"This is my dream.."

"Ha jól figyelsz, rájössz arra, hogy a legtöbb értelmi magyarázat: utólagos. Amikor kitört a láva, és felbuggyant a mélyből az irracionális erő, akkor kezded érteni és rendszerezni az egészet. Az ész általában vesztes marad. Kialakított egy rendet, csakhogy az élet rendetlen. Ésszel: átláthatatlan."

Otthon, édes otthon.

Ahogy változom és lassan rakom lefelé a terheket magamról,  elkezdtem itthon érezni magamat. Ez azt hozta magával, hogy díszítgetésbe kezdtem. Egyrészt már a karácsonyi hangulat is visz magával, másrészt késztetést éreztem, hogy elkezdjem csinosítgatni családi fészkünket és akkor szépen lassan haladva egyszer csak egy olyan házban ébredek amilyet szeretnék. Már nem állunk hozzá nagyon messze.

A konyhaszekrényt lecseréljük. Legalábbis a régebbit. A másik még elég jó állapotban van, az kisebb is. Így azt már átfestettem. Szerintem brutál jó lett és egyedi. Biztosan nem látom viszont más konyhájában. Manó szobájában dísztapétát tettem fel, de az még nincs teljesen készen, mert nem lett elég az egész szobára. Plusz elkészítettem életem első adventi koszorúját. Nagyon szép lett és büszke vagyok, hogy alakul a házikó. Jövő héten bekerül az új konyhabútor, már alig várom.

Az elmúlt másfél hónap kicsit nehéz volt. Manó megint sokszor volt ébren éjszaka és kezdtem kimerülni. De szerencsére tegnap este megtört a jég. Rájöttem, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy ráéreztem, hogy Manónak melege van. Levettem hát róla a tipegőjét és kicsit kinyitottam az ablakot. Le volt húzva a redőny, így nem jutott be sok levegő. Lefeküdtem de nem takaróztam be, hogy érezzem, mikor hűl a szoba, meg ne fázzon a Kicsi. Kb fél óra után fel is keltem és becsuktam az ablakot. Manó este kilenckor aludt el. Hajnalban, negyed ötkor ébredt, de szopizás után vissza is aludt. 3/4 7-ig aludt. Ki vagyok pihenve. Rendesen furcsán érzem magam.. :) De jól esik, hogy végre nem vagyok hulla. És nagyon jó érzéssel telt el, hogy rájöttem erre. Nagyon örülök neki, hogy megszűnni látszik az alvásproblémánk.

Édesanyámtól kaptam egy könyvet, amit eredetileg karácsonyra szánt,  csak odaadta hamarabb. A könyv címe: Buddhizmus Anyáknak. Tegnap sikerült elkezdenem olvasni, és igaz, hogy nem haladtam benne olyan sokat, de most nem a könyv mihamarabbi kiolvasása a cél, hanem a tanulás és alakulás, a buddhimusba való mélyebb elmélyülés. Már most sokat tanultam belőle, és az benne a legjobb, hogy nem csak arra mutat rá, hogy hogyan legyünk türelmes, kitartó és szeretetteljes szülők, hanem közben belemerülhetünk a Buddhizmus világába is. Minél jobban beleásom magam, annál jobban tetszik. Már most kezdem felfogni, hogy abszolút nem érdekes, ha romokban a lakás, mert ha Manó elalszik, pár perc alatt össze lehet pakolni. Tehát amennyi időt csak lehet Vele akarok tölteni, játszani, mesélni, ölelgetni mert ez az idő nem jön vissza és Manó szépen felnő. Csak az nem mindegy, hogy úgy nő fel, hogy azt látja, hogy Anyám egész nap takarít, fáradt és rám alig van ideje, vagy úgy nő fel, hogy érzi, hogy az anyja próbál mellette lenni, sok időt vele tölteni,hogy tudja, számíthat rá, akármikor és mellette lesz mindig. Bízhat bennem. Mert ott vagyok neki.

Eddig próbáltam minden értelemben tökéletes Anya lenni. Tökéletes háziasszony, akinél mindig rend és tisztaság van. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy nagyon nem ez a fontos. Kit érdekel, hogy épp el van-e mosogatva vagy épp nincs? A lényeg, hogy mennyit játszottam aznap a Fiammal, mennyi időt voltunk igazán együtt. Csakis ez számít. Minden más mellékes.

Hála...

Szerencsére minden pozitív irányban halad, semmi okom a panaszkodásra.
A hetünk gyorsan elment, hiszen teendő volt bőven, mint mindig, de a jövő héten szintén nagyon el leszek havazva,de szerencsére most előttem van minden dolog, így remélhetőleg semmi nem fog váratlanul érni.

Tegnap meglátogattak minket Dunántúli rokonok.
Másik Felem egyik unokatesója jött el hozzánk, a lányával és annak családjával.
Kicsit tartottam a találkozástól, mivel amikor utoljára itt voltak rokonok, elég bunkó módon viselkedett velem egy nő, pedig vele is először találkoztam. Ezt nem is tudom mire vélni, mivel egy rossz szavam nem volt hozzá.
Megérkeztek, próbáltam nagyon kedves lenni.
Zsuzsa, az unokatesó nem sokat beszélt velem, de nem volt bunkó egyáltalán. A lányával, Anitával viszont hamar oldódott az ismeretlenség és hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Magával hozta a két és fél éves lányát, Fannit és a párját, Krisztiánt.
Először természetes dolog, a gyerekekről beszélgettünk, de volt bőven közös dolog, a felfogásunkban is és az élethelyzeteinkben is. De azért elgondolkoztam, mert bizonyos dolgokban egy szavam sem lehet.
Egyrészt oké, hogy úgy vagyunk Anyóssal, ahogy vagyunk, de legalább ha minden kötél szakad, rá bízhatom a gyereket. Nem nyugodt szívvel, de akkor is. Neki ez nincs.
Másrészt mellettem van Másik Felem. Neki kamionozik Krisztián, Hétfőtől Péntekig nincs otthon, ezáltal a gyereket is alig ismeri, hiszen nem mondhatni,hogy nagyon része volt az életének. Azért nem lehetett könnyű gyereket nevelni Apa nélkül mondhatni. Nekem minden nap van apja a gyerekemnek és ez hatalmas kincs!
Anitának továbbá kikapcsolódása sincs, mert Őt csak a munka kapcsolja ki. Nekem ott vannak a lovak. Fannit bölcsödébe adta és visszament dolozni, így aránylag elvan. De a kapcsolata Krisztiánnal teljesen tönkrement. Amíg itt voltak is összevesztek egyszer.
Viszont neki Fanni soha nem volt rossz alvó, és mivel városban élnek, minden nap le tudja vinni a lányát a játszótérre, és nem okoz gondot egy bevásárlás sem. Nekem meg ezek nincsenek. De akkor is kimondhatatlan mértékben hálás vagyok az életemért!

Általában mások élete ébreszt rá minket, hogy mennyire szerencsések vagyunk. A családért, a tetőért a fejünk felett, a mindennapi betevőért, hogy meg tudunk élni.
Eddig sem voltam olyan ember, aki mindenben csak a rosszat látja, de megint rádöbbentem, hogy milyen szerencsés is vagyok. Szavam sem lehet. Köszönöm!




Megvilágosodás...

Minden ember életében eljönnek olyan időszakok, mikor valamiért változás történik.
Vannak akik elég sokszor próbálnak változtatni jelenlegi életükön, helyzetükön, van aki csak párszor, mert megelégszik az élet adta dolgokkal. Olyan is van, hogy nem az ember akar változtatni, hanem az élet kényszerít rá.

A helyzet az, hogy én most egy ilyen változás előtt állok. Jobban mondva, már el is kezdődött a folyamat.
Ugye már eleve mondhatom, hogy nagy változás ment végbe az életemben, akkor, mikor Művésznő elköltözött. Július 21. A gyermekem megszületése és az esküvőm után a legboldogabb nap az életemben! :D Na jó, még az érettségim és a lóápoló-és gondozó szakmám megszerzése is előtte van! :D

Ez a változás a mai napig tart. A mai napig alakítom a saját életemet is és a családomét is. A legjobb dolog, hogy Másik Felemen is nem kis fokú változást vettem észre.
Erre konkrétan felhoznék egy példát.
Tegnap brutális hosszú napom volt. Manó is tiszta Hiszti Kriszti volt, sok volt a teendőm is itthon, estére már elfáradtam. Lementünk az Irodába.
Nagyba beszélgetünk, mikor Manó belemászik ujjal az orrába. Én egyből tiltakozom, mire Másik Felem leint, hogy legalább kiszedi, ami bent van.. Közölte a gyerekkel, hogy ne hallgasson rám. Mire becsatlakoztak még ismerősök is -gyerekük nincs, de magyaráz!- hogy hagyjam a gyereket. Mondom jó, akkor nevelje fel a gyereket, aki akarja, mert nekem szavam nincs. Másik Felem tovább mondta, hogy ne problémázzak már, míg azt mondtam neki, hogy akadjon már le rólam. A tekintete a másodperc tört része alatt változott át, már tudtam, hogy ebből nagy baj lesz. Annyit mondott, hogy ezt nem felejti el.
Míg hazaértünk nem szólt hozzám, utána is csak nagyon távolságtartón. Megkérdeztem haragszik-e?
"Már ne is haragudj, de így még nem beszélt velem senki, ilyen flegmán! Az én családomban ez nem szokás, hogy azt mondják, akadj le rólam!"
A reakcióm védekezés volt, közöltem, hogy akkor Ő se mondjon olyat a gyereknek, hogy ne hallgasson rám. Szó szót követett, míg ott hagyott, elment fürdeni. Csak pislogtam, de rosszul esett a szitu, mire végzett, már bőgtem. Meglátott. Kérdezte mi baj, de most én hagytam ott. Kicsit később, mikor én is túl voltam a zuhanyon, kimentem. A konyhában játszott a gyerekkel. És most jön a lényeg!
Őszintén szólva el akartam menni mellette. Elém állt. És megölelt. Megint elkezdtem a sírást, most a meghatódságtól. Azt mondta ne sírjak és hogy szeret!
Természetesen rögtön helyre állt a lelki békém. Elmondtam neki, hogy ne haragudjon, nem úgy gondoltam, amit mondtam, de megkérem, hogy ne bíztassa a gyereket ellenem.
De a reakciója volt a meglepő. Eddig mindig csak puffogott és mindig úgy éreztem, hogy nekem kell megtennem az eső lépést, hogy kibéküljünk, mert Ő nem fogja. És most Ő lépett. Olyan jól esett, úgy örülök neki, hogy ilyen sokat fejlődött. Ez még pár hónapja teljességgel elképzelhetlen lett volna. Olyan büszke vagyok rá. Nagyon szerencsés vagyok!!

Tehát van ez a változás. De az igazság az, hogy nem csak ez a fajta változás áll fenn. Nem csak arról van szó, hogy egy család lettünk, csiszolódunk, hangolódunk egymáshoz és az élethez. Pedig szerintem ez is elég lenne. :) De bennem egy másik változás is végbemegy.

Tudjátok, mint olyan sokan én is eddig a kereszténységhez "húztam".
De valahogy éreztem, hogy ez nem feltétlen az én utam. Furcsa volt mondani a Miatyánkat. De a kereszténység azért nem nekem való, mert akárki mondhat nekem akármit, de nem tudom elfogadni, hogy embereket mészároltak le, csak azért, mert nem voltak keresztények. Isten nevében elvileg, de ezt nem tudom elfogadni. Ez mindig egy teljesen abszurd dolog lesz a számomra. A másik, hogy elmennek a templomba az emberek, imádkoznak, közben meg nem egy és nem kettő olyan emberről tudok, aki velejéig romlott, de minden misén ott van. Ez a képmutatás számomra elfogadhatatlan. Ez a bálványimádás.. Nem, ez valahogy sehogy nem fér bele számomra..

Viszont az indiai és a tibeti vallás mindig vonzott. Olvastam egy időben hasonló dolgokról és ez határozottan tetszett.
Aztán Édesanyám mesélt nekem egy könyvről, amit Ő is csak kölcsön kapott egy ismerősétől, de ajánlotta. Így belementem, hogy elolvasom, oda is adta nekem.
A könyv a buddhizmusról szól, mint vallásról, a lámakolostorok életéről, egy dalai láma megtestesülésének tollából.
Most vannak páran, akik biztosan, csak néznek, hogy miről is magyarázhatok itt. Mi az, hogy egy dalai láma megtestesülése?
A buddhizmusban elfogadott a reinkarnáció. Legelőször ez tetszett meg, hiszen ebben mindig is hittem. Hiszem, hogy nem csak egy életünk van, hanem halálunk után újjászületünk. Magyarul: Egy olyan személy írta a könyvet, aki a dalai láma reinkarnációja. Aki egy vagy pár életével ezelőtt a dalai láma volt.
Nem sok, csak 220 oldal. De nagyon nehéz olvasmány volt. Maga a buddhizmus vallás nagyon tetszik. A törvényeik és az életük tiszteletre és szeretetreméltó. Nem bántanák embertársukat. Teljesen más rendszer szerint élnek nagy a fegyelem és a szigorúak. A lelküket ápolják, nem fontosak az anyagi javak számukra. Sokkal több dolgot tudnak, mint gondolnánk, úgy az orvoslásról, mint akármi másról. Csodálatosak..
Úgyhogy nagyon megtetszett a tibeti buddhizmus. A Dalai Láma igazságos vezető. Buddha is az volt. Nem isten, Ő is meghalt egyszer, csak újjászületett és bizonyára fog is még. Egyenlőre ennyit mondanék, nehogy esetleg sok legyen.

Tehát ezt a vallást érzem a legközelebb magamhoz és már ki is tűztem célul, hogy mindenképp eljutok legalább egyszer Tibetbe. Rá léptem egy útra. Egy útra, ami jobbá tesz, mint ember. Egy útra, ami lelkileg is rengeteget fog rajtam fejleszteni. Egy útra, ami nagyon izgatottá és boldoggá tesz, hiszen végre úgy érzem, megtaláltam a helyemet. Egy útra, amit a zsigereimben érzem, hogy járnom kell.
Tudom , hogy nagyon sokat kell még tanulnom, és hogy nem lesz könnyű, de egyszerűen tudom, hogy ezt kell tennem, ez a nekem való. :)




Végre család..

Ebben a kellemesen búskomor időben az embernek jóformán élni nincs kedve..
A héten ráadásul betegek lettünk kis Manómmal.. Mind a kettőnket igen csak nagy mértékben elkapott a nátha. Én Szerdán voltam dögön, Manó szerencsére annyira nem vészes, csak már nem igazán tolerálja, hogy állandóan az orrszívóval zaklatom.
Most alszik, így kisettenkedtem mellőle.

Majdhogynem egy hónapja nem jelentkeztem, ez idő alatt elég sok dolog történt.

Először is, Másik Felem.
A köztünk lévő nem igazán felhőtlen kapcsolatot már szakadéknak éreztem és ez akkor sem lett jobb, mikor pár napra bevonultam Szüleimhez, egyrészt, hogy végre kicsit én is kikapcsoljak, - erre még visszatérünk-  másrészt, hogy átgondoljam a dolgokat.
Azt tudtam, éreztem, hogy elhagyni nem fogom. Ez teljességgel kizárt dolog. De akkor hogyan mondhatnám meg neki, hogy ez így nem lesz jó,  nem jó irányba halad a kapcsolatunk és muszáj lesz minél hamarabb változtatnunk? Hiszen mostanában vagy támadott állandóan vagy végig sem hallgatott..
Kitaláltam, hogy írok neki egy levelet, amiben leírom, hogy nem érzem teljesen fair dolognak azt, hogy mostanában Anyukának (Művésznőnek) mindent lehet. Az oké, hogy segítsen az anyjának, persze, nem mondtam, hogy ne szóljon hozzá, de amikor már a huszadik dolog történt, hogy megint Anyukának segít, én meg mondtam neki akármit az meg nem, na ez már nem jó dolog. Plusz már meg lettem szólva, hogy milyen dolog az, hogy nem szóltam egyszer Anyukához, mikor itt volt. De hozzáteszem, hogy éppen akkor csomagoltam, mert indulni készültünk Szülővárosomba, tehát pont lesz@rtam, hogy Anyuka itt van vagy nincs. Tehát már nem volt elég, hogy elviselem még spanolgassak is. Na neeem...
A levélben minden gondolatom leírtam őszintén. Hogy nem szeretem az anyját, de még nem is kedvelem, sőt... Hogy döntse el, hogy Anyuka kell, vagy mi kellünk, mert nem fogja tudni eltartani az anyját is meg minket is..
Három és fél oldalas levelecske kerekedett belőle..

Amikor hazajöttünk Szülővárosomból, este, mikor elment fürdeni, a párnájára raktam a levelet, hogy biztosan ne hagyja figyelmen kívül. A tervem sikerült is, de aznap este nem olvasta el. Ami rosszul is esett, de nem akartam neki felolvasni, hogy vegye a fáradtságot és igenis Ő olvassa el.
Másnap reggel elolvasta, de erre nem is számítottam. A reakciója az volt, hogy már kiosztotta az anyját és megmondta, hogy igenis éljen meg a kis nyugdíjából, nem fogjuk eltartani. Hozzáteszem, hogy a Művésznőnek nem is rossz nyugdíja van. De közölte Másik Felemmel, hogy ő soha nem tudott spórolni. Mire mondta neki, hogy akkor majd megtanulsz! Azóta már kétszer hallottam, hogy leosztotta Anyucit, az meg csak pislogott.
Összegzés: Minket választott!!! A családját! Tudtam én, hogy nem hiába mentem hozzá feleségül!! :D
Azóta ugyanúgy működünk, mint mikor összejöttünk. Amikor csak tud felhív, többet beszélgetünk és sokkal kedvesebb is. Próbál segíteni minél többet Manó mellett is. Nagyon boldog vagyok, hogy visszakaptam a Férjemet! <3
A Banya meg pukkadjon meg!!  Hááááhááá :D Na de hogy az is miket csinál, inkább bele se kezdek.. Sültbolond és kész... xD

A kikapcsolódás:
Eljutottam régi Mesteremmel lovagolni. Nem találkoztunk már évek óta, még azidőtájt jártam hozzá lovagolni, mikor összejöttem Másik Felemmel. De aztán elköltöztem, a sors és az élet máshogy hozta, így Mesteremmel váltottunk ugyan pár szót,de nem találkoztunk.
Most felkerestem. Eladta ugyan a tanyáját, ahova kijártunk, de a lovai a mai napig barátoknál vannak, így meglátogattuk egyik barátját, akit már én is ismertem.
Mesteremnek volt egy lova, de az én időmben még csak kiscsikó volt. Már akkor rabul ejtett a személyisége és a szépsége. Mindent tudok róla a tanyáról elkerülése óta, mert ez a barát mindig felvilágosított. A neve: Pazar. Pazar gyönyörű lóvá cseperedett,mióta nem láttam. Pej színű, csillag alakú folttal a homlokán. Az a megtiszteltetés ért, hogy rá ülhettem fel egy terepre. Mesterem barátja egyik lovát, Carlost választotta. Felszereltük a lovakat, és irány a messzeség.
Életem egyik legcsodálatosabb két órája volt.. Olyan tájakon jártunk, amilyet még soha nem láttam. Lóhátról minden olyan gyönyörű..
Réteken vágtattunk át, szőlősorok közt ügettünk és volt hogy csak egymás mellett sétálva beszélgettünk. Egyszer vágta közben kicsúszott a lábam a kengyelből, de nem történt baj, sikerült korrigálnom a helyzetet. Másodszor meg Carlos vágtából satuféket nyomott, mert semmiképp nem akart átgázolni egy pocsolyán, úgy, hogy előbb ne vette volna jó alaposan szemügyre. :D Így történtek meglepetések, de örültem is neki, mert így tudom, hogy állok a tanulásban. És egyáltalán nem rosszul. Pár hónapja még Pazar nyakán kötöttem volna ki ilyen satufék esetben, de most meg se mozdultam a nyeregből. :D Úgy éreztem magam, mint aki olimpiát nyert! :D Örültem nagyon, Mesterem átadott jókedvének és életszeretetének és Pazar társaságának. Eddig is szerettem volna sajátomnak ezt a lovat, de ezek után.. Rendkívül jóindulatú, egy rossz mozdulata nem volt. Amikor rosszul csináltam valamit, jelezte, abszolút jól együtt tudtunk működni. Nekem kell ez a ló!!! ;)

És végül, de nem utolsósorban a Kis Hercegről:
Manó átváltozott egy tündéri, aranyos kisbabává. Feltehetőleg benne van a kitartásom, hogy próbálok a lehető legkevesebbszer kiakadni, többet mondom neki, hogy szeretem, többet ölelgetem és a háztartás mellett is próbálok a lehető legtöbb időt Vele tölteni, játszani.
Úgy tűnik hat, mert egy hét alatt teljesen kicserélődött.
De konkrétan a hajamra kenhetném ezeket a dolgokat, ha magától a kis agyacskája nem fejlődött volna arra a szintre, hogy most már tud koncentrálni, egy dologra összpontosítani jó ideig. Hozza a könyveit, nézegetjük benne a tárgyakat, a járműveket, az állatokat. Elmondom neki mi az, hangokat utánozok, és már egy csomó dolgot megjegyzett. Nagyon örülök neki, hogy érdeklik a könyvek, remélem ez később is így fog maradni.
Nagyon büszke vagyok rá. Már nem hisztizik, csak akkor sír, ha tényleg fáj neki valami. Egy sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb kis ember, Anya legnagyobb örömére. Sokkal könyebb így vele, mert leköti magát, így én is jobban haladok a dolgommal.

Úgyhogy minden jó, ha a vége jó, maradjon is még így, jó sokáig.




Változás..

Az élet hoz nagyon furcsa fordulatokat néha, amitől megijedhetünk, netán úgy is gondolhatjuk, hogy befejezzük az eddigi életet és kezdünk egy újat, egy esetleges költözéssel vagy bármi mással. Kérdés, hogy megéri-e?! Mindent feldobni egy lapra. A saját boldogságunkért. És amikor már nem csak a saját életünk, a saját boldogulásunk, a saját jövőnk a cél? Akkor nagyobb a súly, nagyobb a döntés súlya! És akkor látjuk be igazán a régi, bölcs mondás mondanivalóját: " Nem eldobni kell, hanem helyre kell hozni!"

Vízválasztóhoz értünk. Másik Felemmel. És úgy döntöttünk, illetve inkább úgy mondanám, hogy úgy döntöttem, hogy nem adom fel.
A házasságomat, a családunkat, a szerelmünket. SOHA nem adom fel!

Az elmúlt hetek, hónapok folyamatos gondjai ráébresztettek arra, hogy muszáj beszélnem Másik Felemmel. Főleg, hogy kifejtette, ő is érzi, hogy "Ez egyre rosszabb!" .

Anyósom távozásával megint felfordult az életünk. Másik Felem családfő lett, én Édesanya lettem. Minden kötelezettséggel, minden feladattal együtt. Ez hirtelen zúdult a nyakunkba. Mind a ketten fáradtak voltunk állandóan, szépen lassan kezdtek elmaradni a beszélgetések, kezdtünk elhidegülni. Nem jutott egymásra, kettőnkre időnk, hiszen Művésznőre nem lehet számítani, így állandósult az a helyzet, hogy soha nem voltunk kettesben. Ideig-óráig meg tudtuk beszélni a dolgokat, de mindig ugyanoda jutottunk ki.

Másik Felem dolgozott. Sokat. Ránk nem maradt ideje és türelme. Egyre többet veszekedtünk. A rám nehezedő nyomás és fáradtság miatt én is folyamatosan csak belékötöttem, idegesítettem. Elhanyagolva éreztem magam és már teljesen elragadott a gondolat: Csak egymás mellett élünk, de nem egymással.
Alig jutott időm magamra és féltékeny voltam rá, amikor Ő el tudott menni horgászni, vagy csak kocsmázni a haverokkal, hiszen Ő kikapcsolódhat. Én miért nem? Mindig azt a választ kaptam, hogy " Ilyen ez az Anyaság!". És az Apaság milyen? Nem kell lenni a gyermekünkkel, csak a pénzt kell hazahozni vagy miről szólna?
Dacoltam örökösen, harcoltam Másik Felemmel, azt akartam fogja fel, hogy én is dolgozom egész nap és kicsit sem könnyű a Kicsivel meg a háztartással segítség nélkül.

Tegnap volt a napja, amikor Manó elaludt és beszélnünk kellett. Másik Felem nem szeret az érzéseiről beszélni. Ez tény, eddig is tudtuk. De most muszáj volt, így meg is nyílt.
Délelőtt írtam neki egy üzenetet, így jogosan amikor hazaért, első kérdése az volt miről akarok beszélni.
Kerülgettük egymást mint a forró kását, míg csak eljutottunk odáig hogy Manó elaludt így lementem hozzá a garázsba, hogy végre tudjak vele beszélni.  Mondtam neki, hogy zavar, hogy nincs annyit a gyerekkel, mint szerintem kellene és, hogy nincs szabadidőm. A válasza az volt, hogy higyjem el, Ő annyit van a gyerekkel, amennyit csak tud. "Ne várj el olyan dolgot amit nem tudok teljesíteni. " Ezen a mondaton meglepődtem.. Örüljek hogy ennyit is van a gyerekkel! Szóljak ha kell szabadidő, de ő akkor nem tud mit csinálni, amikor velem akar lenni a gyerek, mert ő is az anyjával nyugodott meg. És itt ki is ugrott a szög a zsákból! A következő mondat szó szerint így hangzott el: "Engem sem fogott apám mikor kicsi voltam egyszer sem!" innentől fogva a játék le van játszva. Mert nem azt látta itthon, hogy apa is foglalkozik a gyerekkel.
Persze, a régi időkben megvolt, hogy az Apa dolgozott, Anya otthon a gyerekkel, Mama megfőz, Papa meg elvan. Na ez náluk is így volt. Az apja egész nap az erdőn volt, valamilyen szinten nem meglepő ez a gondolkodásmód.

Magyarul két dolgot tehetek:

-Vagy elfogadom a helyzetet így ahogy van

-Vagy kalap kabát fogom a gyereket és megyek.

Az utóbbi nem jöhet szóba. Egyszerűen érzem hogy mellette kell lennem. Nem tudom megmagyarázni miért, de tudom. Így van a gyereknek apja, még akkor is ha keveset tudnak együtt lenni, de abban az esetben, ha elmegyünk, akkor csak hétvégi apuka.

Nem tehetem meg a gyerekkel hogy csak azért ne legyen apja, mert nekem nem tetszik hogy keveset van velünk..
A beszélgetés további részében, azt is mondta, hogy hülyén gondolkozom, mert ne essen nekem sz@rul, amikor az első útja munkából a kocsmába vezet. Mert nincs ott sokáig. De ha más lenne a férjem, az biztos nem lenne ennyit se a gyerekkel. Mondom ez hogy jön ide? Nem máshoz hanem Hozzád mentem... És akkor én gondolkozok hülyén.
A beszélgetés megszakadt, mikor megjelent egyik legjobb barátja, de meg mondom őszintén, nem is bántam.

Hidegzuhany megvolt.
Én lettem beállítva hibásnak. Hiába mondtam, hogy szerintem mind a ketten vétkesek vagyunk, mindig visszapattant a labda.

Ez az amikor az értékrendek ütköznek. Meg azok az élet felfogások, az élethez való viszonyunk, amit otthonról hozunk... Amit tanulunk a szüleinktől.Csak kérdés, hogy ezt akarom-e, képes vagyok-e partner lenni és velem szemben Másik Felem is képes-e és akar-e partner lenni és, hogy van-e türelmem ehhez az egészhez?

Bizony ezek a kérdések.

Valahogy, az van most bennem, hogy minden okkal történik. Lehet ez is a fejlődésemet szolgálja valahogy. Nem tudom méég , hogy miért, de biztosan van értelme.

Gondolom mondanom sem kell, hogy folyamatosan jár az agyam.
- Ha Anyósom annak idején kiköveteli Apósomtól, hogy már pedig a gyerekekkel Te is leszel, akkor most nem szívok. Ha megtanította volna a kisfiát arra hogy hogy működik egy család, akkor már könnyebb dolgom lenne. De hát miért is tanította volna, mikor azt gondolta élete végéig vele fog élni Másik Felem?! Kisajította, kiszolgálta. Nagyon sok olyan dolog, ami mára már probléma, miatta van, őrá vezethető vissza..
- Egy kialakult egyéniségű makacs férfit, hogy is bírhatnék rá, olyan dologra, amiről azt hiszi nem helyes? Hisz az helyes amit látott.

Lényeg a lényegben, hogy felköthetem a gatyámat. De Másik Felem becsületére legyen mondva, hogy ma délután nagyon sokat volt Manóval, így nyugodtam tudtam enni és vasalni. Segített fürdetni, etetni is és amikor már Manó szopizott, akkor bejött, hogy hozzon-e valamit. Ez nagyon nagy előre lépés, mert ilyet még soha nem csinált. Meg is köszöntem neki a figyelmességét, az idejét, a gondoskodását.

Tudom, érzem, hogy meg fogjuk tudni oldani. Nem lesz egyszerű, de menni fog.

De le kell még írnom valamit, így végszónak:
Több, mint 3 éve vagyunk együtt. Soha senkit nem szerettem így. Akarom. Mindenestül akarom. A hibáival, a veszekedéseinkkel, a makacsságával együtt. A mosolyával, az ökörködéseivel, a csábító nézésével együtt.
Amikor Hozzá bújok és megérzem az illatát, a mai napig megrészegít.
Feladta értem anno, az életét, a kapcsolatát, még az anyját is elköltöztette.
Rajtam a sor. Kicsit magamat kell feladnom.
De Érte megéri. Értük megéri. ÉRTÜNK MEGÉRI!!!


Erő és türelem..

Sziasztok!

Végre van egy kis időm írni és ráadásul gépről!
Szerencsémre Másik Felem kölcsön tudott kérni egy laptop-ot így most átmenetileg ezt használom. Már ha van rá időm! :D
Bővült a család, méghozzá 20 kiscsirkével és egy kiskutyával.. Az óvoda ehhez képest kismiska, ami itthon van. Eddig sem unatkoztam, de most már végképp nem! :D

Manócskám szerencsére már nem olyan agresszív. Sokat alkalmaztam a simi-simi technikát és ennek köszönhetően, mostanra már nagyon ritka az az alkalom, hogy megütne. Ennek nagyon örülök. Kezd visszatérni az a korszak, amikor sem éjjel, sem nappal nem alszunk. Így már megint hulla fáradt vagyok. De legalább nem bánt már! :)

A múlt héten itt volt Édesapám több napot is, több munkát is megcsinált, többek között egy rácsot a konyhaajtóra, hogy amikor főzök, akkor Manó ne tudjon bejönni, mert állandóan tekergette a gázrózsát, így szinte lehetetlenség volt főzni, amikor ott volt velem. A ráccsal több gond is van. Először is nem levehető. Pedig úgy beszéltük, hogy az lesz. Így amikor Manócskám bepipul majdnem mindig megsérül, mert vagy a rács üti meg, vagy elesik, valami mindig van. Már be is csukta az egyik ujját, ami azóta is nagyon csúnya.
Na most meg kell még említeni ehhez a témához, hogy nem tudom, hogy mit érzett az Öregem abban a pár napban amikor itt volt, de sokat ivott megint. Oké, becsületére legyen mondva, hogy segített is sokat, de azért nem kell úgy hazamenni, hogy ordít anyummal a buszmegállóban, mert anyum nem engedi még inni a kocsmában.. Hát brutál volt.. :S

Másik Felemmel múlt héten nagyon összevesztünk megint. Elküldtük egymást a búsba, magyarán, de azóta megint jobb a kapcsolat. :D
Hétfőn és tegnap is, megint egész nap dolgozott. De türelmesen, boldogan vártam haza, örültem, hogy egyáltalán láthatom. Ennek meg is lett az eredménye, nagyon aranyos ő is, plusz a mai nap, nem ment dolgozni, így kicsit együtt tudtunk lenni.

Összegezve hulla fáradt vagyok, de rendben vagyok amúgy.

Már nem rágok be Anyósomon sem. Elnézést Művésznőn..
Konkrétan lesz@rom. De nem dühből, hanem úgy istenesen. Nem foglalkozok vele. Amikor itt van váltunk néhány szót és ennyi. De nem rágok be, ha beszól, plusz nincs gombóc a gyomromban, amikor megjelenik. Haladás!
Csak egy sztorit ismertetnék, ami megint nem az én szégyenem, úgy gondolom:
Jó fej akartam lenni és mondtam Művésznőnek, hogy Manónak már áttört mind a két szemfoga. Reakció: Nekem még mindig fáj, amit kihúzott a fogorvos!!
Ez igen... -.- Meg sem lepődöm.. xD

De a lényeg, hogy erősödöm. Folyamatosan.

Zárom is a soraim, Művésznő, szokás szerint már nem bír a gyerekkel.. Sokat érek vele..
Köszönöm, hogy itt jártatok!
Sziasztok!



Jò vicc...

Üdv Mindenkinek!

Sajnos rám jár a rúd mostanában. Ott kezdődött, hogy a telefonom bemondta a kék halált. Szervíz, szerencsémre jó lett,mert amúgy sehonnan nem tudnék írni Nektek, ugyanis a laptopom is csődöt mondott. De az totálisan. Kuka. Úgy néz ki szerencsém lesz és a 160 gigányi adatomat sikerül lementeni. Telefonról igencsak kacifántos írni de azért megpróbálkozom vele.

Zajlik az élet. Szokás szerint.

Mini Manó növekszik, napról napra egyre ügyesebb. Mindenfelé sétál, már csak a lépcsőn közlekedik mászásban. Szegénykémet nagyon összecsipkedte valami az elmúlt napokban. Nem tudtuk elképzelni hogy mi lehet, főleg hogy reggelre jöttek ki mindig az új csípések. Egyik reggel nagyon sok csípés jelent meg a nyaka alatt egy sorban. Szóltam az apjának, irány az orvos. Onnan be a városba a kórházba, bőrgyógyászatra, mert a doki se tudta hirtelen, hogy mi lehet ez. Viszonylag gyorsan fogadtak, azt mondták két lehetőség van. Vagy ágyi poloska vagy szárnyas hangya. Írtak fel ecsetelőt. Amikor hazajöttünk giga takarítást csináltam. Végigmentem az ágyon takarítógéppel, befújtam kárpit fertőtlenítővel, még vasalóval forró gőzt is nyomattam rá. A falat végig szórtam sütőporral.. Ma reggelre nem jelent meg új csípés. Reménykedem hogy ez így is marad. Sajnos nem csak ez a gond. Mostanában nagyon agresszív. Egyre többet megüt, tépi a hajam, megharap. Ma olyan erővel karmolt belém, hogy felszakadt a szám. Plusz a távirányítóval odasújtott a szemem melletti érzékeny részre, hát egy pillanatra csillagokat láttam. Rosszul esik a lelkemnek, hogy bánt. Nem tudom mire vélni. Olyan tanácsot kaptam  hogy mutassam meg neki, hogy ne bántson, hanem amikor bántani akar, akkor simogassam meg a kis kezével az arcom, hogy lássa mit tegyen ütés helyett. Remélem beválik,mert eléggé megvisel ez a dolog.

Nehéz volt a múlt hét. Másik Felem reggeltől estig dolgozott minden nap. Szó szerint. Vasárnap volt az egyetlen olyan nap, amikor  nem kellett mennie. Erre elment horgászni. A szerencsém az volt, hogy kihívtam Édeanyáékat így nem voltam egyedül. De akkor is összevesztünk emiatt Másik Felemmel. Megértem,hogy dolgozik, de az, hogy egész héten sz@rik ránk, azért egy kicsit sok volt. Mind a kettőnk véleményében van igazság. Ő azt hajtja, hogy kell a pénz,hiszen miből élünk meg és próbál félre is tenni, hogy ha ne adj isten történik valami legyen mihez nyúlni . Én meg azt, hogy oké hogy kell, de nem minden áron. Hozzon haza inkább egy kicsit kevesebb lóvét de a gyerekem Apával nőjjön fel. Egyenlőre nem jutottunk dűlőre. Az én szemszögemből nézve engem az is zavar, hogy ő szinte soha nem akar kompromisszumot kötni. Makacs és önfejű és nagyon nehezen látja be, ha hibázott vagy, ha valamit nem úgy csinál, ahogy kéne. Ma is volt egy kis összezörrenés a másik szokásos probléma miatt: Anyósom. Új nevet kapott: Művésznő. Mert előadni magát, azt nagyon tudja. Na azt tudni kell, hogy Művésznőnek még mindig van kulcsa ehhez a házhoz, a kapuhoz, de még a garázshoz is. Vártam, vártam de már több, mint egy hónap telt el, a költözése óta, gondoltam felhozakodok a témával, hogy miért van még mindig kulcsa. Másik Felem reakció: Hagy legyen,be tud jönni, ha kell valami. Ja és még azt mondta, hogy nekem minden bajom van. Közöltem,  hogy akkor kizárom ha altatom a gyereket, hogy ne jöjjön be,  ne keltse fel. Erre meg azt mondta Másik Felem hogy nem jön annyit, hogy ki kéne zárni. Persze, mert amióta összevesztünk a Művésznővel azóta általában a délelőtti átjövetel elmarad és csak délután jön. Nekem nem is ezzel van a bajom. Hanem azzal hogy úgy jön be, hogy észre se veszem. És zavar. Na most azt tudni kell, hogy ennek konkrét előzménye van. Ma mesélte el délután Másik Felem, hogy mesélte neki a Művésznő, hogy tegnap éjszaka nem tudott elaludni, mert eszébe jutott hogy lehet, hogy olyan receptet hozott át, gyújtósnak , ami kellett volna neki. Átjött hozzánk a garázsba este 11 órakor! De sajnos a receptet nem találta. Egész éjszaka nem aludt emiatt. Erre ma megtalálta otthon.. Na most kérdem én. Ez normális dolog? És akkor én vagyok a hülye, hogy nem találom értelmes dolognak hogy Anyuka elkötözik, de kulcsa még mindig van. Most őszintén! Én vagyok túl akaratos? Be kéne érnem ennyivel, hogy elkötözik, a kulcsot már hagyjam hagy legyen nála, hogy jöjjön mikor kedve szottyan? Ennyire gyökér lennék, mert nem szabadna azt elvárnom, hogy a Művésznőnél ne legyen kulcs? Nem tudom, mitévő legyek.. Ezt is nyeljem le? Ha kiállok az igazamért, abból csak a veszekedés van.. De akkor is zavar, nem is kicsit, hogy úgy jár-kel itt az öregasszony még mindig, mintha itt lakna. Már szóvá lett az is téve, hogy zárom a kaput. Hogyne zárnám. Itthon vagyok egyedül a gyerekkel, sose lehet tudni milyen emberek tévednek erre. De nem tud bejönni a postás. Pont lesz@rom. Kiabáljon vagy csengessen. Ha nem szoptatok kimegyek és beengedem. Ha meg nem akkor így járt.. De nem hiányzik hogy idegenek jöjjenek be a kapun, el se tudom zavarni itt egyedül.. Hát nem tudom mi lesz ennek is a vége.. Nincs valami egyszerű dolgom mostanában annyi szent.

Holnap töltöm be a 25.életévemet.. Remélem legalább jó napom lesz.

Zárom soraim mert megvakulok lassan :D

Köszönöm, hogy itt jártatok! Amint tudok írok. Remélem legközelebb gépről. Úgy kicsit jobb. :)

Sziasztok!

 

Pont.

Sziasztok!

Végre észhez tértem és beállt a rend.
Most már beosztom az időmet, és nem szakadok meg a gyerekkel sem. A főzés még kicsit nehéz, főleg, ha olyan kaját csinálok, ami több időt vesz igénybe, mert Manó nehezen köti le magát egy dologgal, így van amikor háromszor zárom el a gázt a fazék alatt, és csak negyedik nekifutásra van készen az étel! :D Dehát, ez ilyen!

Szaladnak a napok. És már lenyugszom. Szépen folyamatosan. Főleg, hogy valamilyen szinten fel is gyorsítottam a folyamatot. De most kicsit visszarepülünk a múltban.
Csak a múlt hétig.
Hét eleje. Elég fáradt voltam. Manó ötször-hatszor ébredt éjszaka, állandóan cici. Pedig már vele is alszom, nincs a kiságyban. Befordítottuk a kis francia ágyunkat a falhoz, így két oldalt védve van, az ágy végébe oda toltuk az íróasztalt, a negyedik végen pedig én fekszem így le sem tud esni. De mégis csak ébredt.. Ordítva általában..
Szó szerint majdnem összeestem a fáradtságtól. Rendesen rosszul voltam.
Erre mit ad Atya Úristen?
Jön a Banya egyik reggel (3/4 7!) és hozzá fog nekem magyarázni, hogy azért nem alszik a gyerek, mert én voltam az, aki "elkapatta" és ő így meg úgy csinálta a két fiával. Na gondolhatjátok.. Egész délelőtt majd szét vetett az ideg..
Aztán jött délután is szokás szerint. Kint játszottunk. Már kicsit nyűgös volt Manó. Mellettem seggre ült, elkezdett sírni. Az öregasszony odament, felsegítette. Mire megkapta, hogy "Ugyebár én kapatom el a gyereket?".. Ezzel ott is hagytam. Aztán készült elvinni a kismotorjával, akkor mondja nekem, hogy én ne sértődjek be mindenen meg ne lovagoljak állandóan a semmin. Kijött belőlem, hogy megint ment a szarkeverés a hátam mögött, mert nem is azt mondtam, amit terjesztett. Erre közli, hogy letagadom! Én! Aki egy fűszálat nem tett neki keresztbe sose.. Annyit mondtam, hogy oké, maga a tökéletes meg maga soha a büdös életbe nem hibázott még. Azzal megint otthagytam.
Úgy vasaltam, míg távolt voltak a gyerekkel, hogy konkrétan remegtem az idegtől.
Aztán amikor visszajöttek, kimentem a kapuba. A gyerek a kapunál, az öregasszony a motoron. Elkezdi nekem magyarázni, nagy nyájasan, hogy merre vitte el a gyereket. Robbantam. Pedig egy rossz szót se szólt. De a letagadom beszólás volt az utolsó csepp abban a bizonyos kis pohárkában. Közöltem vele, halál nyugalom hangon, hogy én még neki nem tagadtam le semmit, továbbá nem is hazudtam és ráadásul közöltem is vele szemtől szembe ha volt valami problémám. Folytattam, hogy senkinek nem fogom engedni, hogy beleszóljon abba, hogy hogy nevelem a saját gyerekemet. A reakciója az volt, hogy ő csak magából indult ki. Válaszom: Pontosan ezáltal erőlteti rám azt, amit maga akar. Persze ezt tagadta, az nem úgy van. Szó szót követett, nem is emlékszem mindenre, mert totálisan eldurrant az agyam. Elé álltam, mert el akart menni. A kismotor kosarára támaszkodva magyaráztam - szó szerint bele az arcába - hogy a fiához jöhet, szeresse az unokáját de engem hagyjon békén, mert elegem van a szarkavarásból, a kibeszélésből. Ekkora elment mellettem. Már vagy 10 méter távolságból kiabált vissza, hogy ne hazudjak.. Aha, már nem csak tagadok de hazudok is, oké.. Nyilván..

Megkönnyebbültem. Nem kicsit. Olyan teher ment le a vállamról, hogy eszméletlen.
Azt terjesztette, hogy meg akartam verni. XD Másik Felemnek azt mondta, nem jön, ha itthon vagyok. Ezt be is tartotta. Ma találkoztam vele a kapuban. Normálisan beszélgettünk. Na nem sokat, nehogy azt gondoljátok! :D
Elvitte Manót, most nála van.
Két oka van ennek, hogy hajlok az úgymond békülésre, de én nem nevezném annak, inkább fegyverszünetnek mondanám.
Tehát az egyik: Ha a seggemet a földhöz verem is az Anyósom, a Párom anyja és a Fiam nagyanyja.. Ha beszélünk, ha nem, ez nem változik.
Nem tilthatom el és nem is akarom a Fiától és/vagy az unokájától. Semmi jogom hozzá. Így valamilyen szinten muszáj vele tárgyalni.
De elengedtem már bizonyos szinten az állandó gyűlöletem ellene.
Lesz@rom mit mond, vagy tesz. Úgyis feszt ki fog beszélni. De már az se érdekel, hogy mit gondolnak mások. Eddig sem kellett volna, hogy izgasson.. Csak most sikerült eljutnom erre a szintre..

A jó hír, hogy kicsit ki tudtam kapcsolni.
Az utolsó blogbejegyzésem elolvasása után Zsóm máris itt termett. Jól esett, kicsit dumcsizni, mint régen, kiönteni a kicsi szívem. Nagyon hálás vagyok Drágám, hogy akármikor számíthatok Rád, pedig már nem laksz a szomszédban.. Imádlak, ugye tudod?!!

Másik Barátnővel is találkoztam.
A gyerekkorival. Kincsőnek hívják. Együtt nőttünk fel. Szó szerint. Általánosban osztálytársak voltunk, de évekkel utána is feszt együtt voltunk. Aztán négy éve fordult a kocka. Kiment Londonba dolgozni. Az első két hazajövetelekor még keresett úgy-ahogy. Aztán eljutottunk arra a szintre, hogy jóformán csak én írogattam, hogy ugyan mi van. Az előző itthon töltött napjaiban nem is találkoztunk, pedig direkt bementem a gyerekkel Szülővárosomba.. Aztán most megtört a jég. Találkoztunk. Kétszer is. Ideje volt.
Jókat beszélgettünk, noha nem töltöttünk rengeteg időt együtt. De olyan érzés volt, mintha tegnap váltunk volna el.. Rosszul esett, hogy anno nem nagyon keresett, de most azzal magyarázta, hogy azért van mert a 7 napból ötöt 16 órázik és nagyon fáradt. De most azzal váltunk el, hogy többet fogjuk egymást keresni. Jól esett ez a kis lelki világomnak..

Másik Felemről is ejtenék pár szót.
Egy hónapja már, hogy magunk vagyunk. Sokat változott. Már nincs Anyuka hátsójában, mondjuk azt gondoltam, hogy ez átmeneti állapot lesz. Plusz, többet megköszöni, hogy ha pl megfőzök, vagy pl ma is megköszönte, hogy kitakarítottam az egész házat. És jól esik. Hogy jobban odafigyel, mintha kezdené belátni, hogy attól, mert itthon vagyok nem a tv-t lesem egész nap.. Úgyhogy nagyon örülök neki. Én is türelmesebb vagyok már. És jókedvűbb. Sőt tegnap a ház előtt állva, néztem a Férjem és a Fiam, ahogy közösen játszanak a kertben. A szél belekapott a hajamba, ezerrel sütött a nap. És akkor elkapott. A boldogság érzése. Van családom, fedél a fejem felett, megvan mindenem.. Mosolyogva tudattam magammal, hogy Igen! Most már elkezdhetek ÉLNI! Békében, nyugalomban, ahogy akarok!

Köszönöm szépen, kösz itt jártatok!
Sziasztok!




Változások..

Üdv Mindenkinek! 

Hát kellett hozzá 3 hét, hogy a lakást kipofozzam, rend és tisztaság legyen.. Totálisan el voltam havazva, még edzeni sem tudtam, egyszerűen sem időm, sem energiám nem volt rá.
Reggeltől estig nyomtam a házimunkát. Plusz még a pakolás, mert Anyóshoz folyamatosan kerültek át a dolgok. Megrökönyödésemre, még a fagyasztó jelentős tartalma is.. Azon még annyira nem rágtam be, mikor konkrétan az utolsó darab konzervbontót is elvitte, de amikor szépen kiemelte az utolsó csomag zöldbabot a fagyasztóból, azon már cseppet kiakadtam.. Másnak a kamrájából könnyű feltölteni a sajátunkat ugyebár... Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy ne adjunk neki 10 db tojást, ha nincs, de az, hogy kiemeli az utolsó csomag zöldséget és nem is mondja, az már kész....
Ez már erre a hétre megszűnt. Elvitt egy csomó dolgot, ezen a héten már semmi nem került át. Csak az amit mi adtunk. Ideje..
A hétvégén ünnepeltük Manócskám első születésnapját.. Akkor is próbálta a hátam mögött a szart kevergetni, csak nem sikerült. Azt mondta Másik Felemnek, hogy beszóltam neki, mikor egyszer itt volt, pedig ilyen nem is történt. Innen forduljak le a székről, ha nem így lesz, de egyszer négyszemközt megmondom neki, hogy adhatna nekem is a gyógyszereiből, mert tuti jó anyag lehet, ha ilyeneket hallucinál tőle.. Na de mindegy, hagyjuk is a Banyát. Már az is nagyon jó, hogy csak napi kétszer öt percre kell lesnem azt a kis csupaszív arcát...

Másik Felemmel is érdekesen alakulnak a dolgok.
Egyszer azt mondta nekem, az unokatesója, Zsolti, hogy ők a családi dolgokat nem nagyon tudják kezelni. Tehát azt tudják, hogy a munkában mit meg hogy,meg más kérdésben is mindent megoldanak. De ha otthon van valami probléma, azt nem feltétlenül tudják kezelni. Hát mára kiderült, hogy ezt Zsolti nagyon is eltalálta..
Ugye felhalmozódott egy-két dolog itthon, amit Másik Felemnek kéne megcsinálnia.
Pl: Mondtam neki, hogy rakjunk rendet hátul a portán, mert minden ott hever szana-szét. Az még hagyján, hogy szétázik minden, de nem is valami esztétikus
látvány. Azt is mondtam, hogy csináljunk a gyereknek egy matatófalat születésnapjára. Hátha lekötné magát, mert majdhogynem lehetetlen mellette főzni és takarítani, ha csak ketten vagyunk itthon, mert semmi nem köti le hosszú távon és feszt rajtam csüngne. Továbbá kellene két vagy három helyre szerelni fogantyút, hogy Manó ne tudja kipakolni minden nap vagy ötször a szekrény tartalmát. Ezekből még egyik sem valósult meg...
Rinyáltam azért is, hogy konkrétan megy mindenfelé, de a gyerekével és velem nagyon kevés időt tölt. Menni kell gombázni, kocsmázni, horgászni, dolgozni, aztán mi valahogy kimaradunk az időtöltésből..
Aztán persze ezekből az lett, hogy kiakadtam.. Sírtam, kiabáltam vele, veszekedtünk. Mind ketten tudjuk, és utána meg is beszéltük, hogy meg fogjuk tudni ezt oldani. Szeretjük annyira egymást, hogy ez nem is lehet kérdés. El is mondtam neki, hogy azért csesztetem, mert hiányzik.. És fogadja el, sőt örülnie kéne neki, hogy vele szeretnénk lenni.. Hiszen nekem csak a gyerek és Ő vannak a közvetlen közelemben.. Se barátnő, se Anyuci nincs itt nekem ebben a csepp faluban. Imádok itt lakni, de ha nincs velem senki, annak az a vonzata, hogy a Férjembe és a gyerekembe fogok kapaszkodni. Meg azért valljuk már be, kibe is kéne kapaszkodnom, ha nem beléjük? Ők a kis családom.. Velük kell megbeszélnem a kis dolgaimat, a legtöbb időt töltenem, hiszen ők az életeim..

Elég nehéz időszakon mentem és megyek is még keresztül. Változom. Lehet, hogy túl gyorsan és ez is megvisel. De nagyon érzem.
Érek, érzek, élek.. Felelőséggel tartozom a családomért. Anya vagyok. Feleség vagyok. Összetartó rugó vagyok.
Csak ez nagy súly ám, ami alatt, éreztem már úgy, hogy összeszakadok. Hogy sok. Hogy túl sok dolog nyomja a vállam, mert sokat érzem úgy, hogy szinte mindent egyedül kell megoldanom. Ez félelmetes és kicsit sem egyszerű.
Mélyen tudom, és érzem azt, hogy meg tudom oldani és hozzá fogok szokni a szerephez. De megint változott az életem. Egyik napról a másikra. Tettem a dolgom folyamatosan, hajhatatlanul, de közben olyan változások mentek végbe nagyon kevés idő alatt, amire úgy tűnik, nem igazán voltam felkészülve.
Nagy a felelősség. A tettek súlya. Felelős vagyok, egy kis gyermekért, egy férjért, egy háztartásért..
Főzni, mosni, takarítani kell és a piszkos edények sem mossák el magukat sajnos.. Emelett még ott vannak az állatok, ott van a plusz munkám is, amibe szintén nagyon belefogtam most, mert az ismerősünk jelezte, hogy most pár napig nem lesz senki nála a hétvégi házban úgyhogy most tudunk haladni..
Takarítónő, szakácsnő, bohóc,óvónő, szerető, állatgondozó, és mosónő vagyok egy szerepben..
Volt két elég kemény kiborulásom. Az egyiknek csak a felét, de látta Másik Felem. Akkor kiabáltam vele. De azután is el kellett mennie itthonról. Így végül is csak Manó nézte végig, ahogy az anyja harcol önmagával, a teherrel és a gondokkal.. De tudom, hogy meg tudom csinálni. Tudom, hogy meg tudom oldani. Másik Felemmel is meg fogjuk tudni oldani. Össze fogunk csiszolódni, kis idő kell, neki is nekem is, de menni fog. Zsigeremben érzem.
Egy család lettünk. És ennek súlya van.
De minden egyes verítékcsepp, minden könnycsepp, minden perc fáradtságos munka, minden kihívás, minden gond és minden akadály megéri. Értük. Kettejükért. A Fiamért és a Férjemért.

Mindenesetre rám férne már egy kis lelki fröccs. Egy kis lovaglás, vagy egy kis kávézás. Zsó, ha majd haza tudsz jönni, és úgy tudjuk csinálni, akkor üljünk össze kicsit dumálni, mint régen, mert nagyon hiányzol, Nyuszika!!

Köszönöm, hogy itt jártatok!
Ne feledjétek, ami nem öl meg, az megerősít!!!




Happy...

Sziasztok!

Nagyon eltűntem, tudom! Rengeteg dolgom volt meg még lesz is.

Az Öregasszony múlt hét Csütörtökön aludt először az Anyós-lakban. Kicsit körülményes volt, mert ha rajta és Másik Felemen múlt volna, akkor tuti még most is itt lenne, de beleköptem a levesbe, mert kihívtam Édesanyámat a hétvégére, hogy segítsen nekem. És mivel Anyós és Édesanya nem jönnek ki túl jól így inkább szedte a sátorfát a Banya.

Rengeteg dolog történt ez alatt a majdnem egy hét alatt, amióta magunk vagyunk.
Azt tudni kell, hogy az utóbbi időben elég sokat veszekedtünk Másik Felemmel. Konkrétan az elmúlt két hónap alatt többet "ugrottunk egymásnak" mint a három év alatt, mióta együtt vagyunk.. Kicsit sem voltunk feszültek és idegesek...
Mára a veszekedések megszűntek. Egy hangos szó sincs köztünk.
Minden nap csillogó szemmel ér haza a Férjem, boldogan ölel át és puszilja meg a Fiunkat. Ha el is megy dolgozni, mindig mondja, hogy siet haza. Ha kérek valamit, próbálja azonnal megcsinálni. Imádnivaló.. :)
Az első napokban még feszült volt. Lelkiismeret furdalása volt az anyja miatt és ki nem szállt a hátsójából magyarul megmondva. De érthető. 50 év után leválni Anyuciról nem egyszerű. Csak ennek már régen meg kellett volna történnie, de nem tudunk vele mit csinálni, ha nem úgy hozta az élet. Édesanya is azt tanácsolta és én is úgy döntöttem, hogy türelmesnek kell lennem, nem szabad siettetnem, hogy elengedje az anyját lélekben. Majd leválik kis idővel. De ezt magában kell lejátszania.
Nem ment túl nehezen a dolog. Tegnap és ma már közel sem érzem azt a feszültséget rajta és már nem rohan Anyukához minden sz@rért.
Öröm ezt látni.. :) Olyan mintha, minden kezdődne előlröl. A kapcsolatunk, a szerelmünk.. Csodálatos! :D <3 Folyt. köv. kicsit lejjebb!

Manó is nyugodtabbnak tűnik. Játszunk, sokat vagyunk a kertben, rendszeresen annyira összekeni magát, hogy a szomszédok nem győznek szőrnyülködni, hogy hogy néz ki a gyerek, de én csak legyintek. Most fedezi fel a világot és ha tetszik, ha nem, igenis bele fogom engedni a legkisebb pocsolyába is, hiszen pont az a dolga, hogy játszon, tapasztaljon, tanuljon, érezzen.. Nem fogom meggátolni ebben a fontos folyamatban csak azért, mert piszkos lesz a lába vagy épp a ruhája. Víz van, megfürdetni meg tudom akármikor, a ruhából pedig ki lehet mosni a foltot.. De azok a szemek, az a mosolygós arc, amikor látom, hogy a gyerekem boldog, mert épp belenyúlt egy pici pocsolyába, vagy megfogott egy virágot, mindent megér. Mások véleményére meg nagy ívből teszek! :D
Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha közelebb kerülnénk egymáshoz. Így, hogy sokkal többet van velem, a meghitt pillanatokba nem rondít bele az Öregasszony és nem vagyok feszült, olyan, mintha elmélyült volna az Anya-Fia kapcsolat. Többet bújik, megszeret, és volt már olyan, hogy egy sorozaton elsírtam magam, a zsepivel próbálta letörölni a könnyeimet és hozzámbújt. Leírhatatlan érzés. Érzem, hogy szeret.

Hogy én hogy érzem magam?
Őszinte leszek Veletek, nem fogtam még fel. Csütörtöktől máig, egész nap, (hajnal 5 órától, kb este 9-10 óráig) max szoptatni és enni álltam meg. Annyira fáradt voltam már, hogy tegnap előtt este, már szédültem.
De megérte a fáradtságos munka. Olyan mértékű retekből szedtem ki a házat, amit nem is gondoltam volna. A pakolászás még tart, de a takarítással készen vagyok. És őszintén bevallva, büszke is vagyok magamra, hogy ilyen gyorsan sikerült. Ehhez nagy mértékben hozzájárult Édesanya segítsége, hiszen a hétvégén ő volt Manóval, míg én sikáltam, ablakot pucoltam, súroltam, rendet raktam, főztem, mostam, vasaltam és még sorolhatnánk.. De boldogsággal tölt el az eredmény. Kezd kialakulni a lakás. A mi képünkre formálva. Több hellyel, nagyobb renddel és tisztasággal. Nyugalommal és boldogsággal.
Az elmúlt napok elrohantak és csak tettem a dolgom, meg sem álltam. De érzem, hogy közeledik, az a pillanat, amikor majd megállok, végignézek a lakáson, a gyerekemen, magamon, és talán majd el is sírom magam a boldogságtól, hogy végre szabad ember és Anya lettem. Majd akkor fogom fel. Akkor aratom le lélekben a munka gyümölcsét és veregetem vállon magam, hogy igen, kibírtad az elmúlt nagyon gyötrelmes két évet. Végig csináltad! Végig csináltam!

Másik Felemmel jelenleg nem alszunk együtt. Én Manó szobájában alszom, hogy ha a Kicsi felébred éjszaka, ott teremjek. Plusz, úgy horkol Apuka, ahogy csak akar, nem zavar. Plusz van egy francia ágyam, amin végig nyúlhatok. :D Apuka is elfér, senki nem keltegeti éjszaka, mindenki jól járt. Persze át-átmegyek éjszaka, ha úgy van, de egyenlőre mindenkinek így a kényelmes.
Tegnap este egy szál köntösben libbentem be hozzá a szobába, miután sikerült elaltatnom Manót. Megcsillant a szeme, tudtam, hogy elnyertem a kegyeit.
Elhúztam a függönyt, majd szépen lassan hámoztam le magamról a köntöst. Pőre testemet látván Másik Felem elejtett egy morgás szerű hangot, amiből tudtam tetszik neki, amit lát. A keze el is indult, maga mellé húzott. Hosszan ölelt, simogatott és csókolt, elvesztem az ölelésében. Szenvedélyes és vad volt. Akart. Minden porcikámat. Elengedte magát és beleadott mindent. Végre nem kellett azon izgulni, hogy Anyós hallja-e a játékunkat. Manónál az ajtó csukva volt, így teljesen felengedtünk. Kb. fél óra után estünk egymás mellé ziháltan, csatakosan és fújtatva. Szerelmesen.
Teljesen más volt, mint az eddigi szerelmeskedéseink. Mintha új oldaláról fedeztük volna fel az együtt létünket. Elengedettebb és szabadabb oldaláról. Arról nem is beszélve, hogy az eddigi heti egy helyett, már kettő a minimum..

Összegzés: Egy család lettünk és nagyon úgy tűnik, mindenkinek jót tett, hogy a kedves Anyósom nem tartózkodik velünk egy háztartásban! Véééégre.. :D

Köszönöm, hogy itt jártatok!
Sziasztok!