, mint valaha. Egy hatvanon túl lévő idősebb bácsinak rezzenéstelen arccal mondtam a szemébe a véleményemet amikor azt mondta hogy ezt lehet nem kellett volna meglépnem. Mondjuk hogy a család barátja tehát én erre számítottam is. Köpni, nyelni nem tudott. A következő találkozásnál majd meglátjuk hogyan fogad. Bár én akkor is nyugodtan alszom, ha többet a büdös életbe nem szól hozzám. :D Még egy alkalom volt mégpedig az Irodában amikor kinyitottam a számat. Dadink volt már cseppet szinten az alkoholtól és elkezdte nekem dadogni, hogy "Háát, azért p-p-p-páran leku-ku-ku**áztak téged!". Kortyoltam egyet a citromos sörömből, majd halálos nyugalommal a hangomban megszólaltam: "Elhiheted nekem, hogy teljes mértékben hidegen hagy mások véleménye,mivel mindenkinek van mit sepregetni a saját háza táján is. Szeretem a Férjem, amúgy is, ez csak rá és rám tartozik. Ha meg valakinek nem tetszik a jelenlétem, nyugodtan arrébb mehet!" Ezután Andival már csak összemosolyogtunk. Hát így állok már az emberekhez. Megtanultam,hogy úgy sem lehetünk jók mindenkinek,fizikai képtelenség. Ítélkezni mindig fognak,mert közönségesek, ez változni már sajnos nem fog. Csak azokkal foglalkozom akik megérik a fáratságot,akikben látom a jót és a szeretetet. A többi tehet egy szívességet! ;)

Kicsit már jobban vagyok és már második napja nem kaptam infúziót sem. Csak a hasmenés nem nagyon akar múlni de már legalább kevesebb az alkalom. Majd csak rendeződik. Ma a kaja egész ehető volt, bár már ott tartunk, hogy a reggeli és a vacsi rendszeresen a kukában végzi mert van egy szaga a párizsinak. Hozattunk be szalámit, uborkát és paradicsomot és olyan fejedelmi kajákat csapunk itt hogy elképesztő. :D Túl kell élni, na. A finom és minőségi étel pedig csak segít nekünk gyógyulni. A kávé hiányát viselem egy kicsit nehezen. Az már hiányzik. De pl nem gyújtanék rá egy szál cigire sem, mert még a szagától is rosszul vagyok. Múlt hét Szombat óta én nem cigiztem. Igencsak fontolgatom hogy le kéne tenni megint. Lehet jót tenne. Jelenleg úgy nézek ki, mint valami aszott hulla, és az a baj, hogy nem túlzok. Megint fogytam, az összes bordám kint van. Jó ha van bennem 45 kiló. Nagyon taccsra tett a szalmonella. Mondjuk amikor egyszerre jön kifelé minden, felül is meg alul is az azért kegyetlen tud lenni. Ezért fogytam megint, pedig már kezdtem hízni. Erőm még mindig nem sok van. Sokat hallgatok zenét. Amennyit csak tudok eszek. Olvasok. Ökörködünk a kolléganővel, aki azóta már a pótanyám lett, annyi mindent megbeszéltünk. Nagyokat alszom. Elmélázok a velünk szemben lévő hegyen, amire pont kilátok az ablakból,mert annak a lábánál található az én hőn szetetett tanyám. Gyakran mikor pihenek és hallgatom a zenét,azt képzelem,hogy vágtatunk Apostollal vagy Nefivel az örökzöld réteken és a menetszél belekap a hajamba. Hiányzik a szabadság...

 

Vissza a múltba a búcsúzáshoz..

Miután darabokra tört a szívem, nagyon sok dolgon elgondolkoztam. A múlton és a jelenen, mit és hol rontottunk el. Arra jutottam hogy hibáztunk mind a ketten. Férjemnek jobban oda kellett volna figyelnie ránk, nekem pedig nem a saját egómra, saját önzőségemre figyelni és arra koncentrálni hogy mi minden sok a rossz. Pedig volt bőven jó is.

Férjem egyszer kijött értem a tanyára, hazavitt a munkából, úgyis vitte el Manót. Amikor beszálltam mellé az autóba,megláttam ugyanazt a csillogást a szemében amikor akkor láttam sokat mikor megismerkedtünk. Örültem neki nagyon hogy újra láthatom.

Fokozatosan kerültünk egymáshoz újra közelebb és közelebb. Sokat beszélgettünk, nyíltabban és őszintébben mint azelőtt. Zaklatottan hívtam fel az ominózus eset után. Megnyugtatott, nem lesz semmi baj. Másnap dolgoztam. Felhívott. "Szívem, ha gondolod gyertek haza!"

Négy napot dolgoztam még a tanyán. Repültek a napok, az utolsón elbúcsúztam. Kocsiztunk még egyet, sírtam Nefi nyakába borulva (az a lovacska akin a legtöbbet lovagoltam) és még egyszer felvezettem Apostolt a karámból. Amikor rácsatoltam a vezetőszárat a kötőfékére, adtam az orrára egy nagy puszit és elindultunk. A könnyeim folyni kezdtek, és a homokos pályára érve meg kellett állnom. Apostol hozzám bújt. Elbúcsúzott. Adtam neki még egy puszit és megígértem neki, ha megtehetem egyszer, eljövök érte. Hiányzol kis lovacskám!

A munkaidő lejártával, ahogy kikanyarodtam az úton a tanyáról megint könnyek gyűltek a szemembe. A dombról még utoljára visszatekintettem arra a helyre, amit annyira szerettem és megköszöntem a Sorsnak hogy átélhettem azt a csodát és megszerezhettem azt a tudást amit ott kaphattam.

Manót kiirattam a bölcsiből. Elbúcsúztunk a dajkáitól is, még meg is siratták. Kapott fényképet, kis emlékként egy papír szívecskét és nyalókát. Amikor lement az utolsó napja Édesanya vitte haza. Én is hazaértem a munkából, az Öregemmel bepakoltunk az autóba. Bekötöttem Manót az autóba és el is indultunk az igazi Otthonunk felé.

Helyzetjelentés

Rengeteg dolgot szeretnék megosztani, egyrészt az elmúlt hónap történéseit, másrészt érzéseket, véleményeket és mindent ami történt.

 

Jelenleg egy kórházi ágyból írok. Úgy néz ki, a munkahelyemen összeszedtem egy jó kis szalmonella baktériumot. Megbetegedtem, nem is kicsit, napokon keresztül rosszul voltam, hánytam, nagyon ment a hasam és belázasodtam. Elvesztettem minden erőmet. Vasárnap már lementünk az ügyeletre, mert Férjem már nagyon aggódott, hogy mi lehet a baj. Persze, megnyugtattak, ó biztos, csak egy kis vírus, menjen haza nyugodtan, pár nap és kipiheni, diéta, sok folyadék blabla. Ha nem javul, kórház.

Hétfőn, Kedden nem javultam. Szerdán elmentem az orvoshoz, de a mi háziorvosunk nem rendelt, így egy másikhoz kellett mennem. Ugyanaz a Doktornő, aki ellátott Vasárnap az ügyeleten.

Bekerülök, mondom hogy mi a helyzet. A kedvencem ebben a Doktornőben hogy voltam nála már egy párszor, de egyetlen alkalom volt csak amikor meg is vizsgált. Amúgy szemrevételez csak. Meg a beteg elmondása alapján diagnosztizál. Úgy gondolom, ezzel finoman sem vagyunk kisegítve.. Na vissza térve. Mondom, mizujs, erre közli, hogy ad táppénzes papírt. Mindeközben azt tudni kell hogy az elmúlt napokban többen kerültek kórházba a munkahelyünkről, szalmonellával. Ezt már a Doktornő is tudta. Tehát állam leesett, hogy azt mondta, táppénzes papírt ad. Még rá is kérdeztem: "Otthon feküdjem ki?" Erre ő, halálos nyugalommal: "Persze!" Na itt kattant az agyam. Elmondtam, hogy már tudok pár kollégámról, aki kórházban van és jobbnak látom én is a kórházi ellátást, mert akkor kapok infúziót és nem száradok ki. Pislogva közölte velem a doki, hogy hát engem szalmonellával nem fognak befektetni, mondja tovább és két mondattal később megjegyzi hogy hát az infúzió lenne a legfontosabb. Ekkor már azt hittem elszáll az agyam. Végül sikerült megkapnom a beutalót, de elég érdekes modorral megjegyezte, hogy menjek be a kórházba, ahogy akarok, mert nem fog mentőt hívni, ugyanis nem szeretnek fertőző betegeket mentőbe fektetni, mert utána sterilizálni kell és így is kevés a mentő kocsi. Ezt már fel sem vettem...

Végülis sikerült megoldanom természetesen, Férjem barátja, Peti behozott a kórházba, neki is jönnie kellett vizsgálatra. Útközben  Peti próbálta elterelni a figyelmem, ami be is vált, mert néha el is nevettem magam. Mikor beértünk, meg is kerestük a sürgősségit. Ekkor már Édesanyával. Alig ültünk le, már szólítottak is, meg is lepődtem. 10 perces vizsgálat vette kezdetét, EKG, vérnyomásmérés, lázmérés, vizsgálat, vérvétel. Mindenről kikérdeztek de hoztam is minden orvosi leletem így nem volt nehéz. Kaptam egy infúziót gurulós álvánnyal és elnézés kérések közepette kiültettek a folyosóra. Nem bántam, aranyosak voltak, legalább tudtam még Édesanyával beszélgetni. Kicsit később jött Hugocskám is, így a szokásos vidámságával oldotta bennem a feszkót. Kb egy óra telhetett el, amikor behívtak a vizsgálóba. Felkerültem osztályra. Infektológia, fertőző osztály. Felkísértek, eligazítottak és megkaptam a szobám. Kolléganőmhöz tettek be, aminek kimondhatatlanul örültem. Csak ketten vagyunk és nem is idegen. Mi kell még? Nagyon hálás vagyok érte.

Jöttek az infúziók, amiktől jobban is lettem. Délután van látogatás is. A kaja nem rossz, kaptunk teát is. A nővérek között egy tahót fogtunk ki, a többi nagyon normális.

Vannak kellemetlenségek, de ez tök természetes. Már egész jól megszokom a branüllt a jobb karomban és már egyre kevesebbszer akarom behajlítani. Az első két alkalomnál kicsit betojtam.. :D a legnagyobb örömhír az volt, hogy nem fertőzünk, ez a baci emberről emberre nem terjed csak nagyon rossz higiéniai körülmények között.

Most pedig hogy hogy alakult a kis életünk.

Édesanyáméknál laktunk még Manóval, az albiból elköltözés után. Minden nap beszéltünk a Férjemmel és egyre többet. Ebből már az lett hogy jött egy olyan hétvége, amikor Manó kiment hozzá. De Férjem hívott engem is. És én is kimentem. Ott kezdtek el változni a dolgok azon a hétvégén. Sokat beszélgettünk, nyitottak voltunk egymásra, meghallgattuk a másikat. Visszatértünk a hétvége elmúltával a Szülővárosomba, de a következő egy héten végig nagyon hiányérzetem volt. Újra munka, Manónak ovi, és mind a ketten vártuk hogy újra Apával lehessünk. Úgy alakult, hogy egy Hétfői napon szabadnapos voltam, így Vasárnap kimentünk Apához. Gyorsan elment, de élveztük az együtt töltött időt. Eljött a visszaindulás ideje.

Beszálltunk az autóba. Mikor elindultunk, Manó nagyon elkezdett sírni. "Anya, vigyél vissza Apához!!Engedj ki!! Vissza akarok menni!"

Én ezt senkinek nem kívánom. Két falun át, ordított, toporzékolt, sírt. Már én is sírtam vele a volán mögött. Megszakadt érte a szívem.

Az én Picikém az apját akarta minden erejével. Ekkor sikerült ezt belátnom, bár ez olyan fájdalmas felismerés volt, ami leírhatatlan. Mintha kiszaggatták volna a szívemet. Legszívesebben visszafordultam volna, esküszöm. Legszívesebben ott azon nyomban megígértem volna az egyetlen kicsi Fiamnak, hogy soha, de soha többet nem kell elválnia az apjától, mert nem fogom hagyni hogy szétválasszák őket. SOHA többet.

Az élet úgy hozta, hogy egy hét múlva meg is ígérhettem neki. Ekkor lettünk egy család. Egy úton, egymásért, együtt.

Folytatás később!

Gondolatok,változás..

Most is kiderült, hogy kicsit sem egyszerű gyermeket nevelni, háztartást vezetni, dolgozni és blogot írni egyszerre..
Rengeteg volt a munka mostanság, a négy napos ünnep hetén hét napból hatot dolgoztam, így mondhatni most már kicsit fáradt vagyok. Igazából azóta nem térek magamhoz, nem tudom kipihenni magam. De majd csak rendeződök, csak most már tényleg találnom kell egy olyan napot, amikor legalább a délutánt pihenéssel töltöm el.

Csütörtökön lesz két hete, hogy elköltöztem Manóval az albérletből.
Igazából már előtte egy héttel is eljöttem, csak úgy gondoltam, meg tudjuk majd oldani és vissza is mentünk. De a szivemben okozott túl mély seb csak tátongott és sikoltott segítségért, hogy változtassak, mert ennek így nagyon nem lesz jó vége.
Én ebben a kapcsolatban végig nyugtalan voltam. Sokat voltam boldog, de olyan igazán, olyan észtveszejtősen boldog. Ez rakott rám egy nagy leplet, ami sok dolgot elfedett. Ezt a szerelmet köztem és a volt élettársam között, ahhoz a fajta szerelemhez tudom a legjobban hasonlítani, amikor imádjátok egymást de éget ez a szerelem, amit a láng hőfoka generál és elkezdenek jönni a sebek, aztán szépen lassan felőrlitek egymást is meg magatokat is. Olyan Rómeó és Júliásan. A végén mindenki meghal. Ha fizikailag nem, akkor lelkileg...

Ha belegondolok már az elején is történtek olyan dolgok, amiktől nem tudtunk normális alapokat letenni. Az exem tele van félelemmel. Kezdetektől fogva nem bízott meg bennem. A kis szívatásai (pl. mikor vitt dolgozni és minden áldott reggel úgy engedett el, hogy jó pasizást kíván) egy ideig elmentek, de aztán nagyon durván idegesítővé vált. Valahol mindig éreztem, hogy nem teljesen őszinte velem és vannak titkai. Lehet, hogy kicsik, de lehetnek nagyok is, ezt már nem tudom meg. Mindenesetre egy pár kép már összeállt a fejemben, ami a kapcsolatunk alatt folyamatosan homályos volt, mert hála a Magasságosnak vannak emberek, akik felnyitják a szemem.

Lángoltam. Ő is lángolt. Amikor tudtunk figyelni egymásra, fantasztikus páros voltunk. De vannak olyan dolgok, amikben soha nem értettünk egyet, ez is éket vert közénk, meg az is, hogy nem egyezik az értékrendünk és a gyermeknevelési stílusunk. Visszagondolva sokat dacolt velem, önmagával, meg az élettel is. Volt, hogy úgy beszélt velem, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ez az ember szeret engem. Sírtam konyhakövön, mikor elhordott mindennek, mert azt mondta, nekem ő csak arra jó hogy istenesen megd**jon, és lesz@rta, hogy odakint bőgök. Volt olyan időszaka, mikor szó szerint két hetente azzal stresszelt, hogy ő elköltözik, elhagy, kész, elege van belőlem. Két hetente. Elég nehezen viselem hosszú távon az ilyen szeszélyes embereket, mert nem tudok velük mit kezdeni, nem tudom mit csináljak.. Most is meg lett a szeszélyesség eredménye.
Vannak a múltjában olyan dolgok, amikkel én nem tudok megbírkózni, de megmondom őszintén, nem is akarok, mert hiába akarta rám rakni az összes terhét, végig tiltakoztam és nem akartam. Egy ideig mégis sikerült terhelnie a múlttal, segíteni akartam neki, de aztán rájöttem, hogy ehhez én édes kevés vagyok, mivel ezt csakis saját maga rakhatja rendbe, nekem nincs beleszólásom, meg nem is szabad, hogy legyen, mivel nem az én saram. A saját dolgaimért felelek én, de mások ballépéseiért nem vagyok hajlandó felelősséget vállalni.
A kaput mégis az tette be, hogy nem úgy bánt Manóval, ahogy kellett volna. Ezek után nem tudtam bízni benne, nem tudtam hinni benne, nem tudtam elfogadni, hogy a történtek után ott legyek és vele. Aki úgy bánt a gyerekemmel, ahogy nem kellett volna. Nem fogom leírni az esetet konkrétan, mert megmondom őszintén, még az is fáj, ha rá gondolok, mert csalódtam és nem kicsit. Rohadtul fájt. Hogy megtörve láttam a saját gyerekem. Megtört a kis lelke. És ez az én hibám is, mert eddig muszáj volt egy olyan emberrel egy fedél alatt élnie, akivel nem akart, akitől félt, csak azért mert én szerelmes voltam. Undorító módon önző voltam. Soha többet nem követem el ezt a hibát, ezt is megfogadtam. Ő a legfontosabb. És innentől nagyon fogok arra figyelni, ő mit szeretne, hogy kiegyensúlyozottan nőhessen fel. Csak reménykedem benne, hogy egyszer majd megbocsájtja ezt az anyjának. Sajnálom, de nagyon, hogy annak okoztam fájdalmat, akit a világon legjobban szeretek.. Az a baj, hogy csak jót akartam neki, de nem ez történt sajnos. Sokszor át kell gondolnom innentől minden egyes lépésemet, nem lesz egyszerű, de azt a döntést fogom meghozni, ami a Kicsinek a legjobb.
Egyébként már jobban van. Édesanyáéknál lakunk, de sokat elmondja, hogy szeret itt lenni és már sokat nevet, bohóckodik, szeretget és újra egyre többet látom azt a kis csillogást a szemében, amit az albiban nem láttam. Csak az tartja bennem a lelket, hogy még nem telt el olyan sok idő. Talán még kijavíthatom a hibámat. így is lesz benne törés, amit csak elfedhetek, de így is ott marad. Kétlem, hogy ezt meg fogom tudni magamnak bocsátani, akármikor is.
Ami még érdekes a Kicsivel kapcsolatban, hogy mostanában sokat emlegeti az apját, naponta többször is. Hiányzik neki. Az exemet egyszer sem mlegette még,a költözésünk óta nem kereste.. Szerintem ez mindent elmond..

Folyamatosan dolgozom, de már nagyon bele vagyok fáradva. Fizikailag is nagyon nehéz, de a munkatársaim közül az egyik már kezd nagyon kibírhatatlan lenni, mert ha ideges állandóan rajtam tölti le és hiába próbálok odafigyelni és mindent jól csinálni, folyamatosan az az érzésem van, hogy a lelkemet kitehetem, de teljesen felesleges, mert ennek semmi nem jó. Tudom, nyilván a kialakult helyzet miatt én is érzékenyebb vagyok, de azért a saját mártírkodása miatt ne engem szedjen már elő állandóan.. így is oda tesznek ahova akarnak konkrétan. Mióta ott dolgozom, két szabad hétvégém volt, egyetlen ünnepet nem töltöttem a szeretteimmel, mert feszt dolgoztam és őszintén megvallva már nagyon kezd tele lenni a hócipőm. Oké, hogy a lovakat imádom, de érzem már, hogy nem bírom fiziailag, be kell látnom, hogy ez már meghaladja egy 50 kg-s nő strapabírását. Már ha lennék 50 kg...

Nehéz időszak áll mögöttem és kicsit sem egyszerű a jelenem sem. Folyamatosan agyalok, átgondolok mindent. A múltat, a jelent.
A múlton már nem tudok változtatni, de a jelent még alakíthatom. Ez hajt előre. Meg az anyaság ereje. Nem lesz egyszerű, mert eléggé mélyponton vagyok, de érzem, ha innen felállok, más ember leszek. Talán kellett is ez nekem. Sőt, biztos. Az élettől egy büdös nagy pofon. Hogy rájöjjek, mi az igaz, mi a hamis, ki állt mindig mellettem, kik azok, akikre mindig számíthattam. Már így is átértékeltem sok dolgot. Minden csak nézőpont kérdése. És általában a saját hibáiból tanul az ember, abból amit megérez a saját bőrén..
Döntéseink visznek előre az életben és mindennek oka van. Ha elesünk, felállhatunk és megpróbálhatjuk újra, érdemes is, mert az eredmény a lényeg mindig. Ha hibázunk, kérjünk bocsánatot azoktól, akiket megbántottunk, akiket szeretünk és változtassunk, hozzuk helyre.
A lényeg, az őszinteség és az, hogy a szív a helyére kerüljön. Ha Ő a helyén van, minden a helyén van...

Az elmúlt pár hónap..

Tartozom egy bocsánatkéréssel minden olvasómtól, amiért el is tűntem és a blog is szüneteltetve volt. Kérlek, ne haragudjatok!
Nagyon gyorsan fordult az életem és nem jutottam el odáig, hogy írjak, a szüneteltetés oka pedig az volt, hogy olyan emberek is információhoz jutottak a bloggal kapcsolatosan, akiket én nem akartam, így el kellett tűnnöm egy kis időre. Szóval, mindenkinek aki itt maradt, aki az olvasóm maradt, nagyon hálás vagyok és nagyon szépen köszönöm!!!

Azon is gondolkoztam, hogy egyszerűen törlöm ezt a blogot is, mint az előző kettőt, de ez valahogy túlságosan is a szívemhez nőtt. Négy év az négy év és emlékeztet arra mennyi olyan dolog történt, ami rossz volt, mégis talpon tudtam maradni és milyen sokat fejlődtem.
A jó dolgokról nem is beszélve.

Azt se tudom hirtelen hol kezdjem, annyi minden történt ez alatt a pár hónap alatt, lehet egy bejegyzés nem is lesz elég, hogy mindent elmeséljek Nektek. De belekezdek.

Ott tartottunk, hogy a harmincadik órámnál jártam a vezetésben. Örömmel tudatom Veletek, hogy szeptember 11-én, elsőre levizsgáztam gyakorlatból is, 40 óra után és megszereztem a jogosítványt. Pár nappal a születésnapom után. Ez volt magamnak az ajándékom. ;) Nagyon boldog voltam, hogy sikerült.
A jogosítvány megszerezése után 10 nappal költöztem be Szülővárosomba, Édesanyámékhoz. Előtte kb egy héttel közöltem a Férjemmel, hogy ez így nem megy tovább, összeszedem a cuccainkat és léptem. Ment a depi meg a lázadás, de látta rajtam, hogy hajthatatlan vagyok és így nem próbálkozott sokat. Ő költöztetett be a céges teherautóval, ennyi emberség azért volt benne.

Őszinte leszek Veletek, a blogból látható, hogy már régen megromlott köztünk a kapcsolat Férjemmel és az is várható volt, hogy lépni fogok. De az is közrejátszott, hogy berobbant valaki az életembe. Még nem említettem róla, mert hirtelen kerültünk közel egymáshoz. De még az előző lakhelyünkön. Ismertük egymást már pár hónapja de nem kerültünk közel sosem. Aztán egyszer csak történt valami. Egy hétvége fordított a kapcsolatunkon, és ebben gyerekek is nagyon közre játszottak. A továbbiakban Szerelem néven említem.

A szomszédom volt. Két házzal lakott arrébb. Télen költözött a faluba és beszéltek róla mindent összevissza. Hogy verte az asszonyt és el kellett tőle menekülni, meg egyebek. De azt furcsálltam, hogy akármikor találkoztam vele, mosolyogva köszönt és ha a kocsmában is összefutottunk, nagyon normálisnak tűnt. Egyszerűen nem tudtam elhinni azt, amit róla beszéltek. Egy ideig még tartott a "biztos valami csendes őrült" gondolat, de szerte foszlott, minél többet találkoztam vele, vagy láttam együtt a gyerekeivel. Amúgy is ugyebár olyan ember vagyok, aki nem hisz a pletykáknak, a saját tapasztalatom dönt az emberekkel kapcsolatban. Ha valakit bunkónak mondanak, de nem az velem szemben, akkor nem könyvelem el mások elmondása alapján. Szerintem igazságtalan valakit így megbélyegezni az emberek szóbeszédére hagyatkozva, főleg egy faluban, ahol köztudott, hogy mindenki ferdít valamivel a dolgon.

Apró szívességeket kértünk egymástól a hónapok alatt. Pl engem kért meg, hogy engedjem be a t-home-os emberkét bekötni neki a tv-t és a netet. Emlékszem átmentem hozzá egyik este, mert szólt a kocsmáros barátnőm, hogy erről lenne szó és beszélni kéne vele. Így hát átmentem és pár szóban elmondta ezt, hogy erre szeretne kérni, ha nem gond, ha nem teher, meg tudnám-e oldani. Bemutatkozáskor határozott és mégis nagyon gyengéd,meleg kézfogása volt. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt szimpatikus. Akármikor elment a ház előtt a kutyáját sétáltatva, mindig megnéztem, de szigorúan csak a függöny mögül, nehogy észrevegyen, mert hát az milyen már. És egyre csak motoszkált bennem a gondolat, hogy egyszerűen nem lehet olyan, amilyennek mondják.

Kétszer vitt haza vezetésről, egyszer szétázott miattam, mert szakadt az eső és az autó letiltotta az ablakot, nem lehetett felhúzni, így a fél oldala megázott, míg hazaértünk. Sokat beszélgettünk de még akkor sem gondoltam semmi többre. Össze-össze futottunk a kocsmában, és elkezdtem kedvelni. Lassacskán. Aztán jött az a hétvége.

Pár információ róla, amit elég fontosnak tartok leírni, még átláthatóbbá téve ezzel a dolgot. Ebben az évben májusban tölti a negyvenet. Egy fejjel magasabb nálam, nagyon vonzó és sármos. Tipikus jóképű, elvarázsoló,mosolygó nézéssel. Barna a szeme. De nem annyira sötétbarna mint az enyém, hanem világos. Picit zöldes beütéssel. Zala megyéből költözött ide, tehát nagyon messziről. Szerette volna rendbe hozni a házasságát (ők azóta már elváltak hivatalosan is) és látni akarta a gyerekeit. Ezért feladta az egész életét. A saját cégét, albérletet, családot, mindent, amit el lehet képzelni. Teljesen egyedül. Új munkát és albérletet keresett és sokat küzdött, hogy rendbe jöjjön a házassága, de közben az exneje bepasizott. Szerelem legjobb barátja volt az ex új kiszemeltje... Ekkor már csak a gyerekekért harcolt, illetve harcol is a mai napig, hogy láthassa őket, hogy velük lehessen. Négy gyermeke van, a második házassága ment tönkre. A két kicsivel rendszeresen kapcsolatban van, mert telefonon tartja velük a kapcsolatot és minden második hétvégét nálunk töltenek, akkor három gyerkőcünk van. Imádnivalóak és már úgy hozzám nőttek, hogy olyan érzés, mintha tényleg három gyemekem lenne. Szegényeket nagyon megviseli az apjuk hiánya, nagyon látható rajtuk. Az anyjuk nem nagyon törődik velük, ezért amikor itt vannak, próbálom úgy csinálni a dolgokat, hogy érezzék, hogy szeretjük őket és fontosak nekünk. A két naggyal tartjuk a kapcsolatot neten és telefonon, ők Zala megyében vannak. A két kicsi 4 és 6 éves, egy kisfiú és egy kislány. A két nagy szintén egy fiú és egy lány, 17 és 15 évesek. A nagylányával már találkoztam személyesen is, szinte nincs olyan nap, hogy ne beszéljünk a neten.

Olyan mint egy ékszeresdoboz. Nagyon kell rá vigyázni. Sok sebet ejtett rajta az élet, az emberek. Mit sokat, rengeteget. Fél. Nagyon szeretethiányos. Rengeteg szeretet van benne és legtöbbször ki is tudja mutatni. Nagyon erős lelkileg. Szigorú, mindenkivel szemben, de leginkább magával szemben. Tud bánni az emberekkel. Nagyon okos, penge éles esze van, intelligens. Vannak démonai, amiket le kell még küzdenie, de jó úton halad. I lyenek a féltékenység, a félelem, a bosszúvágy, a harag. Ezek visszatartják és leláncolják de minden erőmmel azon vagyok, hogy elszagggassam ezeket a láncokat. Legtöbbször makacs, de lehet rá hatni, ha Ő is akarja. Tiszteletreméltó. Romantikus.Kifinomult. Kiszámíthatatlan. Ha valamit a fejébe vesz, meg is csinálja, eléri a céljait. Legyőzhetetlen. Nem fél az újtól, mer kockáztatni. Nagyon szenvedélyes. Vonzó. Jó a humora. Istenien csókol és varázslatos az érintése. Figyelmes. Odaadó. Könyörtelen is tud lenni, de azt az oldalát csak ritkán mutatja meg. Büszke és önbizalomhiányos egyszerre. Tűzbe menne azokért, akiket szeret. Akaratos. Hirtelen dühbe jön és olyankor hisztizik is. De gyorsan le is higgad. Bújós. Őszinte. Türelmetlen, néha kicsit szétszórt is. Van, mikor határozatlan. Hiú és nagyon odafigyel a megjelenésére. Csinos. Nagyon gyengéd de mégis nagyon férfias. Együtt működő. Gyűlöli a hazugságot . Túlságosan ragaszkodik még a múltjához. Kíváncsi. Széles látókörű, független és titokzatos. Kiismerhetetlen, mindig tartogat valami újat. Lehengerlő. Házias és segítőkész. Energikus. Játékos és rafinált. Nagyon lehet szeretni...

Vissza a múltba tehát...

Férjem természetesen Szombaton is és Vasárnap is dolgozott. Így otthon voltam Manóval. De Szerelemnél is ott volt a két gyerkőce. Ebből az lett, hogy a három gyerkőc mind a két nap együtt játszott, sétáltunk és visszatekintve pontosan olyanok voltunk, mint egy család. Az erdei sétából hazafelé jövet megkérdezte, hogy tolja-e Manót a kislánya biciklijén. Én toltam, de segített, átvette. Jól esett. Amikor átvette hozzáért a kezemhez. Megsimogatott. A keze forró volt és nagyon gyengéd volt az érintése. Ott változott meg bennem egy csapásra minden. Akkor döntöttem el, hogy változtatok és magam sem tudom megmagyarázni miért, hiszen ez totál esztelen egy döntés, mert még nem is ismertem, de már akkor vele akartam élni. Ezért elköltöztem.

Egy este bejött hozzám. A várnál álltunk meg az autóval. Romantikusabb helyet el sem tudtam képzelni. Órákon keresztül beszélgettünk. Megértett. Muszáj volt hozzá érnem, ezért odabújtam. Amikor felnéztem, megcsókolt. Összeolvadtunk, a szívem majd kiszakadt a mellkasomból és szerelembe estem.
Egy hónapig laktunk Édesanyáéknál, közben folyamatosan nézegettük az albérleteket, mert ugye hosszú távon ez senkinek nem lett volna jó. Nem találtuk meg a megfelelőt, többet közvetlen az orrunk elől vitték el. Szinte nem volt olyan nap, hogy ne jött volna be hozzám. Gyűlöltem az érzést, amikor el kellett engednem. Kiszakadt a szívem minden alkalommal, ahogy láttam a fájdalmat az arcán. Nem akartam mást, csak végre vele lenni, minden nap mellette akartam aludni. Hétvégente mindig próbáltunk együtt lenni. Közeli apartmanokban és panziókban töltöttük közösen az időt, minden ilyen alkalmat imádtam. Egyik nap haza kellett mennie hivatalos ügyben. Igen, Zalába. Természetesen vele mentem. Akkor kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Egész nap együtt voltunk, rengeteget beszélgettünk, élveztem minden percet, hogy vele lehetek. Látványosságokat mutatott, engem teljesen elvarázsolt Zala megye szépsége, még sosem jártam arrafelé. A dunántúlon sem nagyon, nemhogy Zala megye. Találkozhattam az anyukájával, aki mai napig Cicámnak vagy Drágámnak hív, és már első alkalommal azt mondta, hogy sokkal jobb vagyok, mint a többi csaj volt. Nem kicsit voltam büszke magamra emiatt, hagy mondjam! :D Ekkor találkozhattam a lányával is. Éreztem Apa és a lánya között egy szakadékot, de ez annak is betutható, hogy a lánykának már van egy pici babája, és ennek Apa nem nagyon örült, hogy ennyire fiatalon vállal gyermeket, mert félti. Jogosan. A lányka hajthatatlan maradt, innentől már csak azt tehetjük, hogy mindenben támogatjuk, amiben tudjuk. Aranyos volt és szimpatikus, jól kijöttünk és azóta is rendszeresen beszélünk.
Sok élményt köszönhetek Szerelemnek. Lett egy helyünk, a mostani munkahelyemnél egy dombon. Oda jártunk táncolni. Kinyitottuk a kocsi ajtót és bömbölt valami latin muzsika, amire táncoltunk. Imádtam az ilyen pillanatokat, mert ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy élek. Szó szerint pezsgett a vérem. Amióta vele vagyok szebbnek érzem és látom magam. Több az önbizalmam. Már nincs az az érzésem, hogy mások többet nálam és ha valaki rám is néz, vissza merek rá tekinteni. Eddig inkább a földet néztem, ha sétáltam, ma már felemelem a fejem és kihúzom magam. Számomra is megdöbbentő, de értékesnek érzem magam. Voltak harcaink. Szerintem még lesznek is,mert én sem vagyok könnyű természet. De szerintem ezeknek a vitáknak le is kellett menni, hogy átlássuk az alapokat. Nem bánok semmit , sőt, örülök, hogy mertem lépni, mert érdemes volt. Rettentően vonz magához, mint egy mágnes, folyamatosan. Nem tudom megmagyarázni. Imádom. Okozott már fájdalmat az tény. Mert általában az ennyire forró szerelmek annyira lángolnak, hogy meg is égetik egyik-másik, vagy mind a két felet. De ezzel együtt is akarom, mert olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket más nem tudott. Szükségem van rá. Nagyon szeretem..

Amikor megtaláltuk a megfelelő lakást rögtön lecsaptunk rá és pár nap leforgása alatt költöztünk is. Szeretünk itt lakni. Két szoba, jó állapotú kis lakás, a főbérlőnk pedig másik városban lakik, így még nem is zaklat, elég normális. A szomszédokkal is jól kijövünk. Az egyetlen dolog, ami zavaró, hogy negyedik emelet. Jobban mondva elvileg három de magas földszint van. De legalább már felettünk nem laknak. :D Ha legközelebb hazamegyünk Zalába tervbe van véve, hogy elhozzuk Szerelem kiskutyáját is, aki jelenleg az Anyukájánál van, de a kutyust is engedte a főbérlő, szóval tényleg nagyon oké. Nem rossz a környék sem. Már rendesen megnyugtat hajnalban amikor hallom a vonat kattogását, ahogy megy a síneken, mert még alszik a város és lehet hallani. És azt is imádom, hogy kilépek a lépcsőházból és átmegyek az úton, rögtön ott egy bolt, így nem kell messzire menni, ha elfelejtettem valamit. Ráadásul egy nagyon szuper kis pékség is van a közelben, szuper termékekkel és nagyon olcsó árakkal. Úgyhogy szuper helyen vagyunk és tényleg szeretjük.

Két héttel az albiba költözés után elkezdtem beszokatni Manót egy bölcsibe, ahol már jeleztem, hogy vinném a Kicsit. Két hét leforgása alatt szokott be, szépen apránként, de egyébként szereti. Így nekem is sokkal jobb, mert tudok dolgozni, Manó is társaságban van és le tudja kötni magát, sok dolgot tanul. A dajkái extra jó fejek, segítőkészek és megértőek, egy pillanatra nem fordult meg a fejemben, hogy nem bíznám rájuk a gyermekemet. Ha gyalog megyünk (Manó a tanulóbiciklijén) akkor negyed óra, 20 perc míg odaérünk, kocsival ha meg is fog a lámpa 5 perc.
Elég sokat betegeskedik Manó, de ez a bölcsibe kerülés után várható volt. Majd túl leszünk ezen is. Eleinte nagyon féltékeny volt Szerelemre és sokat hisztizett de már kezdi megszokni a helyzetet. Csak furcsa volt neki, hogy van aki szereti Anyát, mert az apja mint tudjuk, nem nagyon vitte túlzásba a szeretet kimutatását. Szerelem sokat segít Manó nevelésében, nagy segítség. Rá hallgat Manó akkor is, amikor velem dacol, mert nem mer ellent mondani, van egy tekintélye a gyermek előtt, amit saját maga harcolt ki. Ezért is nagyon hálás vagyok neki. Hogy segít, támogat és elfogadott gyerekkel együtt.

Mikor Manó beszokott a bölcsibe, akkor kezdtem dolgozni, azon a tanyán, ahol mindig is akartam. Már régen izgatta a fantáziámat az a tanya, nagyon szép és nagy, rengeteg ló van. Így hát szerencsét próbáltam, és beadtam az önéletrajzom, következő héten már kezdtem. Beugrós lovászként. Eleinte három napot mentem, most már négyet. Reggel héttől este ötig. A hónapok alatt mára már beleszoktam a melóba, ráálltam a munkarendre és hozzászoktam mit, mikor és hogyan csinálnak. 50 lovunk van összesen. Lovagolni tanulok továbbra is, egy munkatársam oktat. Most vettek egy új lovat, amivel majd én és a munkatársam fogunk foglalkozni, futószáron fogjuk oktatni és lovagolunk rajta. Nagyobb a felelősség és több a munka, mint az előző munkahelyemen volt, de nagyon szeretem csinálni. Fizikailag elég megterhelő, de bírom a strapát. Újabban okoskarkötővel, lépésszámlálóval számolom mennyit megyek egy melós napon. 20 000 és 25 000 között szokott lenni a lépéseim száma, ami olyan 10-15 km. Szerintem ezzel mindent elmondtam! ;)

Búcsút veszek, mert már hazaért Szerelem, és lassan vacsora. Köszönöm, hogy elolvastátok!